BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Interjú Orlóczi Bélával
Aki a homlokán hordozta a családját
Dátum: 2011. január 31., hétfő, 10:28
Kedvesen fogad, az előszobában, amikor levetem a cipőmet, megkérdi, hányas lábam van. Harmincnyolcas, felelem. Az nem lesz jó, mert ez a női papucs harmincötös. Az bizony kicsi lesz – mosolyodott el a Jászai-díjas artistaművész, Orlóczi Béla, aki huszonhat évig, 2006-ig volt az Artistaművészek Szakszervezetének titkára. Most nyolcvannyolc esztendős és kétnaponta nyom 35 kilót fekve – vagy éppen a háztömbök körül sétál.

– Huszonnégy éves koromban lettem artista. Elvettem egy cirkuszos család a lányát.

– Harmincötös lábbal?

– Igen. Katona Cirkusz volt a társulat neve. A vezető testvére az a Katona József volt, aki a Bánk bánt írta. Szóval, én akkor intarziakészítő voltam, és énekeltem meg doboltam egy zenekarban. Volt egy háromtagú együttesünk, és épp Tarnaőrsön léptünk fel. Nagyon vadregényes ám ez a történet! ’46-ban történt. Esténként egy tánciskolában játszottunk, de aznap nem, mert a cirkuszos társulat adta elő a műsorát. Editkém a négy lányból a harmadik volt a családban, elsősorban zsonglőrködött. A műsoruk után össztánc volt. Ő belépett a terembe, megpillantottam, és rögtön tüzet fogtam. Szerencsére sikerült meghódítanom. Épp aznap járt le a szerződésünk a tánciskolával, s én rögtön beléptem a Katona Cirkuszba. Így lettem artista. Sokat próbáltam, fejlődtem, végül még Jászai-díjat is kaptam.

– És a feleségével együtt léptek föl.

– Igen. Varieté jellegű volt a szám. Bementem, elénekeltem egy dalt, utána kimentem volna, de a feleségem, aki nagyon jól trombitált, trombitaszóval megzavart. Ebből lett egy kis szópárbaj, majd úgy folytatódott a szám, hogy ő egy szék tetején ülve trombitál, s a széket én tartom a homlokomon. Aztán a fejem fölött pörgettem őt egészen vízszintesig.

Közben fotókat vesz elő a produkcióról. Leesik az állam.

– Rengeteget szerepeltünk, utaztunk, s negyvenhét éves voltam, amikor elértem a szakmai csúcsra. Akkor kértek föl, hogy legyek a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója. De már ’53-tól kezdve utazó cirkuszok vezetését bízták rám. ’51-ben államosították az összes magáncirkuszt, állami felügyelet alá került a pálya. 1953-ban a Tiszántúli Nagycirkuszt igazgattam.

S mikor lépett be az Artistaművészek Szakszervezetébe?

– Azonnal, hiszen ez a működési engedélyhez is szükséges volt.  ’80-ban én lettem a szervezet titkára, s ezt a posztot egészen 2006-ig töltöttem be. Közben – mintegy mellékesen – még kétéves színpadmérnöki tanfolyamot is elvégeztem, így egy ideig még a cirkuszvállalat műszaki vezetője is voltam, s huszonöt évig szakszervezeti titkár.

– Milyen eredményeket értek el ezalatt az artistaművészek védelmében?

– Az, hogy ma van MACIVA, az egyedül a szakszervezetnek köszönhető. 1990-ben, a rendszerváltáskor meg akarták szüntetni. Akkor én írtam egy három és fél oldalas tanulmányt arról, miért nem szabad megszüntetni a MACIVA-t. Azt is elértük, hogy az artistáknak, amikor külföldön dolgoznak – és ez az ő életükben igen gyakori – ne kelljen adót fizetniük. Mindig próbáltam segíteni a nehezebb sorsú, idős kollégákon. A cirkuszművészek évtizedekig külföldön keresik a pénzt, a népszerűséget hozó televízióban pedig nem szívesen szerepelnek. Ha valamelyik országban a tévé jóvoltából milliók látják, akkor arrafelé már nem kíváncsiak rá. Több oka is van tehát annak, hogy egy cirkuszművészre idősebb korában kevesebb figyelem jut. 

