féltem a VA2-től: nem hiszek az öntőforma és a gyártósor találkozásában. Hát tévedtem: kedves film ez. Sőt, pereg, vicces, önironikus (ritkaság) és mozi. (R: Herendi Gábor) Mert más mint a VA1. A szereplők, (Oroszlán Szonja, Pindroch, Szabó Győző, Hujber Ferenc) a fazonok, az alapszitu majdnem ugyanaz, - de épp az a fontos ami a majdnem-et elválasztja a mástól. Itt egy musical-re van felhúzva az egész. (A három testvért egy Broadway-i darabbal ugratja be az „amerikai” - Szervét Tibor -, de ők átírják, és addig tupírozzák míg a látvány+zene+gyerek mindent visz.
Az első tíz-tizenöt perc, - amíg beállítják, hogy mit is folytatnak VA2 ként, - lehetne rövidebb, (jobb), ám az első daltól megy a kocsi. (Tompos Kátya – új arc, mint szürke egér kezd és sztárként énekel a végén: ez a csaj befutott, az tuti…) Zene: - pl. Tankcsapda – képileg él, (operatőr: Márton Balázs), a mozgás (tánc) isteni. Jó poénok: az egész mögött a kisstílű maffiózó (Csuja Imre) tépné le a fülét lányát meztelenkedésre biztató rendezőnek – a végén persze bőg, annyira tetszik neki, amit lát. Az éneklő testőr (Faragó András) meg igazi profi villámfordulat. És a film végén – mikor már azt hiszed, hazamehetsz - köszönet a szponzoroknak: néhány – irónikus - reklám-paródia.
Szóval:szeretni fogod. A filmet is, meg a csapatot is. (Forgatókönyv: Divinyi Réka)
(alma)
Molière-t - mai groteszknek láthatjuk Gothár Péter rendezeésében. Szünet nélküli előadás, gyorsan lekavarja a darabot, de a produkció izgalmas és telibe találja életünket. Gálffy László (Alceste) csendes szavú, kiábrándult vádaskodása olyan elevenen parázslik fel a Molière szövegből, hogy úgy érezzük mindez nálunk történik, netán a munkahelyi kávézóban. (Már amennyit felhasználnak Petri György fordításából. Dramaturg: Morcsányi Géza.) Mondom: a játék duktusa ironikus és fájdalmas. Ezeknél ott Párizsban (azaz: nálunk, itt Pesten) csak annak van túlélési esélye, akinek kapcsolatai vannak- sőt, aki tudatosan építi kapcsolati tőkéjét, hazugsággal, hízelgéssel, „kéz-kezet-mos” szervízmunkával. Annak, aki tudja, hogy a bíróság fordítva ítélkezik, – miszerint a csalót felmentik, és a tisztességest bekaszlizzák. Gálffy nem hangoskodik – con sordino sorolja fájdalmait, nyilván azokat, melyeket akár meg is szokhatott már, csak most végére ért a cérnának, és elege lett az egészből. Nem vádaskodik, csak egy-két kapcsolatában szeretne tiszta vizet önteni a pohárba. (Tiszta víz hiánycikk…) Mert hát, korrupt a nyelv, a gesztus, a társaság, a divat és látszat – elege van.
Csakhogy Gothár Péter színpadán egy kínos csapdát látunk: Alceste küzd a tisztességért, s közben önmagát szúrja hátba. Halálosan szerelmes Céliméne-be (Hámori Gabriella), ám ez a lány is csak olyan sanzsán fazon, mint szalonjának többi vendége. De Alceste szereti. Így aztán ahelyett hogy kirúgná a lányt, csak szenved, tűr, és elnézi neki, hogy össze-vissza hazudozik. Teljes fegyverzetben áll ki a világ hazugsága ellen – ám szíve, (teste) megbénítja. Helyzete megoldhatatlan, mint az élet majdnem minden konfliktusa. Alceste a játék végén kirohan ebből a madárházából – a fenékszínpadon hirtelen megnyíló ősvadonba, ha jól látom, a gesztus ironikus öngyilkosság. Legalábbis muris csődeljárás. (Szégyellem, de nekem a „Celeb vagyok, mentsetek ki” dzsungelje ugrott be – véletlenül…) Akár hogy is: nincs menekvés.
