Végre egy nem nyafogós értelmiségi, Asztrov doktorként (Hegedűs D. Géza), végre egy nem siránkozó férfi (Ványa: Gálffi László). Kemény előadás, borotvaélen táncol a fájdalom és a kívülről láttatás szélsőségei között – de hajszálpontosan a penge élén marad. (Rendező: Marton László).

Itt valahogy minden az elutasított szerelem fájdalmába fut – az ország erdőinek pusztulásától, az élhetetlen köznapokon át, a mid life crisis-ig. Csehov is tudta, - hogyne tudná: a darab írása előtt tér vissza Szahalinról, a cári Gulágról - hogy e körön túl is van világ, sőt az a fontos és ezek itt vakok, - nem szerette őket - de azt is tudta, hogy a vitális értékek (i.e.: a boldogság-hiány) jó médium, amiben mégis csak megjelenik a világ. Ványa könyörög, Asztrov követel, Jelena (Hámori Gabriella) szép és gyáva, Szofja (Bata Éva) meg sem mer mukkanni. És mindenki boldogtalan.

Persze ehhez Jelena kell: az ő erotikus talánya, jelenlétének sugárzása váltja ki a két és fél férfi önreflexióját. Előbb a vágyat, aztán azt a tükörkép-tudatot miszerint Asztrov is, Ványa is úton van a „szerebrjakovosodás” felé. (Jelena öreg férje, a professzor, hisztis nyűgölődésével mindenkinek idegeire megy. Benedek Miklós jól csinálja. Mikor hisztiből – Marina kedvessége láttán - hirtelen átmegy hálás gyerekbe, groteszk pillanat.) Nem is a szeretés lehetetlensége (vagy a szerelem elérhetetlensége), ami fáj, hanem a hiába leélt életre való ösztönös (vagy – mint Ványa bácsinál – tudatos) ráébredés. Mondom, ehhez Jelena kell: a sugárzás. Hiszen alig van szövege, mégis már első megszólalása – mikor Asztrov mániái felől érdeklődik – maga a provokáció (talán maga sem tud róla: ez a fiatal test így működik.) Hámori Gabriella jól csinálja mikor csupán „van” – lassú mozdulatokkal sétál, nyújtózkodik, mint egy ragadozó, vagy figyel arra, amit mások csinálnak. Ilyenkor működik sugárzása. Mikor kettesben marad Asztrovval ez a varázs hol bekapcsol, hol kikapcsol. Kivéve az utolsó jelenetét, mikor egy „lesz-ami-lesz” gesztussal belefut az orvos karjaiba egy végső – fájdalmas, viháncolós, zokogós csók erejéig. Ami rendezésileg is tökéletes színpadi pillanat: a csóknak alig van ideje: jönnek, mint Csehovnál mindig, és menni kell. Még a pillanatnyi boldogság is kiélhetetlen.

Gálffi fogalmazza meg a szerebrjakovosodás kikerülhetetlenségét: pár év, és olyan lesz, mint a nagyképű prof. Amit hozzátesz: minden erejével küzd e „sors” ellen – ami persze nem sikerül, (ő is tudja), de akkor is. És azt is tudja, hogy gyenge hozzá, és mégis – Gálffi a figura többféle arcát tudja megmutatni, túl azon, hogy nem öreg (a legszebb férfikorban van – mondanánk ma): még nem haltak ki ideáljai (persze mind Jelenában öltenek testet. A kudarcot nem akarja elfogadni, miközben tudja, hogy esélyes sincs. Van hozzá tartása, sőt (horribile dictu) ereje is. Gálffi és a rendezés itt lép túl a csehovi „hidegségen” – a lehetetlenség lovagjai érdemelnek néhány piros pontot. (S ezért nem kell bőgni a darab végén, Szofja szavai után – „megpihenünk, megpihenünk” – csak nézni kell magunk elé…)

Asztrov doktorból sohase lesz Szerebrjakov: Hegedűs D. Géza játéka – rohangászása, „hús-vadászata” (neki Jelena inkább csak nő, mint ideál), beágyazottsága az életbe (a végtelen nyomorban taposva gyógyítja parasztjait) megmenti ettől a sorstól: Hegedűs játéka a homo faber-t hozza, akit a szeretés tesz sebezhetővé, de akit nem lehet leteríteni – a rendezés itt is túlmegy a csehovi szkepszisen, miszerint ezeken az embereken nincs mit szánni. (Gorkij írja neki: „Ön hidegebb az emberek iránt, mint az ördög. Annyit sem törődik velük, mint a szél vagy az eső!”) Ugyanakkor persze a szöveg mélye valami száraz részvéttel van átitatva… Csehov drámaírása ettől a kettősségtől lett maradandó rejtvény – de innen el is lehet mozdulni (megtartva a hidegség mozzanatát) mondja a produkció. Ezt ez elmozdulást: az élet akarását hozza Hegedűs G. Géza markánsan férfias játéka.

Bata Éva adja meg az előadás normál „á” hangját: tárgyszerű, önsajnálat nélkül tesz-vesz, cipeli bánatát, maga a realitás. A csúnya lány. (Nem kellett volna kosztümben, maszkban, fejkötőben túlhangsúlyozni ezt a csúnyaságot – elég hogy Szofja így érzi, sors az is. Jelmez: Victoria Wallace). Esik, sőt mennydörög az indulásnál – a szövegben csak borús az idő, de a vihar (mint kiderül) a levegőben van: ennyiben találó Michael Levine díszlete. Amúgy minden faxni nélküli tér (a „huszonhat szobás” kúriában). A szanaszét szórt könyvek jelzik, hogy ezek – Szofján és Marinán (a remek Kútvölgyi Erzsébeten) kívül egy más világban élnek.

A boldogságért folyó bozótharc – ill. a boldogtalanság: napi (elkoptatott) tapasztalatunk. Itt – a Vígben – a jó előadáson túl nincs semmi rendkívüli, csak a ráismerés vigasztaló öröme. Amire szükségünk van a túléléshez.

Powered by alma (A cikk a Kritika című folyóiratba készített bírálat átdolgozott változata)