Blogok olvasása
/Aczél Endre: Amit megírhatok című könyvéről/
Hát persze hogy a tévé-fejezetnél nyitottam ki. Nagyon is emlékezetes volt, mikor ő csinálta a Híradót meg a Hét című műsort. Nem csalódtam: a történet kibomlik, a nem publikus háttérhistóriákkal – diszkréten, bulváros körítés nélkül. Hogy került oda, kiket vett maga mellé, hogyan reformálta meg az adást – például belpolitikával kezdte, törölte a sok „fogadta…, elutazott…, megérkezett…” stb. protokoll-híreket – és a gazdaság dolgait is rákapcsolta a képernyőre. (Akkor is halálosan fontosak voltak ezek a hírek, csak épp sem a vezetésnek, sem a bölcsész-végzettségű újságíró társadalomnak nem ízlett erről szakszerűen írni…)
Megfogott a korrajz. Bár életét meséli, helyszínekre bontva: Moszkva, Peking, London, Budapest – mégsem én-regény ez az önéletrajz. Nyílt szájú, mondanám vagány ez a beszédmód (mindenkit nevén említ, akit nem, keresztneve révén kitalálható), de nem a személyek, hanem a struktúra érdekli. Amúgy két újdonság fegyverzett le: az egyik, hogy senkiről sem ír rosszat. (Kondor Katalin – mikor vele dolgozott profi volt – ennél többet nem mond róla.) Pedig ennek a műfajnak – rossz nyelvek szerint Magyarországon ma minden második ember önéletrajzot ír – az az átka, hogy idős korukban a szerzők kígyóhoz-békához folyamodnak múltfeltárás helyett. Aczél visszafogott. Akit nem szeret, arról legfeljebb azt mondja, hogy tudja az okait, ám nem akar belemenni a sárdobálásba. Úri gesztus: nagyon csípem. (Más kérdés, hogy aki „elárulja”, az kap pár csípős bekezdést. Például Pozsgai…)
A másik: bájos vidámsággal meséli sikereit (A Hét fénykorában – írja – vasárnap délután négykor kiürült a Balaton, az emberek rohantak haza meghallgatni, mit mond az Aczél… – de belemegy kudarcai rajzába is, nem kíméli magát. Azt akarom mondani, hogy nála nincs önfényezés. (Mikor a rendszerváltás után „visszatér”, első tévészereplésénél akkora gombóc van a torkában, hogy képtelen megszólalni, lemondja a fellépést… – ki írna meg ilyesmit önmagáról? Senki. Megírja azt is, hogyan készül az Acélsodrony adásaira: az izzadságos melót, a küzdelmet a szöveggel – rövidnek kell lenni, és zenés betéteket kell hozni (mellékesen: a zenei betétekkel nyert lóhossznyival). A munkának ezeket a keserű titkait se mesélik el az önfényezők. Megírja kirúgásának történetét is – nem kellemes história – ki rakná ki a placcra az ilyesmit? Senki. Kivéve Aczélt: igaz, ő megteheti, van mire őszintének lennie.
És persze a legfontosabb: fantasztikus háttérinfók tárházát hozza eléd. Amit itt megtudhatsz Thatcherről (Vaslady) kormányzási módszereiről – Aczélnak adott egyedül interjút Kelet-Európából –, vagy a Gorbi-korszak orosz és hazai molyolásairól: az egyedülálló. Mert mindent másképp lát, mint ahogy azt ma illik, vagy ahogy a „sajtómunkásoknál” közhellyé vált: másképp ír Putyinról, másképp Oroszország csesztetéséről, másképp Amerikáról (nem tetszett neki – de elemzi is miért?), másképp a „ker.tévék” korszakáról (médiaelemzők: érdemes belenézni, hanyatt fogtok esni…). Van véleménye, aminek legalább hetven százaléka szembemegy a ma divatossal. Hát ezt díjazom a leginkább: az írás bátorságát. Ritkaság.
És persze nagyon tud írni. Olykor leteszed a könyvet, mert fogod a hasad a röhögéstől egy-egy benyögésébe botolva. Másutt halál precíz elemző, rövid és szellemes. (Idézek párat: hol tolta el az Antall kormány a hazai iparpolitikát – túl sok mindent adtak el külföldnek; hol és miért ment félre a magyar agrárium sorsának alakulása – megszüntették a nagyipari mezőgazdasági termelést; igaz-e, hogy Grósz csak hülye volt? – Nem, csak rövidlátó…) És mindenütt szkeptikus de objektív marad, szkepszise ellenére. Imádom.
Csodálkozol, hogy csak ajánlani tudom?