Persze értem én: Céliméne is a világból él, most ennek a kedves vadembernek legyen háziasszonya? A játékban a jelmezcsere jelzi: konyha-kötényt vesz magára, és azzal akasztaná fel magát… Ami szimbolikájával Gálffy figurájára is visszaüt: nőideálja (talán) a régimódi konyhatündér lenne… Nem csoda, hogy csak halkan fikázza ezt a világot: kuszaság van az ő fejében is.
Hámori Gabriella hidegre vette a figurát, jól csinálja: stilizált játéka mögött feltehetően a semmi lakozik – vagyis hogy unja ezt a sokaságot, de neki mégis csak kell a sok udvarló, legyeskedő, a kapcsolat, a kijáró ember, szóval, jó ha sokan vannak a szalonjában. Különben is, Alceste ez a jóságos marha, nem tudná pótolni ezt a csillogást, amit már megszokott.
A játékot a millió ötlet teszi zaftosan élvezhetővé – de az az igazság, hogy ugyanez a sziporka-áradat szét is zilálja. Poén a két éneklő szobalány, - (Földes Eszter és Ruzsik Kata e.h.), de Arsinoé-t, (Kerekes Éva) ha mozdulni akar, szoborként kell arrébb tenni, amit már nem tudok értelmezni. Isteni kamarajáték Mácsai Pál Oronte-ja. A produkció egyik fénypontja, ahogy finomkodva, - pantomim! – kéri Alceste-től költeménye bírálatát. Azt viszont csak sejtem, miért tér vissza formal dress-ben, mai hivatalnokként a végén. De kérdezhetek mást is: miért férfiruhás, gólyacsőrű comédia dell’ arte-alak Für Anikó (Márki), (Jelmez: Berzsenyi Kriszta); miért jön be egy fura zenekar song-világításban? Zseniális Máthé Zsolt jiddis-héber hablatya („meneküljünk uram, jön a letartóztatás…”) – de miért lubávitsch-i módon? De inkább nem kérdezek semmit.
Mert tudom, hogy nem kell mindent magyarázni, indokolni, (szájbarágni) – posztmodernben vagyunk. Bár a néző is ember, tudni szeretné… Ne tudja! -, mondja a színpad, - s végül is neki van igaza. Ez a flitteres mulatság a feltét a játék társadalokritikáján – ami, ha „meztelen” lenne, nagyokat ásítanánk.
Örkény Színház – nagyon megfutott. Szurkolok.
Powered by alma
siker, másfél hónapra előre minden jegy elkel. És a jónép élvezi. A cselekménybeli poénokat kb. öt percenként egy-egy magyar nóta illusztrálja. (Mondjuk céloznak az inflációra, máris táncolják a „Száz forintnak ötven a fele…” című örökbecsűt. céloznak az inflációra, máris táncolják a „Száz forintnak ötven a fele…” című örökbecsűt. Az első részben még dugdossák egymás zsebébe a pénzeket (korrupció), ott a cigányozás (meg a díszlet Balla Ildikó zseniális munkája.) tökéletesen helyén van. Aztán kibomlik a szerelmi szál – az is korrupció, csak pénz helyett hússal, hogy úgy mondjam. És akkor már énekel a publikum. Mögöttem a hölgyek már a hangolásnál dúdolják az aktuálist, majd azt mondja az egyik, hogy a Pali bácsit is el kell hozni, mennyire élvezné az öreg… Csak azért említem, mert a múlt századi cigányozás, meg a jelen állapotokra célzó fordulatok (Parti Nagy Lajos szellemes szövegei) a történést és körítéseit ironizálják. Vagyis: Szinetár színpadán a nóták idézőjelben értendők – jóllehet abszolút autentikusan csinálják, – egy hegedűs, meg egy klarinétos: szuper produkció. Igen ám, de a játék kétfenekű: színe és fonákja egyaránt élvezhető. Aki nem veszi az ironikus lapot, élvezi a nótákat meg a csűrdöngölést (az is van), aki érti az idézőjelet, duplán nevet.
Hirtling István (főorvos és nótafa), Pokorny Lia (Aranka, aki kavar…)
és persze Eperjes Károly (alispán, aki nagyon tüsténkedik a győzelemért, de leég a választáson), – pazar játékot produkálnak. A tiszta kezű szolgabíró (Huszár Zsolt), azért végül mégiscsak elnyeri a magasabb beosztást, hepiend is van (eljegyzés), hiszen zenés-táncos cselvígjátékban vagyunk. A politikum meg egyszerű: „nem loptam én életembe…” – dalozza a száj, miközben dugja a kéz a zsozsót a partner zsebébe. Világos. (Zene: Rossa László.)
