„Az asszony verve jó”?
Dátum: 2012. január 25., szerda, 19:18
Felirat a falvédőn – anno. Nekem mindig volt egy olyan gyanúm, hogy a Makrancos Kata egy ilyen középkori macsó szemléletből született. Igaz, vígjátékként és persze Shakespeare-től (korai darab, vigyázni kell…).

Most Gothár Péter birkózik vele a Vígszínházban: rendezése próbálja ironizálni a játékot. A szöveg nem igen engedi. Petruchio (Nagy Ervin) elementáris férfi-idol, brutálisan fog neki az átnevelésnek, de ahogy látom, Gothár engedi a fiút árnyékra vetődni. Ugyanis itt ez a Kata (Börcsök Enikő) nem is olyan házisárkány. Csak rossz a híre, városi legendák terjednek nagy szájáról - és a macsó kérő bedől a pletykának és ennek alapján csicskáztatja a lányt. Aki maximum frusztrált – korosodik, pártában maradt, húga férjhez megy, mindenki őt csúfolja: van rá oka. De nem olyan agresszív csaj, mint aminek Varró Dani szellemesen ordenáré fordításából megismerhetjük. Imádni való, ahogy hozza ezt a szomorú figurát.

Kísérletnek veszem ezt a rendezői megoldást. Illetve keresem a felmentést: feminista lelkem nem bírja elviselni a nők bealázását - itt Kata éheztetését, hacsak ez nem egy komikus tévedés következménye. Persze a szöveg ellenáll, a megoldás kísérlet hol bejön, hol nem érzékelhető. (De az is lehet, hogy tévedek: Nagy Ervin isteni játéka valahogy nem hajaz egy ilyen darabfelfogásra. Szóval: csak reménykedem, hogy a 21. században nem kell már „asszony, a pofád!” gesztusra épített darabnak szurkolni.)

A darab másik szálán Bianca (a bájos Réti Adrienn) kérői küzdenek – álruhában, tapló módon – a lány kegyeiért és egymás ellen: igazi mulatság. Különösen Bujdosó Nóra szellemes-szürrealista jelmezeiben, ahol az egyik feje helyén könyveket látunk (irodalomtanár) a másik nyakában hegedű (fejéhez vágták: zenetanár).

Különben a produkció zajos, mesterséges káosz tombol a színen, mindenki ordibál – szóval reneszánszban vagyunk (fiúk vetkőznek, meztelenkedést illetően lányok már uncsik lettek.) Nem baj, jót mulat a közönség, örülhet a sok apró ötletnek, (Fesztbaum Béla, Lukács Sándor, Harkányi Endre alakításának).

Szóval: Gothárnak sikerült valami egészen mást csinálni ebből a komédiából. A darab végén ugyanis Börcsök elmotyogja a megszelídített nő híres vallomását (mindenkor az uramnak van igaza) – aztán úgy visszakézből Nagy Ervin fejéhez vágja az ezüst tálat, amin Petruchio hozta a jutalom kaját. Petruchio kinyúlik a színpadon: győztes Kata, és a Nő, aki túljár a hülye pasik eszén.

De idáig el is kell jutni, végig kell nézni hogyan kínozza ez a szép macho gyerek ezt a csodálatos nőt, - bocs, elfogult vagyok a darabbal szemben. Gothár nekifutott, próbálkozott, mondjuk egy nullára kikap Shakespeare-től. Az is valami.

(Powered by alma)

2012-01-25 19:18:54 | Permalink | Kommentárok(1)
Mednyánszky kétlelkűsége
Dátum: 2011. november 6., vasárnap, 12:21

                                  Mednyánszky a Virág-galériában

Szombat, november 5, egy nappal a ruszkik bevonulása (ennek gyászünnepe) után az úri közönség itt adott egymásnak randevút. (A galéria – kivételesen – este nyolcig van nyitva.) Nekem: fél év után először kultúra, dőzsölés a legjobb Mednyánszky képek között, nemcsak az Inas, a Verekedő, meg a háborús képek, hanem a dunai (Dunajszki) dolgok, Öreg rabbi, (kétszer) Olvadás, Öreg és fiatal férfi.

