BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Nézőmarasztaló ripacskodás
„A román Farsang című darabot az aranyos Both Béla, aki nagyszerű színházi rendező és színházalapító, olyan szigorúan állította színpadra, hogy az előadás ettől dögunalomba fulladt. Tulajdonképpen a darab ki lett fordítva önmagából, mintha egy nercbundának a bélését viseltük volna. Már a főpróbán megbuktunk.

A szünetben a közönség legalább hetven százaléka tüntetőleg elhagyta a színházat. Béla ezt látva, kétségbeesve üzent fel az öltözőkbe asszisztensével, Lovassy Klárival. Az üzenet így hangzott: „Minden eddigi instrukció sztornó. Mindenki azt csinálhat a színpadon, amit csak akar, csak az a pár ember ne menjen el a nézőtérről.” Márkus Lacival – aki partnerem volt – e szavak hallatán egymásra néztünk és szinte egyszerre elsóhajtottunk: - Jaaa! Ez már tárgyalási alap. Mondd meg a direktor úrnak – közöltük Klárival –, szedjen be egyszerre két üveg Legatint és a világért se nézzen a színpadra. De garantáljuk, hogy mindenki a helyén marad.

 Úgy is lett. A nézőtéren ülő maradék nyolcvan ember nem mozdult a helyéről. Megmondom őszintén, az összes ordenáré, elfojtott komédiázási, ripacs indulatainkkal előrukkoltunk. A színpadon a második felvonásban olyan „ripit” vágtunk ki, hogy ott kő kövön nem maradt. Úgy kezdődött, hogy Márkus Laci a harmadik replika után az eredeti szöveget félbehagyva, a fogorvosi székből felugrott, meghajolt előttem és azt mondta: „Tudja mit? Járjunk simmit” És rázendített a jól ismert operett slágerre „ Jön-e velem nagysád simmit járni, bizsereg a vérem, nem tud várni…” Karjaiba omlottam és táncra kerekedtünk. Hogy a hatást fokozzuk, Laci lekapta az asztalról a terítőt és maga előtt lengetve – akár az arénában a torreádor –, hátrált előttem a színpadon. Ebben a felállásban én játszottam a bikát. A hatás leírhatatlan volt. Dűlt a nézőtér a röhögéstől. Jelenetünkbe bele-beletapsoltak. A szám végén természetesen bekasszíroztuk a sikert. Miután mindketten alaposan elfáradtunk, Laci így szólt hozzám „ És most folytassuk a dialógust!” Azzal leültünk, és a következő mondat már így hangzott: „ Bizony-bizony, ahogy mondja. Az élet olyan sötét és komor."
   
A folytatás sem volt mentes a ripacskodástól. Én egy felcsert játszottam a darabban. Egy dunsztosüveggel a hónom alatt váratlanul Márkus elé álltam.

– Nézze csak, milyen kedvesek!
– Mik ezek? – kérdezte gyanútlanul Márkus.
– Piócák.– Azzal elővettem egy tűt, megszúrtam az ujjamat és a véremet csöpögtetni kezdtem az ötliteres vizes edénybe.
– Mondja, megőrült? Mit csinál? – fordult ismét felém Laci.
– Éhesek – magyaráztam –, megetetem őket. Hamukáztunk, aztán megyünk csucsuzni – mondtam a piócáknak. Majd betakartam őket és elmondtam felettük az esti imát.
 
Ma is rejtély előttem, hogy ennyi állatság hogy juthatott akkor az eszembe. De ez az idétlenkedés csak a főpróbán történt meg, a premierre Béla rendbe hozta valahogy az előadást.

Rajk András így írt erről a Népszavában: „ A színészek tulajdonképpen jól játszanak, de többen közülük nem ezt a darabot játsszák.”

(Körmendi János önéletrajzi könyvéből)

Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Henrik Ibsen, a nagy drámaíró egy alkalommal Rómában sétálgatott, amikor fölkeltette érdeklődését egy plakát, amelyet nagy tömeg bámult. Közelebb ment, de észrevette, hogy nincs nála az olvasószemüvege.
 
X. Ince pápa, amikor meglátta tulajdon arcképét, amelyet Velázquez festett, így kiáltott fel:
Aforizmák
„Akkor vagyunk a legnevetségesebbek, amikor a legkomolyabban vesszük magunkat."
Jack Lemmon
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