A rockzenész ellenségei 2. - A távolság

Aznap egész nap bennem van a toporgás, még nem is találkoztam a főnökömmel, de el kellett volna kéredzkednem négykor, mert elvileg ötkor indulunk a próbateremtől, hogy legkésőbb nyolcra ott legyünk Pozsonyban. Csak Istvánnak mondtam délben, amikor megbeszéltük, hogy hogy legyen a továbbiakban, mondtam neki, hogy este megyünk fellépni Pozsonyba, ja és a főnök még nem is tudja, hogy lelépnék hamarabb. Persze a főnök egész nap nem kerül elő, csak négykor, amikor én már - mint ahogy az jó munkaerőhöz illik - felöltözve, sapkában, sállal toporgok az ajtóban, mondom, hogy szeretnék menni, mondja, hogy oké, István már említette neki, úgyhogy elindulok, mert első a maszek. Húsz perc-fél óra alatt otthon is vagyok, gyors pisi, a zacskók tartalmának átnézése - vajon milyen szexi fellépőruhát vigyek az útra? Mivel minden koszos, ami szóba jöhetne, ezért úgy döntök, jó lesz az a póló is, ami egész nap rajtam volt. Magassarkú, neccharisnya megvan, smink megvan, mehetünk. Ja a gitár, majd' itthon felejtettem.

Oké, irány a próbaterem, persze pont ötre érünk oda, elvileg most kéne indulni, gitárosunk, Mado kissé morcos. Karva már ottvan, éljen, na akkor cuccoljunk.

Kornél késik, vajon melyik lábgépet vigyük? Karva bevágja az egyiket a Spar-os szatyorba, mondván, jó lesz akármelyik, magára vessen, ha a dobos nincs itt. Már minden cucc benn van az autóban, amikor a Vágóhíd területére nagy sebességgel berobban egy kék suzuki swift és kézifékes farolással a víztorony elé leparkol. Na akkor megjött Kornél is, vágódjunk be az autóba. Fura, mert alig van benn cucc, a lábunk között és az ülönkben sincs semmi, meg egyébként is olyan hiányérzetem van, nem hagytunk valamit ott? Ja nem, csak nincs itt Évi, dobosunk barátnője, aki szintentartaná a beszélgetést.

Nem baj, végre már megyünk, öt óra húsz perckor gördülünk ki a Soroksári útra. Mindenki morcos, én is a borostámat vakargatva bámulnék ki az ablakon, ha lenne. Ablak azért van, így bámulok. A GPS néha mondja, hogy "túl gyorsan mész", pedig csak araszolunk a pesti dugóban. Jó lenne nyolcra Pozsonyba érni, mert 20:15-től már játszunk. De ebben a pillanatban ez még egy nagyon távoli és elérhetetlennek tűnő valami. Nem is gondolunk rá. Kajákról beszélgetünk, mint ahogy az mindig előbb-utóbb szóba kerül az  ilyen utakon. Két hete Törökszentmiklóson ettünk olyan igazi nagy, édesbuciba töltött hamburgert, csalamádéval, kukoricával, sajttal, gombával, de jó is volt az. Nemsokára itt a hurka-szezon, lesz véres, meg májas és kolbász is. Sült kolbász mustárral... ahogy a meleg zsíros lé kicsöppen belőle, amikor mártom a mustárba... Vagy a finom omlós májas hurka, amikor levágok belőle egy darabot és a síma májas masszában az apró rizsszemek kis göngyölegeket alkotnak és hullnak szét... Eljátszunk még a gondolatokkal, aztán megállunk egy benzinkútnál valami kaját és innivalót venni. Semmi épkézláb ennivaló nincs persze, a neonfényben unottan pöffeszkednek a csipszeszacskók, a pénztárnál meg a sok csoki, de egyikhez sincs kedvem. A zacskós-szendvicsektől pedig kifejezetten a rosszul leszek, így inkább csak egy sós-mandulát emelek le a polcról. A többiek egy hagymás-tejfölös csipsszel próbálkoznak, aminek az autóban felbontva kifejezetten gomba-szaga van. Persze, kell energiaital is, a benzinkúton hatszáz forintért adnak egy dobozt. És persze mindig elhatározzuk, hogy legközelebb előre megvesszük a Tescóban.