(alma)
Kiderül, hogy mint gyermeket Lengyelországból mentették ki, angol nevelőszülőkhöz került , szülei eltüntek. (rémes emlékek), Egy angol tanár fedezi fel, hogy tehetséges, attól kezdve tanul, mint állat. Tanár lesz ő is, de nem érdekli, anyját akarja megtalálni, nyomoz a nyomok nyomában – Krakkóig jut (tanítást már abbahagyta), és tovább – de azt már nem mesélem.
Fantasztikus regény, mert a történet mesélés furcsasága – „mondta Austerlitz” – kiegészül fotókkal. Mindent lefényképez, - nem illusztrációkat készit a regényhez, e képeknek többnyire semmi közük sincs a szöveghez, ám mégis. Egész különös fotózási technikát (művészetet) alakított ki. (Ma már irodalma van: „hogyan fotózzunk Sebald után?” c. tanulmány és a hozzá hasonló írások bizonyítják a regény/kép/szöveg posztavantgarde újdonságát. Persze megtalálja anyja sírját… de itt tényleg pont, olvasd el inkább.
Sebald Angliában élt külföldiként, nem szerette német hazáját. Meghatározó élménye az a gyerekkori történelem óra, ahol megmutatták nekik – német tanulóknak – a Holocaust képeit, de senki se tudta megmagyarázni, mi az amit mutatnak, mi az amit látnak. 2000-ben megjelent regénye után autóbaleset érte, meghalt. Úgy volt hogy felterjesztik Nobel-dijra.
(alma)
egy pár előadását, ki fogsz nyúlni angol kiejtésétől…). De a pasi zseni, eddig nem hittem, de most, hogy az Eszmélet című folyóirat mellékleteként megjelent az „Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat (Szeptember 11 tragédiájától a pénzügyi összeomlás bohózatáig) című könyve, mindent elhiszek. ®iľek már rég világsztár, hol Sao Paolóban, hol Tokióban vagy San Francisco-ban ad elő, közben minden évben kijön (a világ bármely nyelvén) két könyve, teleírja a baloldali folyóiratokat – és halálian szellemes. (Marxista, hogy úgy mondjam, ő még csúnyább kifejezést használ magára, utálja ezt a mai kapitalizmust, de akkora műveltsége van, és olyan briliáns módon ír, hogy megbocsátod neki – ha van itt valami megbocsátani való…) Csak mondom, hogy érdemes belenézni, mert nemcsak a címben jelzett témát ragozza, hanem – posztmodern módon – mindenhez van pár zseniális ötlete, minden könyv, film, cikk, tanulmány, ami átmegy a kezén kommented kap - olykor a hasad fogod a röhögéstől. Máskor gondolkodsz, hogy mi van? Miről irjhogyishívják?
Nem is akarok én itt kritikát írni dolgozatáról. Csak egy sziporkát idézek belőle. A tőzsdejátékokról. Hogy ott már a tökéletes fikciót kell kitalálni. Aszongya olyan ez mint egy fura szépségverseny: ki kell választanunk száz fotó alapján néhány csinos lányt, és az győz, akinek a választása a legjobban megközelíti a közvélemény átlagát. Nem arról van szó,hogy azokat válasszuk ki, akik a legjobb meggyőződésünk szerint valóban a legcsinosabbak, sőt még azokat sem akiket a közvélemény valóban a legcsinosabbnak tart. Eljutunk ahhoz a harmadik fokozathoz, ahol arra használjuk intelligenciánkat, hogy kitaláljuk: a közvélemény szerint mi lesz a közvélemény.” Igaz, hogy a gondolat nem sajátja, csak beidézi Maynard Keynes (közgazdászt), de jobban tudja tálalni. Na, hát ilyen fiktív világban élünk – és (szerinte) ezért nem fog semmi változni a válság lecsengése után: a fiktív valóságot nem lehet (nem kell) reparálni. Jó szórakozást.
