Igen, tudom:  még annyira nem takarított ki a fejemben mindent az a kényszeres német Alzheimer úr. Nemrég pattogtam itt, hogy mikre nem használják szegény embert, aztán én is beállok megint a csámcsogó sorba.... De most a Borsban (ami nem a tényfeltárás csúcsa, sőt)  nagyon szép visszaemlékezés jelent meg.http://www.borsonline.hu/news.php?op&hid=29180

Egy Claudia előtti, tiszavirágéletű kapcsolat szenvedő alanya, bizonyos Orsi beszél a férfiról, az együtt töltött két hónapjuk alapján. És többet lehet ebből megtudni a tragikus véget választottról emberileg, mint az eddig hetet-havat összehordott rizsákból. Talán, mert ez az értelmes és szép lány nem hazudik szemen szedetten, nem taknyol, ködösít, csak alázattal és szeretettel emlékezik. Egy nagyon-nagyon görcsös és mindig az aktuális trendnek megfelelni akaró emberről.
"Ma már tudom, sose vetemedett volna rá, hogy kiadja a legmélyebb érzéseit. Daró a hétköznapokban nem volt más, mint csupa külsőség. A drága ruhák, a partik, a csillogó élet... Ez mind csak lufi volt. És a sok meleg barát – szúrja közbe Orsi. – Imádta sikeres, ugyanakkor extrém emberekkel körülvenni magát, szinte irigyelte őket. Volt Dávidban valami megmagyarázhatatlan elvágyódás. Az élete minden percében, minden gondolatában, minden rezzenésében. Amikor komoly arcú öltönyös szóvivő volt, akkor vad és vagány életű szabad ember akart lenni. Amikor pedig a meleg barátaival Dél-Amerikában szőkére festette a haját, akkor ismét hiányzott neki a komoly, felelősségteljes énje. Ez a kettősség kísérte végig az életét, és végül szerintem ebbe is halt bele."
Persze, nem szólhat bele az ember valaki neveltetésébe, életfelfogásába.
Csak azt látom, hogy amibe a volt barátnője szerint belehalt -"Sokszor kérdeztem tőle, miért van ilyen sok meleg barátja, és azt felelte: „Nézd meg, ők annyira szabadok, amennyire mi sosem lehetünk.” Hátborzongató volt, ahogy a „soha” szót hangsúlyozta. Ez a fajta folytonos elvágyódás állandó lelki tusát okozott a lelkében, és ennek eredményeként egyetlen percre sem tudta elengedni magát." - az sokaknak gondja még. A virítás, a felszín istenítése, a külsőségek hajszolása, mert csak az alapján ítélnek meg azonnal. Neki állítólag azt az útravalót adta a nyomorból szintén kemény melóval kivergődött költő apja, hogy "előbb légy gentleman, aztán cigány!" Érthető, hogy ennyire erre figyelt, ennyire azonnal jó benyomást akart mindenkire tenni. De mennyi kín ennek az ára??? "Mint már mondtam, nem lehetett vele megbeszélni semmit sem, így ezt sem. Az érzéseiről pedig pláne nem volt hajlandó beszélni. Vihar volt a lelkében, állandó forgószél, amivel nem tudott mit kezdeni. " A folytonos ügyelés a nüansznyi kis jelekre, a görcsös megfeszülés, az általa elképzelt mesebeli herceg-imázs állandó fenntartása borzasztóan energiaigényes dolog.
"A viszonyunk mesébe illő volt: úgy bánt velem, mint egy előző századból itt maradt gentleman. Nem tudtam úgy kiszállni az autóból, hogy ne nyissa ki előttem az ajtót, vacsorázni, vásárolni vitt, több százezer forintos ruhákkal, parfümökkel lepett meg. Egyszer elutaztunk egy hétvégére. Az édesanyámat kértem meg, hogy maradjon otthon a kutyámmal. Daró szó nélkül telepakolta az egész hűtőt, hogy anyu ne nélkülözzön semmit. Ez egyébként abszolút jellemző volt rá: ismeretlen embereknek is segített, és sosem kért cserébe semmit. Ha nem találkoztunk, akkor a Facebookon udvarolt nekem. Azt hittem, egy álomba cseppentem, amiből sosem akartam felébredni. De ahogy teltek a napok, kezdett furcsán viselkedni. Persze az is lehet, hogy az én szemem elől kezdett tisztulni a fátyolos köd – mereng maga elé Orsi. – A kapcsolatunk első heteiben, amikor azt hittem,miden a legnagyobb rendben van, egy este így szólt: „Két hónapnál tovább nem tudok szerelmes lenni. Egyszerűen elvesztem az érdeklődésemet.” Hogy lehet így élni? Hogy lehet így mély kapcsolatokat kiépíteni, amik megtartanak a bajban,  bármikor ránk törő szegénységben, a hullámvölgyek mélyén? Nem is akart ilyet? Ő tényleg a semmi ágán lebegtette kis szívét - ahogy a másik mélyszegénységből feltört de végig bizonytalan és szeretetszomjas sorstársa, József Attila írta. Végük is hasonló.

