BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
„Az asszony verve jó”?
Dátum: 2012. január 25., szerda, 19:18
Felirat a falvédőn – anno. Nekem mindig volt egy olyan gyanúm, hogy a Makrancos Kata egy ilyen középkori macsó szemléletből született. Igaz, vígjátékként és persze Shakespeare-től (korai darab, vigyázni kell…).

Most Gothár Péter birkózik vele a Vígszínházban: rendezése próbálja ironizálni a játékot. A szöveg nem igen engedi. Petruchio (Nagy Ervin) elementáris férfi-idol, brutálisan fog neki az átnevelésnek, de ahogy látom, Gothár engedi a fiút árnyékra vetődni. Ugyanis itt ez a Kata (Börcsök Enikő) nem is olyan házisárkány. Csak rossz a híre, városi legendák terjednek nagy szájáról - és a macsó kérő bedől a pletykának és ennek alapján csicskáztatja a lányt. Aki maximum frusztrált – korosodik, pártában maradt, húga férjhez megy, mindenki őt csúfolja: van rá oka. De nem olyan agresszív csaj, mint aminek Varró Dani szellemesen ordenáré fordításából megismerhetjük. Imádni való, ahogy hozza ezt a szomorú figurát.

Kísérletnek veszem ezt a rendezői megoldást. Illetve keresem a felmentést: feminista lelkem nem bírja elviselni a nők bealázását - itt Kata éheztetését, hacsak ez nem egy komikus tévedés következménye. Persze a szöveg ellenáll, a megoldás kísérlet hol bejön, hol nem érzékelhető. (De az is lehet, hogy tévedek: Nagy Ervin isteni játéka valahogy nem hajaz egy ilyen darabfelfogásra. Szóval: csak reménykedem, hogy a 21. században nem kell már „asszony, a pofád!” gesztusra épített darabnak szurkolni.)

A darab másik szálán Bianca (a bájos Réti Adrienn) kérői küzdenek – álruhában, tapló módon – a lány kegyeiért és egymás ellen: igazi mulatság. Különösen Bujdosó Nóra szellemes-szürrealista jelmezeiben, ahol az egyik feje helyén könyveket látunk (irodalomtanár) a másik nyakában hegedű (fejéhez vágták: zenetanár).

Különben a produkció zajos, mesterséges káosz tombol a színen, mindenki ordibál – szóval reneszánszban vagyunk (fiúk vetkőznek, meztelenkedést illetően lányok már uncsik lettek.) Nem baj, jót mulat a közönség, örülhet a sok apró ötletnek, (Fesztbaum Béla, Lukács Sándor, Harkányi Endre alakításának).

Szóval: Gothárnak sikerült valami egészen mást csinálni ebből a komédiából. A darab végén ugyanis Börcsök elmotyogja a megszelídített nő híres vallomását (mindenkor az uramnak van igaza) – aztán úgy visszakézből Nagy Ervin fejéhez vágja az ezüst tálat, amin Petruchio hozta a jutalom kaját. Petruchio kinyúlik a színpadon: győztes Kata, és a Nő, aki túljár a hülye pasik eszén.

De idáig el is kell jutni, végig kell nézni hogyan kínozza ez a szép macho gyerek ezt a csodálatos nőt, - bocs, elfogult vagyok a darabbal szemben. Gothár nekifutott, próbálkozott, mondjuk egy nullára kikap Shakespeare-től. Az is valami.

(Powered by alma)

2012-01-25 19:18:54 | Permalink | Kommentárok(1)
Mednyánszky kétlelkűsége
Dátum: 2011. november 6., vasárnap, 12:21

                                  Mednyánszky a Virág-galériában

Szombat, november 5, egy nappal a ruszkik bevonulása (ennek gyászünnepe) után az úri közönség itt adott egymásnak randevút. (A galéria – kivételesen – este nyolcig van nyitva.) Nekem: fél év után először kultúra, dőzsölés a legjobb Mednyánszky képek között, nemcsak az Inas, a Verekedő, meg a háborús képek, hanem a dunai (Dunajszki) dolgok, Öreg rabbi, (kétszer) Olvadás, Öreg és fiatal férfi.