Szlovákiában már euró van, hoztam magammal negyven eurót - ha véletlenül valamit ki kell fizetni - de a gázsinkat is majd euróban kapjuk meg, ez már a Nyugat. De még mindig az M1-esen vagyunk, aztán meg rátérünk valami vékonyabb autóútra, kapjuk az infót, hogy Rajka felé kell menni, az a tuti. Próbálunk Rajka felé menni, de tök sötét van, az eső is esik, a GPS meg ki tudja merre akar menni. Mindegy menjünk a gép után. Oké, ott egy tábla, hogy Rajka, meg valami kapuk is vannak. Tényleg, kéne venni szlovák autópálya matricát. Megállunk egy benzinkútnál, Karva megy és vesz azt is. Aztán ott vagyunk egyből a határnál, jé, nem állít meg senki, mehetünk, éljen. Érezzük Európát. Egyenes út visz Pozsonyba, állítólag a határtól már nincs messze. Távolról először egy panel-rengeteg tűnik fel, aztán egy csomó felüljáró. Aztán egy szépen kivilágított vár vagy kastély. Gyerekek, jól nézzetek körül, ez Pozsony. Aztán belekerülünk egy nagy alagútba, jó hosszú, lehet vagy két kilóméter. Amikor kibukkanunk, próbálunk hátranézni, hogy egy hegyen mentünk-e keresztül, vagy ez is egy ilyen l'art pour l'art, korrupciós műfajú alagút-e. A sötétben sajnos egyikről se győződhettünk meg. Közben kétszer elvétjük a lejárót, remek, meg kell fordulnunk, az autópályán mindig jó móka. Végül csak sikerül megtalálni a helyes lejáratot. Megyünk az utcákon, Pesthez képest alig van forgalom. Mint hogyha tisztább is lenne, vagy csak eső teszi?

Odaérünk a jelzett címhez, egy forgalmas kereszteződés szájában vagyunk, hol lehet itt megállni? Vészvillogózás közepette hívjuk a megadott számot, nem is a kontakt-emberrel beszélünk, hanem valaki mással, akinek oda lett adva a telefonja, miközben ő épp a színpadon van és zenél. Állítólag ő látja a kocsinkat, forduljunk meg és álljunk fel a járdára. Így teszünk, bár a járdán parkolásgátló rudak nőnek ki a földből, de láthatóan ez más autóst sem zavart. Bemutatkozunk a srácnak, aki idenavigált bennünket, azt mondja ő is egy vendég. Nembaj, azért rendes volt tőle. Esik az eső, kicsit kellemetlen így behurcolkodni.  Még zsibbadtak vagyunk a három órás úttól, de odabent már hangulat van, a színpadon pár csillogószemű fiatal, csörgős-hangszereken is játszik egy hosszúhajú lány. Amint belépünk, kezünkben az erősítőkkel-szatyrokkal, abbahagyják a zenélést és bejelentik, hogy nemsokára színpadon a Manökken Proletarz. Itt van Zaza is, a folyosón beszélget, egy ismerős arc, egyből otthonérzem magam. Valaki megkérdezi mennyi idő kell nekünk a beállásra. Még a fele cucc kint van az autóban. Azt mondjuk fél óra. Egyből felcipeljük a parkettre az erősítőket. Kabát ledob egy sarokba, mindenki szorgosan ügyködik, hogy összerakja a felszerelését. Amint nagyjából megvagyunk, Karvával elindulunk a női mosdó felé, hogy dobjunk valamit a megjelenésünkön. Gyors átöltözés, öt perc smink, öt perc haj. Lista kitesz mindenki elé, megpróbálom gyorsan behangolni a gitárt. Közben nézem az embereket, kik azok, akik maradnak ránk, kik állnak az ajtóban, kik a folyosón. Elkezdjük az első számot. Még nem nagyon érezzük a ritmust. Csak ne kapkodjunk. Nem kapkodunk, de mindent lassabban játszunk. Na sebaj, úgy látszik, ez egy ilyen este.