Mednyánszky kétlelkűsége: egyfelől a századforduló falusi idillje (na, nem egészen), másfelől a misztikus tájak, a társadalom elesettjeinek döbbenetes – metafizikai sűrűségű – képei. Ezek voltak többségben (magángyűjteményekből összerakott, istenien rendezett kiállítás) – nagyon feljött a Virág-galéria, egy vagyon csak e képek biztosítása, meg a két pinceszint kiépítése – szerintem a szomszéd házak pincéit is megvették, márványpadló és nagy falfelületek.

Közönség 35-50 között a többség, értelmiségi nők fura cuccokban, yuppie-k, öreg Lipótvárosiak – elidőznek. A többség fiatal, jó volt köztük lenni.

Egy-egy transzcendens kép – Hóolvadás, vagy a Vaskapu lenyűgöz.

Kállai Ernő írta meg először a festő depresszív – kétlelkű – kínlódásait: báróként zsákhordó Rómában (nem jött meg az apanázs), de megismerte az életnek azt az oldalát is. Légiónyi emberen segített. Bécsben halt meg. (Felvidékről indult…)

Érdekes, 2003-ban volt a Nemzeti Galériában a nagy retrospektív tárlat (szlovák-magyar együttműködés részeként) – olyan, mintha tegnap lett volna. Ez most izgalmasabb, mert a legjobb képekre koncentrált. Háát, nagyon jó volt.

powered by alma

2011-11-06 12:21:17 | Permalink | Kommentárok(0)
Történelem, mint család
Dátum: 2011. március 1., kedd, 11:30
Závada húzott egy vonalat, hogy akkor most vége a mismásolásnak, lássuk, milyen is volt az a bevonulás (Erdélybe, 1940) és hogy is zajlott a kisemberek túlélési projektje (árulása, mentési kísérlete, szerelmi élete) negyvenöt előtt és után. Nem hozom most ide a bemutató körüli csűrcsavarokat (Müpa lemondás, Nemzeti, Gobbi terem). Volt ilyen, mert most ez van, többnyire. Maradok annál, hogy jó színházban vagyunk. A darab a visszacsatolás hírével indul (Erdély: 1940) – rádió közvetíti a konyhájába, ahol két (bonyolult) család jön össze, Janka, a fényképész (Nagy Mari) és Gábor Dezsőné divatáru üzletes (Söptei Andrea) és kettejük rokonai, szeretői, ismerősei, gyerekei és ellenségei. (Apa munkaszolgálatos.) És indul a töredékek kaleidoszkópja.

Legszívesebben a zeneszerzőnek (Bella Máténak) adnám az előadás fődíját: ezt a bonyolult szövedékű, kórussal ellátott, balladaszerű, anti-drámát átemelte valami általa kitalált crossoverbe, amiben operett, sprechgesang, sláger, klezmer ötvöződik – s ezzel az előadás valami egészen különleges státuszt nyer. Persze igaztalan lennék, hiszen Bella Mátét a rendező (Alföldi Róbert) találta ki, másrészt a csapat nélkül (Óbudai Danubia Zenekar) nem sokra ment volna. Bravúros produkciót láthatsz.

Mert színpadilag minden szabálytalan (öntörvényű). Závada dialógjaiban a szereplők egymásnak szólnak, de legtöbbször kibeszélnek - a nézőknek, vagy az utókornak–, netán levelet olvasnak fel, vagy belső monológjaikat halljuk – a kórus (hatalmas szövegtesttel) kommentel, vagy csúfolódik, énekel, dumál – a színpadon ebből a multi-textualitásból lesz dráma. Szóval: nehéz darab. A „történést” egyfelől dokumentum-szövegek szövik át, melyek a korból valók - negyvenes évek -, hírkommentárok, mintha pletykák lennének, másfelől nyüzsgő családi és szerelmi viszonyok villannak, kétségbeesett csábulásokkal és sorsokkal. Alföldi nagy dobása, hogy e két sík nem tart szét, ellenkezőleg egymásban él – mert a zenei-kórusbeli megoldás egybe transzformálja a kettőt.