Mednyánszky kétlelkűsége: egyfelől a századforduló falusi idillje (na, nem egészen), másfelől a misztikus tájak, a társadalom elesettjeinek döbbenetes – metafizikai sűrűségű – képei. Ezek voltak többségben (magángyűjteményekből összerakott, istenien rendezett kiállítás) – nagyon feljött a Virág-galéria, egy vagyon csak e képek biztosítása, meg a két pinceszint kiépítése – szerintem a szomszéd házak pincéit is megvették, márványpadló és nagy falfelületek.

Közönség 35-50 között a többség, értelmiségi nők fura cuccokban, yuppie-k, öreg Lipótvárosiak – elidőznek. A többség fiatal, jó volt köztük lenni.

Egy-egy transzcendens kép – Hóolvadás, vagy a Vaskapu lenyűgöz.

Kállai Ernő írta meg először a festő depresszív – kétlelkű – kínlódásait: báróként zsákhordó Rómában (nem jött meg az apanázs), de megismerte az életnek azt az oldalát is. Légiónyi emberen segített. Bécsben halt meg. (Felvidékről indult…)

Érdekes, 2003-ban volt a Nemzeti Galériában a nagy retrospektív tárlat (szlovák-magyar együttműködés részeként) – olyan, mintha tegnap lett volna. Ez most izgalmasabb, mert a legjobb képekre koncentrált. Háát, nagyon jó volt.

powered by alma

2011-11-06 12:21:17 | Permalink | Kommentárok(0)
Történelem, mint család
Dátum: 2011. március 1., kedd, 11:30
Závada húzott egy vonalat, hogy akkor most vége a mismásolásnak, lássuk, milyen is volt az a bevonulás (Erdélybe, 1940) és hogy is zajlott a kisemberek túlélési projektje (árulása, mentési kísérlete, szerelmi élete) negyvenöt előtt és után. Nem hozom most ide a bemutató körüli csűrcsavarokat (Müpa lemondás, Nemzeti, Gobbi terem). Volt ilyen, mert most ez van, többnyire. Maradok annál, hogy jó színházban vagyunk. A darab a visszacsatolás hírével indul (Erdély: 1940) – rádió közvetíti a konyhájába, ahol két (bonyolult) család jön össze, Janka, a fényképész (Nagy Mari) és Gábor Dezsőné divatáru üzletes (Söptei Andrea) és kettejük rokonai, szeretői, ismerősei, gyerekei és ellenségei. (Apa munkaszolgálatos.) És indul a töredékek kaleidoszkópja.

Legszívesebben a zeneszerzőnek (Bella Máténak) adnám az előadás fődíját: ezt a bonyolult szövedékű, kórussal ellátott, balladaszerű, anti-drámát átemelte valami általa kitalált crossoverbe, amiben operett, sprechgesang, sláger, klezmer ötvöződik – s ezzel az előadás valami egészen különleges státuszt nyer. Persze igaztalan lennék, hiszen Bella Mátét a rendező (Alföldi Róbert) találta ki, másrészt a csapat nélkül (Óbudai Danubia Zenekar) nem sokra ment volna. Bravúros produkciót láthatsz.

Mert színpadilag minden szabálytalan (öntörvényű). Závada dialógjaiban a szereplők egymásnak szólnak, de legtöbbször kibeszélnek - a nézőknek, vagy az utókornak–, netán levelet olvasnak fel, vagy belső monológjaikat halljuk – a kórus (hatalmas szövegtesttel) kommentel, vagy csúfolódik, énekel, dumál – a színpadon ebből a multi-textualitásból lesz dráma. Szóval: nehéz darab. A „történést” egyfelől dokumentum-szövegek szövik át, melyek a korból valók - negyvenes évek -, hírkommentárok, mintha pletykák lennének, másfelől nyüzsgő családi és szerelmi viszonyok villannak, kétségbeesett csábulásokkal és sorsokkal. Alföldi nagy dobása, hogy e két sík nem tart szét, ellenkezőleg egymásban él – mert a zenei-kórusbeli megoldás egybe transzformálja a kettőt.