– A cirkuszi produkció lényege mintha olyasmi lenne, hogy nagyon nehéz dolgokat úgy megmutatni a közönségnek, mintha az könnyű volna.

– Mondjak valamit? Sok rólam írt kritika azt emelte ki, hogy amikor a fejemen tartom a feleségem és a lányom, szinte akkor is mosolygok (és miközben ezt meséli, mosolyog).

– Merthogy született egy lányuk, akit szintén a homlokán hordott.

– Igen. A feleségemmel egy rúd tetején álltak és xilophonoztak, míg én a homlokomon tartottam őket.

– Soha nem félt, hogy egyszer valamit elhibázik?

– Amikor az ember trükköt tanul, egy ideig ott van benne a felelősség, a kétely, de amikor már a porondon áll, ez elő nem fordulhat. Mindig mindent szívvel-lélekkel csináltam.

– Hiba nélkül.

– Egyetlen egyszer fordult elő, amikor Amerikában léptünk föl, és szinte az utolsó pillanatban kellett módosítanunk a számon, s az eredetileg tervezett három próba helyett próba nélkül kellett bemutatnunk. Szerencsém volt, hogy a manézs közepére álltam. Annyit módosítottunk a számon, hogy a feleségem és a lányom nem xilophonozott a rúd tetején, hanem kézen álltak. Mivel három manézs volt, így arra gondoltunk, hogy lesz ebből zenekíséret? Ezért találtuk ki helyette a kézenállást a rúd tetején.  Felmásztak a vállamon, biztosító kötél nélkül. S akkora tempót vettek, hogy az volt a csoda, hogy a fejem nem a fenekemen jött ki. Úgy futottam alattuk ettől a lendülettől, mint a versenyló. Nem sokon múlott, hogy beejtsem őket a közönség közé.

– Meleg pillanatok lehettek. Visszatérve a szakszervezeti munkára, Rodolfó, aki idén május 16-án lenne száz esztendős, sokáig a szakszervezet elnöke volt. Együtt is dolgoztak a szakszervezetben. Az ország legnépszerűbb bűvésze még nagyobbat lendíthetett a szervezet munkáján.

– Persze! Rodolfó volt a frontember. Engem valószínű nem fogadott volna XY, de őt mindenki fogadta. Minden ajtó kinyílt előtte. Nagyon szerettem. Bármit kértem tőle, mindig mindent megtett a szakszervezetért. Elintézte a Fővárosi Nagycirkusz újjáépítését is. Akkoriban csak felújításra lehetett pénzt kapni. Meghagyatta a cirkusz négy oszlopát, s köré építtetett egy teljesen újat. Aztán amikor felsőbb szintekről eljöttek megnézni a felújítást, szóltak neki, vetesse már ki azt a négy oszlopot, olyan ronda. Készséggel meg is tette. Így kapott a főváros egy teljesen új nagycirkuszt – felújítás címszó alatt.

Amikor a színészek státuszát megszüntették, az ő közbenjárására az artistáké megmaradt. Amikor fölemelték a lakókocsik adóját, kijárta, hogy az artistáknak olcsóbb legyen, hiszen – mint mondta – náluk ez nem luxuscélokat szolgált. Furcsán hangzik, de fontosnak tartotta, hogy megkapja az Érdemes és a Kiváló művész elismerést. Ő volt az első, aki ezt az artisták közül elérte. És azért volt ez számára nagyon lényeges, mert az artistákat nem tartották művészeknek, lenézték őket. Rodolfó egy igen magas állami kitüntetést utasított vissza. Megmondta az illetékes pártvezetőnek, hogy ő már minden címet elért a világban, s hazájától csak olyan kitüntetést fogad el, amelynek nevében szerepel a „művész” kifejezés, mert az artistaművészet igenis létezik.