(Eszmélet, 84. kettős szám)
powered by alma
Nagy kultúra volt. Cseh Tamás, mondjuk a 25. színházban, nézőtér
dugig, örjöngés a számok után. Bereményi szövegek - átmentek a köznapi beszédbe. A 25. színházból mentek a Jancsó-filmekhez, a Jancsó filmekben Cseh Tamás énekelte a „hej hej"-t (titkos jelszó, vagy mi lett belőle) – a filmekből a táncházba nyílt az átjárás, (Keksz klub?) – bár itt már oszlott kettő-háromfelé a sor. Szóval kultúra volt, nem mondanám hogy szub, csak kult. Ja, meg a 424-es, meg a Karádi dal – hát azt többször kellett neki, egymás haját téptük a kemény padokon. Aztán a lemezek Désiré – sokáig csak szalagon volt meg nekem, aztán valahogy elmúlt. De érdekes, hogy most előjött, pár éve tán? „Fordítsuk fejéről talpára Hegelt, passzolj egy cigarettát" – mondom az iskolában és van aki tudja folytatni, hogy a túróba... De most komolyan: ezek a dalszövegek és gitár-rigmusok horzsolnak –, szürreális, groteszk és mély lira kevercsein mosolyognak a sorokben (mögött), poén alig, de ha, akkor nagyon. (Petőfi halála – volt amikor még bőgtem is rajta...) Apa kalapja – semmi sincs benne és minden az akkor-ból, a félárva korból. Ezek a szövegek és dalok benne maradtak a korban, benned, bennem, bennünk – nyelvünkben, képvilágunkban. Mit mondjak: így nézünk filmet is.
Mélyebb ez a kultúra, mint hittem. Legalább két generáció nyelvi háza/hazája, hm. - mégis inkább: háza, ma is fáj, mikor olyan... Lee van Cliff („Barleycorn, Charley, Hombre és Dick – hátat a falnak és megdögleni.”) Hát igen. – Így.
„és mindig csak végig, /a legvégéig, /a végnek végéig, /igazán, csakugyan, /és ott aztán heeej / ... nincsen más csak csakugyan". (a „hej"- hosszan kitartva...)
És most – pont.
Megjelent: http://almatransz.blog.hirszerzo.hu/?todo=entry&vid=14371
év múlva játszódik Magyarországon, de nem lehet már ránk ismerni. (Vagyis sokkal jobban magunkra ismerünk, mint hisszük: mindnyájan el vagyunk rajzolva.) A kormány épp egy újabb adót vezet be (Kamatyadó. Egy kamaty 6900.- forint valamennyit ér, fiataloknak több, öregeknek kevesebb havi dugás van előírva, az után számítják az adót – átlagember képtelen követni a számfejtést. Lázadás is tör ki miatta, hát persze hogy…).
A főszerepet játszó család valami lepukkadt piac környékén tengődik: a fiú kocsilopásból (és rendőrködésből) él, a lány debil, elárusít, a szomszédos uszodában parlagfüvet tenyésztenek mesterséges körülmények között, mert hogy az jobb, mint a marihuána. Infrastruktúrája is van: a maffia meg a rendőrség együtt vigyázza. Beszélni már alig tudnak, egymondatos (egyszavas) indulat-töredékeket nyögnek egymás felé, azonnal verekedés támad, a panelből egy őrző-védő cég kiköltözteti a család maradványait, valami fő maffiásé lesz. A fejesek a cigányokat kitelepítik Békésbe, (Romanisztán), a magyaroké Dunántúl, de így is állandó gyilkos csatározás – szőke cigányok és vadmagyarok, rendőrök és rendfenntartók, maffia és túlélő – között. Megalakul a kommunista királyság, a Margitsziget börtönsziget lesz – és így tovább. A „feleségverseny” egy Ki mit tud-szerű játék, millióan jelentkeznek a kasztingra, persze a debil lány kerül be (ki) győztesnek: mindenki utálja a másikat, a zsűriben úgy akarnak egymással kitolni, hogy a leghülyébbet nyomják tovább, hadd pukkadjon az ellenfél – a versenyzők, közönség, zsűritagok verekednek. Nem sorolom.
Spiró persze laposakat pislog, hogy ez nem rólunk szól, ez a szatíra, mindent eltúloz, itt pl. egy kitalált ország kitalált betegségeit. De lehetetlen nem önmagunkra gondolni, úgyis, mint nemzet, meg ország, meg pártok, meg a főváros lerobbanása. Laza kézzel felvitt kórkép és körkép, talán túl lazára engedte fantáziáját, nagy poénok és apró hülyeségek keverednek benne, – a polgárháború jóslatától azonban meghűl benned a vér. Az telitalálat. Meg az is ha kimész a piacra és véletlenül rálépsz valakinek a lábára: ami a szenvedő alany szájából ilyenkor kiömlik, na az a regény nyersanyaga. Sültrealizmus formájában. Itt csak szatíra. Nagyokat fogsz rajta nevetni (sírni). A végére talán megunod. Nem elég ugyanezt reality show-ban élni, nap, mint nap? A hülyeség nagyon tud fájni – üzeni a szerző. De ki törődik itt a fájdalommal?
(Kiadja: a Magvető)
Almási Miklós