A rádió híreit hallgatják. A lelkes firkász (csak a propaganda lózungokat öblögeti) és az alezredes, aki leinti, mert ő tudja hogyan is történt valójában. És Janka, a fényképész, akinek az egész bécsi döntéses ügy nem tetszik – a családtagok máris egymás hajában vannak, sorsok sínjei le vannak rakva. Innen indul egyébként a bonyolult családi, szerelmi háló. Ugyanis az ales, (Flórián Imre: Znamenák István) Janka szeretője – ami nem egy felhőtlen viszony, a főtiszt ugyanis más nőkre is szemet vet, miközben zsidókat ment. Jankát – (Nagy Mari) ez nem zavarja, valami támasza van az életben és jó nagyra nyithatja a száját - miközben maga is a rendszer elnyomottja. (A végére épp hogy megússza…) A másik szálon az üzletes, Janka unokatestvére (Söptei Andrea) fiát akarja óvni - közben már negyvennégy felé haladunk –, zsidóként a víz felett kell maradni, ami végül is nem sikerül neki: az utolsó pillanatban egy nyilas banda lelövi. Mondom: bonyolult szövevény a nagycsalád élete, szeretők, megcsalások, hazugságok, kettős életek, nyilas rokonok, feljelentések és mentési kísérletek, a vége felé ávósok és ruszkik. A munkaszolgálatos férj – akinek fényképe végig a fenékfalon lóg – a végére hazajön és alig ért valamit az egészből. (Színen nem jelenik meg, hangja: Závada Pál)

Az előadás csúcsteljesítménye Znamenák Istváné: minden gesztusa hiteles, váltásai ülnek, sokféle arca van mégis masszív karakter. Annyira, hogy én is csak bennfentes főtisztként tudom elképzelni. (A darab szerint Teleki miniszterelnök környezetéhez tartozik.) A játszma másik nagy spílere Nagy Mari, rohangászásai, cinikus poénjei, az egész magyarkodó maszlagot leleplező kommentjei halál pontosan ülnek, dinamikája felpörgeti a játékot, miközben figurájának groteszk vonásaival is tud élni – minél messzebb a „pozitív hős” kliséjétől: ember. Söptei Andreáról fokozatosan hámlik le a középosztálybeli úrinő maszkja, a sérülékenység és keménység sajátos elegyét hozza nagyszerűen. A rémség közepén összefekszik Jankával – amire nem biztos, hogy dramaturgiai szükség volt.) Földi Ádám a „nyilasoid” megbízott kicsit túlharsogja magát. Itt van még a kispap, akikre a püspök úr a kikeresztelkedett gyerekeket akarja bízni (kétértelmű gesztus) a szerepet Szatory Dávid színfoltként oldja meg. Gáspár Kata – a darabban az ales és az újságíró szeretője – a „túlélésért mindent” metaforaként fogja fel önmagát. Olykor azt is gondoltam magamban, hogy a produkció szöveg-alatti logója: átkeféljük magunkat a történelmen. A világvége-korban ilyen is volt…

Mondom: anti-dráma, nincs egységes cselekményfonal, mozaikokat látunk lazán kapcsolódó epizódokat, a családi veszekedések-szerelmek valamint a magyar történelem tíz évének gubancát. A produkció úgy ahogy egységbe gyúrja e kettőt, de nem akarja kifoltozni a hiányzó réseket. Megteheti, mert az éneklő, zenélő kórus – mint említettem – kommentel és játszik, olykor mellékszerepeket is bevállal. Alföldi egyik nagy gegje mikor a csapat szemét módon zsidózik, ám közben klezmert énekel és kólót táncol – frenetikus jelenet.