A rádió híreit hallgatják. A lelkes firkász (csak a propaganda lózungokat öblögeti) és az alezredes, aki leinti, mert ő tudja hogyan is történt valójában. És Janka, a fényképész, akinek az egész bécsi döntéses ügy nem tetszik – a családtagok máris egymás hajában vannak, sorsok sínjei le vannak rakva. Innen indul egyébként a bonyolult családi, szerelmi háló. Ugyanis az ales, (Flórián Imre: Znamenák István) Janka szeretője – ami nem egy felhőtlen viszony, a főtiszt ugyanis más nőkre is szemet vet, miközben zsidókat ment. Jankát – (Nagy Mari) ez nem zavarja, valami támasza van az életben és jó nagyra nyithatja a száját - miközben maga is a rendszer elnyomottja. (A végére épp hogy megússza…) A másik szálon az üzletes, Janka unokatestvére (Söptei Andrea) fiát akarja óvni - közben már negyvennégy felé haladunk –, zsidóként a víz felett kell maradni, ami végül is nem sikerül neki: az utolsó pillanatban egy nyilas banda lelövi. Mondom: bonyolult szövevény a nagycsalád élete, szeretők, megcsalások, hazugságok, kettős életek, nyilas rokonok, feljelentések és mentési kísérletek, a vége felé ávósok és ruszkik. A munkaszolgálatos férj – akinek fényképe végig a fenékfalon lóg – a végére hazajön és alig ért valamit az egészből. (Színen nem jelenik meg, hangja: Závada Pál)

Az előadás csúcsteljesítménye Znamenák Istváné: minden gesztusa hiteles, váltásai ülnek, sokféle arca van mégis masszív karakter. Annyira, hogy én is csak bennfentes főtisztként tudom elképzelni. (A darab szerint Teleki miniszterelnök környezetéhez tartozik.) A játszma másik nagy spílere Nagy Mari, rohangászásai, cinikus poénjei, az egész magyarkodó maszlagot leleplező kommentjei halál pontosan ülnek, dinamikája felpörgeti a játékot, miközben figurájának groteszk vonásaival is tud élni – minél messzebb a „pozitív hős” kliséjétől: ember. Söptei Andreáról fokozatosan hámlik le a középosztálybeli úrinő maszkja, a sérülékenység és keménység sajátos elegyét hozza nagyszerűen. A rémség közepén összefekszik Jankával – amire nem biztos, hogy dramaturgiai szükség volt.) Földi Ádám a „nyilasoid” megbízott kicsit túlharsogja magát. Itt van még a kispap, akikre a püspök úr a kikeresztelkedett gyerekeket akarja bízni (kétértelmű gesztus) a szerepet Szatory Dávid színfoltként oldja meg. Gáspár Kata – a darabban az ales és az újságíró szeretője – a „túlélésért mindent” metaforaként fogja fel önmagát. Olykor azt is gondoltam magamban, hogy a produkció szöveg-alatti logója: átkeféljük magunkat a történelmen. A világvége-korban ilyen is volt…

Mondom: anti-dráma, nincs egységes cselekményfonal, mozaikokat látunk lazán kapcsolódó epizódokat, a családi veszekedések-szerelmek valamint a magyar történelem tíz évének gubancát. A produkció úgy ahogy egységbe gyúrja e kettőt, de nem akarja kifoltozni a hiányzó réseket. Megteheti, mert az éneklő, zenélő kórus – mint említettem – kommentel és játszik, olykor mellékszerepeket is bevállal. Alföldi egyik nagy gegje mikor a csapat szemét módon zsidózik, ám közben klezmert énekel és kólót táncol – frenetikus jelenet.

