Történelem, mint család
Dátum: 2011. március 1., kedd, 11:30
Závada húzott egy vonalat, hogy akkor most vége a mismásolásnak, lássuk, milyen is volt az a bevonulás (Erdélybe, 1940) és hogy is zajlott a kisemberek túlélési projektje (árulása, mentési kísérlete, szerelmi élete) negyvenöt előtt és után. Nem hozom most ide a bemutató körüli csűrcsavarokat (Müpa lemondás, Nemzeti, Gobbi terem). Volt ilyen, mert most ez van, többnyire. Maradok annál, hogy jó színházban vagyunk. A darab a visszacsatolás hírével indul (Erdély: 1940) – rádió közvetíti a konyhájába, ahol két (bonyolult) család jön össze, Janka, a fényképész (Nagy Mari) és Gábor Dezsőné divatáru üzletes (Söptei Andrea) és kettejük rokonai, szeretői, ismerősei, gyerekei és ellenségei. (Apa munkaszolgálatos.) És indul a töredékek kaleidoszkópja.

Legszívesebben a zeneszerzőnek (Bella Máténak) adnám az előadás fődíját: ezt a bonyolult szövedékű, kórussal ellátott, balladaszerű, anti-drámát átemelte valami általa kitalált crossoverbe, amiben operett, sprechgesang, sláger, klezmer ötvöződik – s ezzel az előadás valami egészen különleges státuszt nyer. Persze igaztalan lennék, hiszen Bella Mátét a rendező (Alföldi Róbert) találta ki, másrészt a csapat nélkül (Óbudai Danubia Zenekar) nem sokra ment volna. Bravúros produkciót láthatsz.

Mert színpadilag minden szabálytalan (öntörvényű). Závada dialógjaiban a szereplők egymásnak szólnak, de legtöbbször kibeszélnek - a nézőknek, vagy az utókornak–, netán levelet olvasnak fel, vagy belső monológjaikat halljuk – a kórus (hatalmas szövegtesttel) kommentel, vagy csúfolódik, énekel, dumál – a színpadon ebből a multi-textualitásból lesz dráma. Szóval: nehéz darab. A „történést” egyfelől dokumentum-szövegek szövik át, melyek a korból valók - negyvenes évek -, hírkommentárok, mintha pletykák lennének, másfelől nyüzsgő családi és szerelmi viszonyok villannak, kétségbeesett csábulásokkal és sorsokkal. Alföldi nagy dobása, hogy e két sík nem tart szét, ellenkezőleg egymásban él – mert a zenei-kórusbeli megoldás egybe transzformálja a kettőt.

A rádió híreit hallgatják. A lelkes firkász (csak a propaganda lózungokat öblögeti) és az alezredes, aki leinti, mert ő tudja hogyan is történt valójában. És Janka, a fényképész, akinek az egész bécsi döntéses ügy nem tetszik – a családtagok máris egymás hajában vannak, sorsok sínjei le vannak rakva. Innen indul egyébként a bonyolult családi, szerelmi háló. Ugyanis az ales, (Flórián Imre: Znamenák István) Janka szeretője – ami nem egy felhőtlen viszony, a főtiszt ugyanis más nőkre is szemet vet, miközben zsidókat ment. Jankát – (Nagy Mari) ez nem zavarja, valami támasza van az életben és jó nagyra nyithatja a száját - miközben maga is a rendszer elnyomottja. (A végére épp hogy megússza…) A másik szálon az üzletes, Janka unokatestvére (Söptei Andrea) fiát akarja óvni - közben már negyvennégy felé haladunk –, zsidóként a víz felett kell maradni, ami végül is nem sikerül neki: az utolsó pillanatban egy nyilas banda lelövi. Mondom: bonyolult szövevény a nagycsalád élete, szeretők, megcsalások, hazugságok, kettős életek, nyilas rokonok, feljelentések és mentési kísérletek, a vége felé ávósok és ruszkik. A munkaszolgálatos férj – akinek fényképe végig a fenékfalon lóg – a végére hazajön és alig ért valamit az egészből. (Színen nem jelenik meg, hangja: Závada Pál)

Az előadás csúcsteljesítménye Znamenák Istváné: minden gesztusa hiteles, váltásai ülnek, sokféle arca van mégis masszív karakter. Annyira, hogy én is csak bennfentes főtisztként tudom elképzelni. (A darab szerint Teleki miniszterelnök környezetéhez tartozik.) A játszma másik nagy spílere Nagy Mari, rohangászásai, cinikus poénjei, az egész magyarkodó maszlagot leleplező kommentjei halál pontosan ülnek, dinamikája felpörgeti a játékot, miközben figurájának groteszk vonásaival is tud élni – minél messzebb a „pozitív hős” kliséjétől: ember. Söptei Andreáról fokozatosan hámlik le a középosztálybeli úrinő maszkja, a sérülékenység és keménység sajátos elegyét hozza nagyszerűen. A rémség közepén összefekszik Jankával – amire nem biztos, hogy dramaturgiai szükség volt.) Földi Ádám a „nyilasoid” megbízott kicsit túlharsogja magát. Itt van még a kispap, akikre a püspök úr a kikeresztelkedett gyerekeket akarja bízni (kétértelmű gesztus) a szerepet Szatory Dávid színfoltként oldja meg. Gáspár Kata – a darabban az ales és az újságíró szeretője – a „túlélésért mindent” metaforaként fogja fel önmagát. Olykor azt is gondoltam magamban, hogy a produkció szöveg-alatti logója: átkeféljük magunkat a történelmen. A világvége-korban ilyen is volt…

Mondom: anti-dráma, nincs egységes cselekményfonal, mozaikokat látunk lazán kapcsolódó epizódokat, a családi veszekedések-szerelmek valamint a magyar történelem tíz évének gubancát. A produkció úgy ahogy egységbe gyúrja e kettőt, de nem akarja kifoltozni a hiányzó réseket. Megteheti, mert az éneklő, zenélő kórus – mint említettem – kommentel és játszik, olykor mellékszerepeket is bevállal. Alföldi egyik nagy gegje mikor a csapat szemét módon zsidózik, ám közben klezmert énekel és kólót táncol – frenetikus jelenet.

A díszlet kellően absztrakt: fal sok ajtóval – ezeken járnak ki s be a kórustagok, valamint három asztal és néhány hokedli. Mindegyik sokfunkciós, szerelmi ágy, tálaló az ebédhez, katonai priccs, szószék, könyvégető kellék. (Menczel Róbert munkája) A zenekart – ami a fenékfal tetején félig láthatóan játszik - Sülő István vezényli magasi emelvényen, ezredesi ruhában – kemény empátiával. Alföldi műfajt kreáló előadásában hihetetlen munka rejlik, a kórus koreográfiája, szövegmondása, éneke óramű szerint jár, a színészi munka hibátlan – amit látsz, végig odabilincsel e véres, (olykor akol-meleg) történelmi groteszkhez.


Almási Miklós


Megjelent: Kritika
2011-03-01 11:30:21 | Permalink | Kommentárok(0)
Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Tanára szemére vetette, hogy szórakozásból fest.
 
Will Rogers amerikai komikus, aki csúnya ember volt, társaságban így szólt egy hölgyhöz:
Aforizmák
„ Harmincig hevít a nő; aztán a bor; aztán a kemence sem."
Móra Ferenc
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