A díszlet kellően absztrakt: fal sok ajtóval – ezeken járnak ki s be a kórustagok, valamint három asztal és néhány hokedli. Mindegyik sokfunkciós, szerelmi ágy, tálaló az ebédhez, katonai priccs, szószék, könyvégető kellék. (Menczel Róbert munkája) A zenekart – ami a fenékfal tetején félig láthatóan játszik - Sülő István vezényli magasi emelvényen, ezredesi ruhában – kemény empátiával. Alföldi műfajt kreáló előadásában hihetetlen munka rejlik, a kórus koreográfiája, szövegmondása, éneke óramű szerint jár, a színészi munka hibátlan – amit látsz, végig odabilincsel e véres, (olykor akol-meleg) történelmi groteszkhez.


Almási Miklós


Megjelent: Kritika
2011-03-01 11:30:21 | Permalink | Kommentárok(0)
Bozótharc a boldogságért/Ványa bácsi a Vígben
Dátum: 2010. október 18., hétfő, 7:01

Végre egy nem nyafogós értelmiségi, Asztrov doktorként (Hegedűs D. Géza), végre egy nem siránkozó férfi (Ványa: Gálffi László). Kemény előadás, borotvaélen táncol a fájdalom és a kívülről láttatás szélsőségei között – de hajszálpontosan a penge élén marad. (Rendező: Marton László).

Itt valahogy minden az elutasított szerelem fájdalmába fut – az ország erdőinek pusztulásától, az élhetetlen köznapokon át, a mid life crisis-ig. Csehov is tudta, - hogyne tudná: a darab írása előtt tér vissza Szahalinról, a cári Gulágról - hogy e körön túl is van világ, sőt az a fontos és ezek itt vakok, - nem szerette őket - de azt is tudta, hogy a vitális értékek (i.e.: a boldogság-hiány) jó médium, amiben mégis csak megjelenik a világ. Ványa könyörög, Asztrov követel, Jelena (Hámori Gabriella) szép és gyáva, Szofja (Bata Éva) meg sem mer mukkanni. És mindenki boldogtalan.

Persze ehhez Jelena kell: az ő erotikus talánya, jelenlétének sugárzása váltja ki a két és fél férfi önreflexióját. Előbb a vágyat, aztán azt a tükörkép-tudatot miszerint Asztrov is, Ványa is úton van a „szerebrjakovosodás” felé. (Jelena öreg férje, a professzor, hisztis nyűgölődésével mindenkinek idegeire megy. Benedek Miklós jól csinálja. Mikor hisztiből – Marina kedvessége láttán - hirtelen átmegy hálás gyerekbe, groteszk pillanat.) Nem is a szeretés lehetetlensége (vagy a szerelem elérhetetlensége), ami fáj, hanem a hiába leélt életre való ösztönös (vagy – mint Ványa bácsinál – tudatos) ráébredés. Mondom, ehhez Jelena kell: a sugárzás. Hiszen alig van szövege, mégis már első megszólalása – mikor Asztrov mániái felől érdeklődik – maga a provokáció (talán maga sem tud róla: ez a fiatal test így működik.) Hámori Gabriella jól csinálja mikor csupán „van” – lassú mozdulatokkal sétál, nyújtózkodik, mint egy ragadozó, vagy figyel arra, amit mások csinálnak. Ilyenkor működik sugárzása. Mikor kettesben marad Asztrovval ez a varázs hol bekapcsol, hol kikapcsol. Kivéve az utolsó jelenetét, mikor egy „lesz-ami-lesz” gesztussal belefut az orvos karjaiba egy végső – fájdalmas, viháncolós, zokogós csók erejéig. Ami rendezésileg is tökéletes színpadi pillanat: a csóknak alig van ideje: jönnek, mint Csehovnál mindig, és menni kell. Még a pillanatnyi boldogság is kiélhetetlen.

