A film egy road-movie, főszereplője Dora (Fernanda Montenegro bámulatos, rengeteg nemzetközi díjjal joggal jutalmazott alakításában), a nyugdíjas tanárnő, aki a Rio De Janeiró-i főpályaudvar egyik zugában pénzért leveleket ír az írástudatlan átutazóknak. Amiket aztán soha nem ad postára, de hazaérve remekül elszórakoznak a levelek tartalmán szintén ex-tanárnő barátnőjével, s mint a végzetet eldöntő teremtmények, kényük-kedvük szerint döntik el a levelek sorsát: a levél a szemétbe menjen vagy az asztal fiókjában pihenhet, ahol még bármi megtörténhet vele.

Egy nap a 9 éves Josue és édesanyja írat levelet Dorával – a fiú apjának, akit felesége otthagyott, de most mégis látni szeretné. A levél megírása után pár perccel Josue anyját elüti a busz. Dora a lelkifurdalástól vezérelve hazaviszi magával a fiút. De megszimatolja az üzletet is: jó pénzért eladja a kisfiút gyerekkereskedelemmel foglalkozó embereknek, lelkiismeretét azzal nyugtatva, a fiú jó helyre kerül majd. És a pénzből rögvest új tévét evsz magának. De barátnője rájön, mit tett és kérdőre vonja és megvilágítja: a vevők szervkereskedéssel foglalkozó gyilkosok. Így Dora visszamegy a helyszínre és elmenekíti a fiút és most már ketten menekülnek el a városból és Josue apja keresésére indulnak egy autóbuszon és ezzel megkezdődik kettejük mulatságos, emberi és megható kalandja.

Nem tudom másként írni: ennek a filmnek SZAGA VAN. A szó legjobb, legnemesebb értelmében véve. A szereplők szinte lejönnek a vászonról, körülvesznek minket: az egész mozi annyira emberi, annyira belénk mászik, hogy szinte észre sem vesszük, de máris belecsöppentünk a filmbe, Brazília forgatagába, ott zötykölődünk a tömött járműveken, sétálunk a pályaudvar forgatagában, együtt lélegzünk a szereplőkkel és végig nevetjük-könnyezzük ezt a gyönyörű csodát, amit csupa nagybetűvel írva úgy hívnék: FILM. – A legjobb fajtából.