A díszlet kellően absztrakt: fal sok ajtóval – ezeken járnak ki s be a kórustagok, valamint három asztal és néhány hokedli. Mindegyik sokfunkciós, szerelmi ágy, tálaló az ebédhez, katonai priccs, szószék, könyvégető kellék. (Menczel Róbert munkája) A zenekart – ami a fenékfal tetején félig láthatóan játszik - Sülő István vezényli magasi emelvényen, ezredesi ruhában – kemény empátiával. Alföldi műfajt kreáló előadásában hihetetlen munka rejlik, a kórus koreográfiája, szövegmondása, éneke óramű szerint jár, a színészi munka hibátlan – amit látsz, végig odabilincsel e véres, (olykor akol-meleg) történelmi groteszkhez.


Almási Miklós


Megjelent: Kritika
2011-03-01 11:30:21 | Permalink | Kommentárok(0)
Bozótharc a boldogságért/Ványa bácsi a Vígben
Dátum: 2010. október 18., hétfő, 7:01

Végre egy nem nyafogós értelmiségi, Asztrov doktorként (Hegedűs D. Géza), végre egy nem siránkozó férfi (Ványa: Gálffi László). Kemény előadás, borotvaélen táncol a fájdalom és a kívülről láttatás szélsőségei között – de hajszálpontosan a penge élén marad. (Rendező: Marton László).

Itt valahogy minden az elutasított szerelem fájdalmába fut – az ország erdőinek pusztulásától, az élhetetlen köznapokon át, a mid life crisis-ig. Csehov is tudta, - hogyne tudná: a darab írása előtt tér vissza Szahalinról, a cári Gulágról - hogy e körön túl is van világ, sőt az a fontos és ezek itt vakok, - nem szerette őket - de azt is tudta, hogy a vitális értékek (i.e.: a boldogság-hiány) jó médium, amiben mégis csak megjelenik a világ. Ványa könyörög, Asztrov követel, Jelena (Hámori Gabriella) szép és gyáva, Szofja (Bata Éva) meg sem mer mukkanni. És mindenki boldogtalan.

Persze ehhez Jelena kell: az ő erotikus talánya, jelenlétének sugárzása váltja ki a két és fél férfi önreflexióját. Előbb a vágyat, aztán azt a tükörkép-tudatot miszerint Asztrov is, Ványa is úton van a „szerebrjakovosodás” felé. (Jelena öreg férje, a professzor, hisztis nyűgölődésével mindenkinek idegeire megy. Benedek Miklós jól csinálja. Mikor hisztiből – Marina kedvessége láttán - hirtelen átmegy hálás gyerekbe, groteszk pillanat.) Nem is a szeretés lehetetlensége (vagy a szerelem elérhetetlensége), ami fáj, hanem a hiába leélt életre való ösztönös (vagy – mint Ványa bácsinál – tudatos) ráébredés. Mondom, ehhez Jelena kell: a sugárzás. Hiszen alig van szövege, mégis már első megszólalása – mikor Asztrov mániái felől érdeklődik – maga a provokáció (talán maga sem tud róla: ez a fiatal test így működik.) Hámori Gabriella jól csinálja mikor csupán „van” – lassú mozdulatokkal sétál, nyújtózkodik, mint egy ragadozó, vagy figyel arra, amit mások csinálnak. Ilyenkor működik sugárzása. Mikor kettesben marad Asztrovval ez a varázs hol bekapcsol, hol kikapcsol. Kivéve az utolsó jelenetét, mikor egy „lesz-ami-lesz” gesztussal belefut az orvos karjaiba egy végső – fájdalmas, viháncolós, zokogós csók erejéig. Ami rendezésileg is tökéletes színpadi pillanat: a csóknak alig van ideje: jönnek, mint Csehovnál mindig, és menni kell. Még a pillanatnyi boldogság is kiélhetetlen.