Bő

egy órát játszunk, a végefelé már kezd jönni valamiféle visszacsatolás, páran állva táncolnak, páran ülve.

Van visszaszám is, utána letesszük a szerszámot. Már másfél órája itt vagyunk, és csak most kezdünk el beszélgetni a meghívóinkkal. Senkiről nem tudom, hogy kicsoda, és hogy min játszik, vagy játszik-e egyáltalán, de kedvesek, közvetlenek és jó fejek. Kezdünk feloldódni. Bejön a terembe pár rendőr, kérik, halkítsuk le a zenét, mert tíz után már nem lehet zajongani. Miért mennyi az idő? Mindjárt 11. Uristen. Na, akkor kezdjünk csomagolni és lassan induljunk. Átöltözünk, én a mosdóban, Karva az egyik hangfal mögött. Erősítőket újra kihurcoljuk az autóhoz. Még mindig esik. Esernyőt nem hoztunk, minek is, tele a kezünk, elég a (bőr)dzseki. Vigyázni kell, hogy a csöves fej nem kapjon sok párát. Na, benn van minden, vendéglátóink is segítenek, még meg sem tudtam jegyezni a nevüket és máris indulunk, pedig nagyon kedvesek. Sziasztok, sziasztok. Az egyik srác esernyővel kiáll az út közepére, feltartja a forgalmat, amíg autónkkal legördülünk a járdáról. Dejó, hogy az autóban nem esik.

 Aztán utazunk vissza, tök szép ez a város, ki van világítva minden, és most átmegyünk egy hídon, aminek a tetején van egy UFO. Innen egyenes út a határ, de jó. Egyre csendesebbek vagyunk, de legalább már meg van ez a koncert is. Kornél kigöngyörgeti a maradék csipszet egy pillanatra, megint az a gombaszag. De aztán szerencsére gyorsan visszacsomizza, nincs már ilyenkor kedve az embernek hozzá. Most még rosszabbak a látási viszonyok, mint idefelé jövet, vagy nem jól látom? Zazáék most biztos kocsmáznak valahol. Aztán hátul már elbóbiskolnak, mi Madóval elől bekapcsoljuk a Sztár Rádiót és énekelünk, hogy nehogy bebólintson. Kicsit aggódom, hogy felébresztjük az alvókat, de hamar rájövök, hogy felesleges az aggódás. Átérünk a határon, és megyünk azon a keskenyebb úton az M1 felé. Idefele, mintha hamarabb rátértünk volna az autópályára, vagy nem? Aztán lassan megvan az M1 is. Egyre unalmasabb az út, még szerencse, hogy van egy fél energiaitalunk. Madónak hagyom a nagyobb részt. Aztán mintha mégis kicsit aludtam volna, mert már újra Pesten vagyunk. Negyedórával múlt 1. Nincs is olyan későn. Szerda van, illetve már csütörtök, reggel meló. Beérünk a Vágóhídra, még egyszer erőt veszünk magunkon és felcipeljük a cuccokat a második szinten lévő próbaterembe. Még mindig esik, ezért a búcsúzkodást se sokáig húzzuk, gyors pacsi és siet mindenki haza, húzni a lóbőrt. A két Suzuki kifarol, aztán mi is nekiiramodunk, irány haza, az ötödikre. Otthon a cuccok kiesnek a kezünkből, gitárokat a szoba közepére, fogmosás aztán irány az ágy.
Na, most van vége a napnak.

(Sug)