Miért igény manapság annyira a külsőség csillogása? Amerikában a legvagyonosobbak - nem a Paris Hilton-féle ostobenko kurvák (by South Park) - rejtőzködnek és egyáltalán nem villogtatják a "koch-i-noorjaikat". A két Google-alapító  - éllovasok a dollármillárdosok listáján - szerényen él, a tőzsdeguru öreg   harminc x éve vett abszolút nem kirívó házában tölti napjait, és alapítványokba fekteti pénzét Bill Gates-szel együtt. Csak az lengeti, (amije nincs is annyira)  aki bizonytalan magában és a világ ítéletében. Jaj, csak a meghatározó körök elfogadjanak! - ez zakatol mindannyiunkban,-  ne nézzenek le, ne tudják meg, hogy kisiklottunk, hogy nincs melónk esetleg, vagy nem olyan coolság; mindegy, mutassuk a vágyottat! Én se vagyok kivétel, más se, tudom. Megalázó, hogy lesajnálhatnak, kiesünk a pixisből, ujjal mutogatnak ránk. De bárkivel előfordulhat manapság, amikor percek alatt fordul a kerék! Ezért van akkora piaca minden tiltás ellenére a hamisított Rolexeknek, Louis Vuitton táskáknak és a többi státuszt mutató tárgynak. Valahol lakni is rangot ad és megtévesztheti az "aranyásókat" ( lánykák, fiúk, aki a pénzes ismeretségre hajtanak). És az ember nehezen tud szembe nézni azzal, hogy esetleg nem bírja azt a régi szintet tartani. Nehéz margón kívülre kerülni.
DE  hány ember fogja ezt megtapasztalni a vasárnapi eredmények után? Hánynak kötnek útilaput a sarkára, mert nem jó színben tartotta eddig az életét?! Fel kéne készíteni mindenkit arra, hogy egyszer fent, máskor lent.
Az a Szent László Gimnáziumban bejegyzett alapítvány Daróczi emlékére a tehetséges romák számára ne csak laptopot adjon majd, hanem életviteli segítséget is! A belső felé tendáljon, ha ez  közhelyes marhaságnak is hat. Legalább ennyi haszna legyen ennek a nagyon magyar és nagyon mai borzalomnak...

Daróczi se viselhette  el már ezt a nyomást:  "Az utolsó hetekben pedig egy kisfiú, akinek nagy szüksége lett volna valakire, aki segített volna neki életben maradni. Úgy érzem – beleértve magamat is – mindannyiunknak felelősségünk van abban, hogy hagytuk, hogy ez megtörténjen. Talán erőszakosabbnak kellett volna lennünk. Vagy türelmesebbnek. De az is lehet, hogy ő pont ennyit akart köztünk maradni. Nagyon vágyott arra, hogy figyeljenek rá, hogy szeressék. Ebben a kérdésben önimádó, sőt nagyon önző is volt. Nem akarok kegyeletsértő lenni, de meggyőződésem, hogy Daró biztosan sajnálja, hogy nem lehetett ott a saját temetésén. Imádta volna azt a felhajtást." .
És nem nevelte senki arra sajnos, hogy be lehet ismerni a kudarcot (ami néha nem is az övé),nem szégyen segítséget kérni, valakihez úgy tartozni, hogy nem csak ezüst karkötő, maldívi nyaralás, drága ruhák kötöznek hozzá, hanem saját magam, a csupasz borzongó énem. Ő nagyon nem hitt magában ezek szerint,  pedig mindenki szerint a külső trendi máz alatt kedves és szeretni való lény lapult. Aki nem mert előjönni, csak a sikeres hím álarcában. (de ez nem férfigond szerintem.)
A  Szabó Patrícia vesszőfutása is ezért volt oly snasszul röhejes: muszáj eljátszani egy hazug gazdagságot, alibi sikert  - ráadásul ennyire  rosszul??!  Miért stigma, hogy valami épp nem jön össze?? Annál nagyobb dolog, ha aztán majd kilábalunk, nem? Erre senki nem kondícionálja az embereket fiatal korukban? Hány áldozat kell még a látszat oltárán?
Érdekes adalék került a szemem elé Szendi Gábor sokat támadott pszichiáter - támadják, mert szembemegy az elfogadottal - soraiból, a NLC-én http://www.nlcafe.hu/nlegeszseg/20100505/nem_meghalni_akart_csak_elni_nem_tudott/ . Ő azt írja, hogy senki ne tegye magát felelőssé, ha öngyilkos lesz környezetéből valaki. Nincsenek egyértelmű jelek, sőt kutatásokra hivatkozva leírja, hogy a legtutibb önmagukra halálosztók azok, akik kórházban vannak vagy éppen gyógyultnak minősítve kilépnek  onnan... Az antidepresszánsok első időkben és dózisváltáskor is okozhatnak ilyen lépést, a pzsichiáter is feltárhat de meg nem oldhat mások helyett semmit. Akinek hirtelen kiborul a bili az lép - szerinte Daróczi se megtervezetten csinálta, amit csinált, de épp mert celeb és teli voltak vele egy hónapja a lapok, követőkre találhat. Akárcsak Goethe Werthere...
Szendi szerint mosolyogni kell mindenkire, ha lehet, mert  - és itt idéz egy búcsúlevelet:" Felmegyek a hídra, de ha egyvalaki is rám mosolyog, nem ugrok le..." - az emberekhez kötődés tart meg az életben. Aki barátkozik a halállal, az épp eloldja ezt a szálat és bele lebeg a semmibe. Pedig szeretné, ha megmentenék.