Gálffi fogalmazza meg a szerebrjakovosodás kikerülhetetlenségét: pár év, és olyan lesz, mint a nagyképű prof. Amit hozzátesz: minden erejével küzd e „sors” ellen – ami persze nem sikerül, (ő is tudja), de akkor is. És azt is tudja, hogy gyenge hozzá, és mégis – Gálffi a figura többféle arcát tudja megmutatni, túl azon, hogy nem öreg (a legszebb férfikorban van – mondanánk ma): még nem haltak ki ideáljai (persze mind Jelenában öltenek testet. A kudarcot nem akarja elfogadni, miközben tudja, hogy esélyes sincs. Van hozzá tartása, sőt (horribile dictu) ereje is. Gálffi és a rendezés itt lép túl a csehovi „hidegségen” – a lehetetlenség lovagjai érdemelnek néhány piros pontot. (S ezért nem kell bőgni a darab végén, Szofja szavai után – „megpihenünk, megpihenünk” – csak nézni kell magunk elé…)

Asztrov doktorból sohase lesz Szerebrjakov: Hegedűs D. Géza játéka – rohangászása, „hús-vadászata” (neki Jelena inkább csak nő, mint ideál), beágyazottsága az életbe (a végtelen nyomorban taposva gyógyítja parasztjait) megmenti ettől a sorstól: Hegedűs játéka a homo faber-t hozza, akit a szeretés tesz sebezhetővé, de akit nem lehet leteríteni – a rendezés itt is túlmegy a csehovi szkepszisen, miszerint ezeken az embereken nincs mit szánni. (Gorkij írja neki: „Ön hidegebb az emberek iránt, mint az ördög. Annyit sem törődik velük, mint a szél vagy az eső!”) Ugyanakkor persze a szöveg mélye valami száraz részvéttel van átitatva… Csehov drámaírása ettől a kettősségtől lett maradandó rejtvény – de innen el is lehet mozdulni (megtartva a hidegség mozzanatát) mondja a produkció. Ezt ez elmozdulást: az élet akarását hozza Hegedűs G. Géza markánsan férfias játéka.

Bata Éva adja meg az előadás normál „á” hangját: tárgyszerű, önsajnálat nélkül tesz-vesz, cipeli bánatát, maga a realitás. A csúnya lány. (Nem kellett volna kosztümben, maszkban, fejkötőben túlhangsúlyozni ezt a csúnyaságot – elég hogy Szofja így érzi, sors az is. Jelmez: Victoria Wallace). Esik, sőt mennydörög az indulásnál – a szövegben csak borús az idő, de a vihar (mint kiderül) a levegőben van: ennyiben találó Michael Levine díszlete. Amúgy minden faxni nélküli tér (a „huszonhat szobás” kúriában). A szanaszét szórt könyvek jelzik, hogy ezek – Szofján és Marinán (a remek Kútvölgyi Erzsébeten) kívül egy más világban élnek.

A boldogságért folyó bozótharc – ill. a boldogtalanság: napi (elkoptatott) tapasztalatunk. Itt – a Vígben – a jó előadáson túl nincs semmi rendkívüli, csak a ráismerés vigasztaló öröme. Amire szükségünk van a túléléshez.

Powered by alma (A cikk a Kritika című folyóiratba készített bírálat átdolgozott változata)

 

2010-10-18 07:01:05 | Permalink | Kommentárok(2)
Az „éndoku”, mint korrajz
Dátum: 2010. július 18., vasárnap, 10:24

/Aczél Endre: Amit megírhatok című könyvéről/

Hát persze hogy a tévé-fejezetnél nyitottam ki. Nagyon is emlékezetes volt, mikor ő csinálta a Híradót meg a Hét című műsort. Nem csalódtam: a történet kibomlik, a nem publikus háttérhistóriákkal – diszkréten, bulváros körítés nélkül. Hogy került oda, kiket vett maga mellé, hogyan reformálta meg az adást – például belpolitikával kezdte, törölte a sok „fogadta…, elutazott…, megérkezett…” stb. protokoll-híreket – és a gazdaság dolgait is rákapcsolta a képernyőre. (Akkor is halálosan fontosak voltak ezek a hírek, csak épp sem a vezetésnek, sem a bölcsész-végzettségű újságíró társadalomnak nem ízlett erről szakszerűen írni…)