Gálffi fogalmazza meg a szerebrjakovosodás kikerülhetetlenségét: pár év, és olyan lesz, mint a nagyképű prof. Amit hozzátesz: minden erejével küzd e „sors” ellen – ami persze nem sikerül, (ő is tudja), de akkor is. És azt is tudja, hogy gyenge hozzá, és mégis – Gálffi a figura többféle arcát tudja megmutatni, túl azon, hogy nem öreg (a legszebb férfikorban van – mondanánk ma): még nem haltak ki ideáljai (persze mind Jelenában öltenek testet. A kudarcot nem akarja elfogadni, miközben tudja, hogy esélyes sincs. Van hozzá tartása, sőt (horribile dictu) ereje is. Gálffi és a rendezés itt lép túl a csehovi „hidegségen” – a lehetetlenség lovagjai érdemelnek néhány piros pontot. (S ezért nem kell bőgni a darab végén, Szofja szavai után – „megpihenünk, megpihenünk” – csak nézni kell magunk elé…)

Asztrov doktorból sohase lesz Szerebrjakov: Hegedűs D. Géza játéka – rohangászása, „hús-vadászata” (neki Jelena inkább csak nő, mint ideál), beágyazottsága az életbe (a végtelen nyomorban taposva gyógyítja parasztjait) megmenti ettől a sorstól: Hegedűs játéka a homo faber-t hozza, akit a szeretés tesz sebezhetővé, de akit nem lehet leteríteni – a rendezés itt is túlmegy a csehovi szkepszisen, miszerint ezeken az embereken nincs mit szánni. (Gorkij írja neki: „Ön hidegebb az emberek iránt, mint az ördög. Annyit sem törődik velük, mint a szél vagy az eső!”) Ugyanakkor persze a szöveg mélye valami száraz részvéttel van átitatva… Csehov drámaírása ettől a kettősségtől lett maradandó rejtvény – de innen el is lehet mozdulni (megtartva a hidegség mozzanatát) mondja a produkció. Ezt ez elmozdulást: az élet akarását hozza Hegedűs G. Géza markánsan férfias játéka.

Bata Éva adja meg az előadás normál „á” hangját: tárgyszerű, önsajnálat nélkül tesz-vesz, cipeli bánatát, maga a realitás. A csúnya lány. (Nem kellett volna kosztümben, maszkban, fejkötőben túlhangsúlyozni ezt a csúnyaságot – elég hogy Szofja így érzi, sors az is. Jelmez: Victoria Wallace). Esik, sőt mennydörög az indulásnál – a szövegben csak borús az idő, de a vihar (mint kiderül) a levegőben van: ennyiben találó Michael Levine díszlete. Amúgy minden faxni nélküli tér (a „huszonhat szobás” kúriában). A szanaszét szórt könyvek jelzik, hogy ezek – Szofján és Marinán (a remek Kútvölgyi Erzsébeten) kívül egy más világban élnek.

A boldogságért folyó bozótharc – ill. a boldogtalanság: napi (elkoptatott) tapasztalatunk. Itt – a Vígben – a jó előadáson túl nincs semmi rendkívüli, csak a ráismerés vigasztaló öröme. Amire szükségünk van a túléléshez.

Powered by alma (A cikk a Kritika című folyóiratba készített bírálat átdolgozott változata)

 

2010-10-18 07:01:05 | Permalink | Kommentárok(2)
Az „éndoku”, mint korrajz
Dátum: 2010. július 18., vasárnap, 10:24

/Aczél Endre: Amit megírhatok című könyvéről/

Hát persze hogy a tévé-fejezetnél nyitottam ki. Nagyon is emlékezetes volt, mikor ő csinálta a Híradót meg a Hét című műsort. Nem csalódtam: a történet kibomlik, a nem publikus háttérhistóriákkal – diszkréten, bulváros körítés nélkül. Hogy került oda, kiket vett maga mellé, hogyan reformálta meg az adást – például belpolitikával kezdte, törölte a sok „fogadta…, elutazott…, megérkezett…” stb. protokoll-híreket – és a gazdaság dolgait is rákapcsolta a képernyőre. (Akkor is halálosan fontosak voltak ezek a hírek, csak épp sem a vezetésnek, sem a bölcsész-végzettségű újságíró társadalomnak nem ízlett erről szakszerűen írni…)

