BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Fény az alagút végén
Dátum: 2009. január 10., szombat, 17:44
Sok szép beszámoló és mese szól a színház varázsáról, gyógyító erejéről, gondokat, bánatot felejtető „képességéről”. Ám ez a mese a valóságban is létezik, és immáron a harc, az akarat, a hit; összeomlás és felemelkedés, bizalom és élet köpenyébe bújva testet ölt.

Ez a Színház most kicsit más; itt valóságos betegekről van szó, olyanokról, akiknek nagy szükségük van arra, hogy megértő kézzel és lélekkel nyúljanak hozzájuk, akiknek minden erejük kell ahhoz, amit véghezvinni szándékoznak. Drogfüggők, akik életük mélypontjáról szeretnének újra feltápászkodni, mert valamiért rájöttek, hogy elég volt.

Arra, hogy hol van ez a pont, mikor és miért jön el, nincs egyszerű és jó válasz. Okok vannak. Egy interjú nem elég a részletes kifejtéshez, mégis feltettem a kérdést mindkét embernek, akikkel erről a témáról beszélgettem:

„Ha megtudod, nekem is szólj. De valószínűleg már olyan állapotban vannak, már eljutottak egy olyan pontra, hogy rádöbbennek valaminek a hatására, hogy ez nem mehet így tovább. Valószínűleg már az sem lehet könnyű, hogy bevalld magadnak: beteg vagy, és tenned kell ellene valamit – hát még meg is tenni!” (Puskás Peti)

„Erre a kérdésre azért is nehéz felelni, mert ennek a pontnak általában nem egy oka van, hanem sok minden ütközik, találkozik egyszerre. Számos fiatalnak vannak alkohol-, illetve drogproblémái, de hogy melyikük miért és mikor határozza el, nem lehet elmondani. Általában itt már nagyon feszes a húr, és akik eljutnak erre a pontra, már gyűlölik, hogy drogosok, mert vagy szétromboltak maguk körül mindent, vagy majdnem meghaltak.

Általában minden drogosnál vannak olyan napok, hetek, amikor legalább egyszer eldönti, hogy leszokik, de aztán már ő sem hisz benne. Viszont ha eljutnak ide, a központba, akkor itt rájönnek – legalábbis a legtöbben –, hogy igen, mégis van esély.” Georges Baal

Puskás Petiről köztudott, hogy egyik reklámarca a „Tiszta fejjel” nevet viselő kampánynak, amelynek az a lényege, hogy tán mégse kéne vezetni, ha már alkoholt fogyasztottál. Petit ennek kapcsán hívták meg Havas Henrik műsorába, ahol is a téma a színházterápia volt, a vendég pedig Georges Baal.

„Szerintem Georges Baal nagyon pozitív kisugárzású ember, elképesztő nyugalom veszi körül. De azt hiszem, erre nem is lenne képes másképp. És elég, ha már csak a türelmét megtanulod, mert hihetetlen kiegyensúlyozott és türelmes ember. Színházi eszközökkel, színjátékkal szoktat le embereket a drogról. Az egyik alapgyakorlat, ami nagyon primitíven hangzik, nem áll másból, mint hogy mondjuk Georges Baal odaáll a beteg elé, és megkéri, nézzen a szemébe. Viccesnek hangzik, de ha belegondolsz, akkor ez nem olyan könnyű, hiszen olyan emberekről beszélünk, akiknek már nem sok kapcsolatuk van a külvilággal, tehát meg kell fognod, és rá kell venned őket, hogy bízzanak újra. Benned, magukban. Egyszerűen fantasztikus, hogy a színházat nem színházra, hanem játékra, puszta színjátékra használják. Persze, ez mindemellett kőkemény pszichológia is, és nagy felelősséggel jár.” (Puskás Peti)

„Magyarországon nem túl ismert ennek a terápiának a lényege. Én még régen a Lipótmezőn tartottam erről előadást, a hetvenes években (73-74 körül). Az előadáson, bár a lelkemre kötötték, hogy ki ne ejtsem a számon a „pszichoanalízis” szót, egy ideig szenvedtem vele, aztán csak kimondtam, és még az épület sem dőlt össze. Előadás után Kun Miklós, akit én gyerekkorom óta ismertem, megkért, hogy másnap tartsak egy bemutatót. Komlóra véletlenül kerültem, már akkor is terjedt szűkebb körökben a terápia híre, és mégis; még a mai napig sem eléggé közismert. Komlón, akik terápiára jönnek, általában egy-másfél évig maradnak. Ez a központ (Leo Amici alapítvány), nem a színházterápia körül forog, hanem csak belekerült a programba. Ennek a rehab-alapítványnak rengeteg saját hagyománya van. Régen, ha nem voltam itt, a színházterápia megállt, de mostanra már 15 éve dolgozom együtt Mózes Sándorral, és ha nem vagyok itt, akkor ő csinálja, és tudja a dolgát.” (Georges Baal)

Pedig a módszer a szkeptikusok cinizmusa ellenére is működik. Szeretet, megbecsülés hajtja, az élet tisztelete, annak minden formáját elismerve. Ettől függetlenül kemény kézzel, komoly munkára kötelezve, de egy pillanatra sem magára hagyva a gyógyulni vágyókat. Szabályok, rend, fegyelem és gyógyulás – terápiák és előadások segítségével.