Megfogott a korrajz. Bár életét meséli, helyszínekre bontva: Moszkva, Peking, London, Budapest – mégsem én-regény ez az önéletrajz. Nyílt szájú, mondanám vagány ez a beszédmód (mindenkit nevén említ, akit nem, keresztneve révén kitalálható), de nem a személyek, hanem a struktúra érdekli. Amúgy két újdonság fegyverzett le: az egyik, hogy senkiről sem ír rosszat. (Kondor Katalin – mikor vele dolgozott profi volt – ennél többet nem mond róla.) Pedig ennek a műfajnak – rossz nyelvek szerint Magyarországon ma minden második ember önéletrajzot ír – az az átka, hogy idős korukban a szerzők kígyóhoz-békához folyamodnak múltfeltárás helyett. Aczél visszafogott. Akit nem szeret, arról legfeljebb azt mondja, hogy tudja az okait, ám nem akar belemenni a sárdobálásba. Úri gesztus: nagyon csípem. (Más kérdés, hogy aki „elárulja”, az kap pár csípős bekezdést. Például Pozsgai…)

A másik: bájos vidámsággal meséli sikereit (A Hét fénykorában – írja – vasárnap délután négykor kiürült a Balaton, az emberek rohantak haza meghallgatni, mit mond az Aczél… – de belemegy kudarcai rajzába is, nem kíméli magát. Azt akarom mondani, hogy nála nincs önfényezés. (Mikor a rendszerváltás után „visszatér”, első tévészereplésénél akkora gombóc van a torkában, hogy képtelen megszólalni, lemondja a fellépést… – ki írna meg ilyesmit önmagáról? Senki. Megírja azt is, hogyan készül az Acélsodrony  adásaira: az izzadságos melót, a küzdelmet a szöveggel – rövidnek kell lenni, és zenés betéteket kell hozni (mellékesen: a zenei betétekkel nyert lóhossznyival). A munkának ezeket a keserű titkait se mesélik el az önfényezők. Megírja kirúgásának történetét is – nem kellemes história – ki rakná ki a placcra az ilyesmit? Senki. Kivéve Aczélt: igaz, ő megteheti, van mire őszintének lennie.

És persze a legfontosabb: fantasztikus háttérinfók tárházát hozza eléd. Amit itt megtudhatsz Thatcherről (Vaslady) kormányzási módszereiről – Aczélnak adott egyedül interjút Kelet-Európából –, vagy a Gorbi-korszak orosz és hazai molyolásairól: az egyedülálló. Mert mindent másképp lát, mint ahogy azt ma illik, vagy ahogy a „sajtómunkásoknál” közhellyé vált: másképp ír Putyinról, másképp Oroszország csesztetéséről, másképp Amerikáról (nem tetszett neki – de elemzi is miért?), másképp a „ker.tévék” korszakáról (médiaelemzők: érdemes belenézni, hanyatt fogtok esni…). Van véleménye, aminek legalább hetven százaléka szembemegy a ma divatossal. Hát ezt díjazom a leginkább: az írás bátorságát. Ritkaság.

És persze nagyon tud írni. Olykor leteszed a könyvet, mert fogod a hasad a röhögéstől egy-egy benyögésébe botolva. Másutt halál precíz elemző, rövid és szellemes. (Idézek párat: hol tolta el az Antall kormány a hazai iparpolitikát – túl sok mindent adtak el külföldnek; hol és miért ment félre a magyar agrárium sorsának alakulása – megszüntették a nagyipari mezőgazdasági termelést; igaz-e, hogy Grósz csak hülye volt? – Nem, csak rövidlátó…) És mindenütt szkeptikus de objektív marad, szkepszise ellenére. Imádom.

Csodálkozol, hogy csak ajánlani tudom?

(alma)

2010-07-18 10:24:55 | Permalink | Kommentárok(0)
Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Jászai Mari vidéken vendégszerepelt. A partnere csapnivalóan gyenge színész volt. Jászai a próbán küzdött vele, tanította, magyarázott neki – eredménytelenül.
 
Maurice Joxant-nak, Lautrec barátjának az a gondolata támadt, hogy Lautrecnek bizonyára örömet szerezne, ha kijárná neki a Becsületrendet.
Aforizmák
„ Az egyik korszak oltárterítője a következő lábtörlője."
Mark Twain
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