Szép idők voltak. Semmi olyan emlékem nincs erről az időszakról, hogy bármi miatt idegeskednünk kellett volna.  Nagyon szerettem a Rudit (így becézték Rodolfót). Az ő klasszikussá vált színpadi mondata volt, hogy „Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!” Ugyanis „beszélő bűvész” volt, aki lendületes szavaival, poénjaival pontosan az ellenkező hatásra törekedett, azaz: nehogy már a kezemet figyeljék, hisz azzal csalok!

Soha nem felejtem el – s erről talán még Rudi lánya sem tud –, hogy amikor Rudi felesége, Olga kórházba került és kómában volt, én vittem be hozzá Rudit, mert nem volt kocsija. Éjjel-nappal segítettem neki. Rudi benn a kórházban összeesett és ő is kómába került. Úgy haltak meg mind a ketten, hogy egyikük sem tudta, hogy a másik meghalt. Na… még megsiratom… – mondja, miközben a könnyeit törölgeti. – Így szerettem őt, hosszú éveken keresztül. A szakmánk megítélése is más volt, míg ő volt a szakszervezet elnöke. Ő rangot adott nekünk.

Pár éve már a szakszervezeti munkától is visszavonult. Mivel telnek a napjai?

– Sakkozom. Van egy lányom, akit imádok és ő is imád, és van két unokám. 35 kilót szoktam fekve nyomni a padomon kétnaponta, meg a ház közül sétálok. A lábam sajnos már nem olyan jó.

– Rodolfó legendás mondata volt, hogy „Vigyázat, csalok!”. De amikor az ember két másik embert cipel a homlokán, ott nem lehet csalni.

– Nem. A feleségem ötven kiló volt, a lányom is, plusz 25 kiló volt a rúd. 125 kilóval a homlokomon nem csalhatok.

A homlokán vitte a családot…

– Rég volt, tán igaz sem volt… Nyolcvannyolc éves vagyok. A feleségem, Editkém már tizenhét éve elment. Májelégtelenség. Öt liter alkoholt nem ivott meg egész életében…! Hetvenegy éves voltam, amikor eltávozott. Neki nem lehetett folytatása. Én vajon miért nem megyek már el? És képzelje: semmi bajom! Már a magas vérnyomásomra sem kell gyógyszert szednem, mert rendbe jött! Itt a gyógyszer bontatlanul, nézze..!

Canjavec Judit

 

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
gabi 2011-02-01 10:45 | Válasz erre | #2
Megrázó, ahogy Rodolfó haláláról és a saját felesége elvesztéséről és hiányáról beszél, kezdve onnan, hogy az a 35-ös papucs a mai napig ott van az előszobában..! Megrázó cikk. Jó ilyet olvasni..!

élet 2011-02-01 08:28 | Válasz erre | #1
Atyaég, 125 kiló..! Döbbenetes! Ez igazi világszám lehetett akkoriban! Szép anyag volt, emberi, felemelő és fényességes, öröm volt olvasni minden sorát! Hosszú, boldog életet kívánok a művész úrnak!

Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
A háború alatt egy brit kormányülésen egy miniszter azzal állt elő, hogy a hadiállapotra tekintettel nullázzák le a kulturális kiadásokat, és a felszabaduló összeget fordítsák fegyverekre.
 
Egyszer azt kérdezte egy lord G.B.Shaw-tól: – Igaz, hogy az ön apja szabó volt? – Igaz! – felelte az író. – Akkor miért nem lett ön is szabó?
Aforizmák
„ A nevetés bölcsebbé tesz minket, mint a bosszankodás."
Gotthold Ephraim Lessing
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