Megfogott a korrajz. Bár életét meséli, helyszínekre bontva: Moszkva, Peking, London, Budapest – mégsem én-regény ez az önéletrajz. Nyílt szájú, mondanám vagány ez a beszédmód (mindenkit nevén említ, akit nem, keresztneve révén kitalálható), de nem a személyek, hanem a struktúra érdekli. Amúgy két újdonság fegyverzett le: az egyik, hogy senkiről sem ír rosszat. (Kondor Katalin – mikor vele dolgozott profi volt – ennél többet nem mond róla.) Pedig ennek a műfajnak – rossz nyelvek szerint Magyarországon ma minden második ember önéletrajzot ír – az az átka, hogy idős korukban a szerzők kígyóhoz-békához folyamodnak múltfeltárás helyett. Aczél visszafogott. Akit nem szeret, arról legfeljebb azt mondja, hogy tudja az okait, ám nem akar belemenni a sárdobálásba. Úri gesztus: nagyon csípem. (Más kérdés, hogy aki „elárulja”, az kap pár csípős bekezdést. Például Pozsgai…)

A másik: bájos vidámsággal meséli sikereit (A Hét fénykorában – írja – vasárnap délután négykor kiürült a Balaton, az emberek rohantak haza meghallgatni, mit mond az Aczél… – de belemegy kudarcai rajzába is, nem kíméli magát. Azt akarom mondani, hogy nála nincs önfényezés. (Mikor a rendszerváltás után „visszatér”, első tévészereplésénél akkora gombóc van a torkában, hogy képtelen megszólalni, lemondja a fellépést… – ki írna meg ilyesmit önmagáról? Senki. Megírja azt is, hogyan készül az Acélsodrony  adásaira: az izzadságos melót, a küzdelmet a szöveggel – rövidnek kell lenni, és zenés betéteket kell hozni (mellékesen: a zenei betétekkel nyert lóhossznyival). A munkának ezeket a keserű titkait se mesélik el az önfényezők. Megírja kirúgásának történetét is – nem kellemes história – ki rakná ki a placcra az ilyesmit? Senki. Kivéve Aczélt: igaz, ő megteheti, van mire őszintének lennie.

És persze a legfontosabb: fantasztikus háttérinfók tárházát hozza eléd. Amit itt megtudhatsz Thatcherről (Vaslady) kormányzási módszereiről – Aczélnak adott egyedül interjút Kelet-Európából –, vagy a Gorbi-korszak orosz és hazai molyolásairól: az egyedülálló. Mert mindent másképp lát, mint ahogy azt ma illik, vagy ahogy a „sajtómunkásoknál” közhellyé vált: másképp ír Putyinról, másképp Oroszország csesztetéséről, másképp Amerikáról (nem tetszett neki – de elemzi is miért?), másképp a „ker.tévék” korszakáról (médiaelemzők: érdemes belenézni, hanyatt fogtok esni…). Van véleménye, aminek legalább hetven százaléka szembemegy a ma divatossal. Hát ezt díjazom a leginkább: az írás bátorságát. Ritkaság.

És persze nagyon tud írni. Olykor leteszed a könyvet, mert fogod a hasad a röhögéstől egy-egy benyögésébe botolva. Másutt halál precíz elemző, rövid és szellemes. (Idézek párat: hol tolta el az Antall kormány a hazai iparpolitikát – túl sok mindent adtak el külföldnek; hol és miért ment félre a magyar agrárium sorsának alakulása – megszüntették a nagyipari mezőgazdasági termelést; igaz-e, hogy Grósz csak hülye volt? – Nem, csak rövidlátó…) És mindenütt szkeptikus de objektív marad, szkepszise ellenére. Imádom.

Csodálkozol, hogy csak ajánlani tudom?

(alma)

2010-07-18 10:24:55 | Permalink | Kommentárok(0)
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Úgy látszik a tehetséget, a zseniket máshol sem becsülik meg. Amikor Robert Burns meghalt, nem sokkal temetése után márványemlékművet állítottak neki.
 
G. B. Shaw sokat utazott hazájában. Egyszer egy falu határában megismerkedett egy juhásszal. Megkérdezte, hogy hívják.
Aforizmák
„ Nem szívesen kötelezem el magam a Mennyország vagy a Pokol mellett, mert itt is, ott is vannak barátaim."
Mark Twain
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