A múlt század harmincas éveinek végén a franciák kitalálták, hogy nemzetközi filmfesztivált rendeznek. Ötvenezer plakátot nyomtak ki, a kor leghíresebb filmsztárjait, többek között Gary Coopert, Mae Westet és Douglas Fairbankst hívták meg, a megnyitóra pedig a Charles Laughton főszereplésével készült A Notre Dame-i toronyőrt szánták. A nyitány 1939. szeptember 1-je lett volna, ám a történelem közbeszólt: Hitler lerohanta Lengyelországot, s a fesztivált lefújták.

További három hamvába holt kísérlet (1939, 1940 és 1942) után végül 1946. szeptember 20-a lett a világ legnagyobb nemzetközi filmfesztiváljának igazi születésnapja. (A 60. évfordulót azért ünneplik az idén, mert a zavargások miatt félbeszakított 1968-ast nem számítják a fesztiválok közé.)

A debütálás sem ment minden zökkenő nélkül: a vártnál kétszer több újságíró állított be a Cote D'Azurre, a szovjet küldöttség nagy patáliát csapott, mikor bemutatkozó filmjük vetítésén technikai problémák adódtak, az amerikaiak pedig azonnal haza akartak repülni, mikor a gépész összekeverte versenyfilmjük, Hitchcock Forgószél című thrillerének tekercseit. De végül mindenki lehiggadt, és remekül mulatott a banketteken és partikon.

Az ötvenes években aztán bármi kalamajka is esett, a fesztivál elnöke (1953-ban és 1954-ben), majd díszelnöke, a nagy tekintélyű író, rendező Jean Cocteau azzal simította el, hogy azért a dolgok többségében rendben mentek. A fesztivál szürke eminenciása annak idején így fogalmazta meg Cannes lényegét: „Élő üstökös, amely néhány napra landolt a Croisette-en"..."A fesztivál apolitikus senkiföldje, egy mikrokozmosz, amely megmutatja, milyen lenne a világ, ha az emberek közvetlenül tudnának egymáshoz szólni, és ugyanazt a nyelvet beszélnék." (Mára azért a politika alkalmanként mégis teret kap ebben a mikrokozmoszban, például legutóbb a Bush iraki politikájával szembeni fellépés kapcsán.)

De vajon miért lett az Oscar-gála és az olimpia után a világ legnagyobb sajtóvisszhangot keltő eseménye Cannes? Ennek okát (a filmbiznisz nem elhanyagolható szempontjain kívül) talán abban a számos ellentmondásban kereshetjük, ami egész létezését áthatja. Hiszen a franciákon kívül ki tervezne a napsütötte pálmafás tengerpartra sötét vetítőtermi elfoglaltságot, vagy hova hívnak meg még annyi színvonalas filmet, amennyit egyetlen részvevő sem képes megnézni, vagy hol tartanának délben olyan fényes lakomákat, amelyek után néző legyen a talpán, aki szundikálás nélkül kibírja a délutáni vetítéseket?

A májusi cannes-i filmmustrát tehát, úgy tűnik, jó időben (1951 óta rendezik tavasszal) és jó helyen tartják, 12 napra minden részvevőt egy külön világba varázsol, ahová nem ér el a mindennapok forgataga.

A fesztivál, amelynek ideája túlélte a fasizmust és a szabadsággal együtt bontott zászlót, megtartotta demokratikus hagyományait. Nem tűri a kivételezést: a Hollywood név sem nyom többet a latba a versenyben, mint a többi indulóé. Az amerikai stúdiók óvatosan is bánnak a megmérettetéssel, hiszen a szuperprodukciók simán alulmaradhatnak valami alacsony költségvetésű művészfilmmel szemben. Egy tehetséges rendező pedig akár kétszer is elnyerheti az Arany Pálmát, a fődíjat, ahogy az Coppolával, Kusturicával vagy a Dardenne fivérekkel történt - írta a Financial Times.

A 60. cannes-i filmfesztivál május 16-án, szerdán kezdődik, a zsűri elnöke pedig Stephen Frears brit rendező lesz.

(MTI-Panoráma)