Az első rész tűzijáték – sajnos itt elpuffogtatják majd az összes poént. A második rész halványabb – de „énekőni” akkor is lehet. Talán még lelkesebben, mint az elsőben. Ahol azért csodálkozik még a nagyérdemű. Nekem némi rossz érzésem maradt: balkáni állapotok voltak itt anno, s nem biztos, hogy mára elmúltak. Sőt. Valami ilyesmi jött le az előadásból. Mint üzenet.
(alma)
Fotók: Új Színház, Kassay Róbert
a fenébe a talány megfejtését. Tudniillik azt a rejtvényt, hogy mitől döglenek érte a férfiak, – körötte mindenki kipurcan, elvágja a torkát, golyó járja át a szívét, másfelől meg annyira kapcsolatfüggő, hogy majd belehal. Meg: igaz ugyan, hogy rohannak utána a férfiak, de ő sem bírja ki a napi hódítások ujjgyakorlata nélkül. Mondom, ezek a titkok maradnak a levegőben – az előadás sejteteti, de nem vacakol velük. (Az igazat megvallva, Frank Wedekind se vacakolt a magyarázattal: ettől lett kultusz-darab a Lulu-ból. Ami botrány-színházból indult a századfordulón. Csak semmi szexet, prűdek vagyunk…)
Eszenyi az előadás második részében pazar: elmúlt már a csillogás, a pénz, a hírnév – csatorna-nyomor van, meg az utca, ahová kvázi-apja (Schigolch: Tordy Géza) lezavarja, mert hogy enni kell. Eszenyi ebben a lidércnyomásos világban fantasztikusat alakít. Nyomorodottan, rongyokban megy ki az utcára – ott viszont újra lángol: a rendezés (Forgács Péter munkája) valami Béjart-féle táncjelenetbe oldja ezeket az utcai kalandokat, isteni mozgásművészet, és Eszenyi úgy mozog, mintha Markó-nál tanult volna… A kettőből áll össze egy új, mondjuk értelmiségi Lulu-kép. Nem az érzéki ragadozó (ahogy Wedekind nevezte hősnőjét), nem démon, hanem egy történet elbeszélője, amiben – a moralitás-játékok hagyományaképp – van egy felfelé és egy lefelé menő ág.
A rendezés nagy dobása, hogy „brechtesre” vette a figurát. (Elidegenítési effektussal játszik…) Ugyanis itt mindenki úgy csinál, mintha – elmeséli hogy épp szerelmes, vagy bánatos, netán mérges, de nem éli át, nem késztet együttérzésre: hideg itt minden. Ami distanciát teremt a játékhoz, meg iróniát (és tragikomédiát). Ez a játékfelfogás Kern Andrásnak sikerül a legjobban (Dr. Schöning, aki a legtovább birtokolja a lányt) sikerül ez a distancia – bele is hal. Így lesz helye a produkcióban a groteszknek is. Kitűnő az élő zene (zeneszerző Melis László) valamint a Hasfelmetsző figura (Harkányi Endre).
Megnézném másodszor is.
(alma
vagy bőgsz egy sort. (Az élet mint olyan, Kútvölgyi, Kern, Rajhona). De ilyet még nem láttam, alig van szövege, legalábbis Kernhez képest, a darab szerint vesztes fél (a férj épp csomagol) és még csak nem is rinyál. Csak van. De úgy van, hogy belegebedsz. Aztán megszólal. A pasi anyját idézi – pompás, - s a végén csak simogat a hangja. Ahogy senkié az életben. Játéka úgy megy felfelé az előadás során, mint egy rakéta. Zseniális. Pedig alig csinál valamit. A szerző (Hanoch Levin) negyvenévesen ment el, vagy húsz darabot hagyott ránk. A darabot A Víg padlásán kezdték, aztán akkora siker lett, hogy átvitték a Pestibe. Ott még nagyobb siker. Pedig halállal végződik, groteszk, noir, vagy amit akartok. (Rendezte: Ilan Eldad)
Ja és Parti Nagy Lajos tette át élő magyarba – keze nyoma letagadhatatlan. Ő is egy zseni.
De Kútvölgyit nem fogod elfelejteni egy darabig, arra mérget vehetsz.
(alma)
