Mike Leigh hihetetlen pontos, realista, az emberi lélek legfinomabb rezdüléseit is pontosan ismerő és bemutató munkája lett ez a mozi. (Korábban a Titkok és hazugságokban kaptunk tőle ilyen csodát.)

Mike Leigh nem szokott látványos, akciókban bővelkedő mozikat készíteni. Őt ennél sokkal jobban érdeklik az emberi lélek és szív rezdülései. Zseniális színészeket választott ki ehhez a filmjéhez. Timothy Spall feledhetetlen a lúzer, mindent eltűrő, örök vesztes, a már férfiasságát és apai tekintélyét is elvesztő családfő szerepében; lapos, megalázkodó pillantásai, összegörnyedt tartása mindent elmond a karakterről, olyan ember, aki már a saját otthonában is minden egyes mozdulatával örökösen bocsánatot kér. Bocsánatot azért a boldogtalan életért, amiben egész családja él. Bocsánatot azért, hogy nem vitte semmire. És ez a boldogtalanság egész családjára rányomja bélyegét, sőt, az egész lakótelepre (ahol laknak) elér.

A többi színész nevét nem tudom, bár sokak arca ismerős más filmekből is: mindegyikük zseniálisan alakítja szerepét, mindannyiunknak ismerős prototípusokat felsorakoztatva.

A film kisembereinek élete üvölt a boldogtalanságtól, a kilátástalanságtól, a reménytelenségtől és mégis, mindebben a nyomorban, a monoton hétköznapokban, az angol lakótelepi robotoló boldogtalan kisemberek életében mégis megjelenik újra valami emberi, megjelenik valami fény. Megkopott, agyongyötört, kilátástalan életükben, ahol a 20 évig megehető, tartósítószerekkel agyonturbózott ételeket magukba tömő emberek életében mégis csak ott van a szerelem, a szeretet, ami fölemel, ami kiemel ebből a nyomorból.

Ezek az emberek nem ilyen jövőről álmodtak. (S hányan még..?) S mégis, egy tragédia újra összehozza az elmagányosodott, boldogtalan, elfásult embereket. És kiderül, hogy még az ő életükben is ott rejtőzik a megváltás lehetősége. - Mert ha nem szeretik egymást, semmijük nincs.

A film nyomasztó erejének ilyen feloldása a mozi végén katartikus erejű.