A felszabadulás, ahogy mi az intézet elhagyását hívjuk, nem egy pont, hanem egy folyamat eredménye. A munkát mindig úgy kezdjük, hogy mindenki talál magának egy jelenetet, egy monológot, de aztán persze mindenki függ mindenkitől a munka folyamán. Itt, Komlón, például minden betegnek meg van a szigorú napirendje és dolga. Amikor itt vagyok, akkor ezt felrúgom egy hét erejéig, ami azt jelenti, hogy minden reggel tízkor be a színházba, és délután ötig ott vagyunk. Gyakorlatokkal kezdünk, de a feladatok egymásra épülnek. Engem mindig meglep, amikor nem nagyon hiszek abban, hogy működni fog, és egyszer csak kiderül, hogy mégis, aztán változtatok valamit, és úgy meg nem. Létra-elv: fokról-fokra haladunk. Időközben kiderült, hogy maga az előadás is nagyon fontos, nem csak a terápia maga számít. Vannak, akik gyorsabbak, jobban haladnak, van, aki fizikailag erős, és látványos dolgokat tud produkálni, van, aki inkább a lelki mélységekbe megy bele nagyon. A lényeg azonban az, hogy valami történjen – a szereplőben, a szereplők között, valamint a nézők és a szereplők között.” (Georges Baal)

„Magyarországon a központ Komlón van, ahol folyamatosan vannak terápiák, illetve olykor előadások is, mert a terápián részt vevők elő is adják a gyakorlatokat, a darabokat, amikkel ugye foglalkoznak. Egyszer nagyon szívesen részt vennék egy ilyen terápiás kezelésen, hogy testközelből is megélhessem, amit Georges Baal mesélt. Fantasztikus élmény lehet, amikor látod, hogy sikerült valamit elérned, hogy segíthettél valakinek egy újabb lépést megtenni.” (Puskás Peti)

Valóban, világszerte vitathatóak a „drogelvonó” módszerek és terápiák, hiszen majdnem mindegyik gyógyszeres kezelésen alapszik, és lássuk be: drogfüggőket gyógyszerrel kezelni kissé paradoxnak tűnik, még egy hozzám hasonló laikus számára is.

„A Leo Amici az első ilyen civil szervezet volt Magyarországon. Se egyházi, se állami, se pszichológiai irányzat nem volt eleinte. Egyetlen alap-irányzat volt: nem kellenek a gyógyszerek. Eleinte semmiféle gyógyszerről nem lehetett szó, nem csak a drogokat helyettesítőkről. Aztán egy influenza-járvány idején, amikor több kezelt is negyven fokos lázzal feküdt, bevezettem az aszpirint. Persze, azzal is vigyázni kell, de azóta, orvosilag indokolt esetekben, kapnak gyógyszert. Ám drogleszoktató gyógyszereket továbbra sem alkalmaznak. Olyan is előfordult, hogy pszichiáter tanácsára olykor kapnak valamit, de nem az elvonásnál. Nem egyszer volt már rá példa, hogy a fiatalok belőve érkeztek meg a központba, egy utolsó repülés miatt, így az elvonási tünetek az intézményben jelentkeztek. Ilyenkor van az, amit már mondtam, hogy mindig van mellette valaki. Aki felügyeli, egy régebb óta ott tartózkodó kezelt, akinek figyelnie kell rá. Itatják, lemossák, még a WC-re se mehet ki egyedül. Aztán mikor ez az időszak véget ér, akkor ez a kezelt, a felelős segít neki beilleszkedni az intézet életébe.” (Georges Baal)

„Ez a terápiás módszer valószínűleg egészen addig nem lesz elismert se itthon, se máshol a megfelelő mértékben, amíg a gyógyszergyáraknak ekkora hatalmuk van. Pedig szerintem ez a létező leghelyesebb és legemberibb útja – módja annak, hogy ezeket az embereket, akik segítségre szorulnak és segítségért fordulnak a „szakemberekhez”, meggyógyítsák. Szerintem ez egy fantasztikus dolog, amire oda kéne figyelni. A technika lényege pont az, hogy ledöntögesse azokat a falakat, amiket ezek az emberek maguk köré emeltek, és erre a színháznál nem sok jobb dolog van, hiszen az egész színjátszás erről szól.” (Puskás Peti)

A hazai sajtóban eddig megjelenő, a témának pár mondatot szentelő írások arra voltak jók, hogy felkeltsék a figyelmemet, és Petihez forduljak, hiszen a média az ő szereplése miatt csapott le a témára – felszínesen.

Az ő ajánlásának hála sikerült elbeszélgetnem magyarországi tartózkodása idején Georges Baal-al, a magyar származású úriemberrel, aki 1956 óta Párizsban él, és szerte a világon ismertté vált terápiás módszerével, illetve annak sikerével, és aki mindemellett színikritikusként és nagy szakértelmű színházi emberként is ismertté vált. Szeretnék mindkettejüknek köszönetet mondani, amiért időt szakítottak rám, és kicsit jobban megismerhettem, talán megérthettem, miről is szól a színházterápia, amelynek gyógyító erejében teljes szívemből csak hinni tudok.

A komlói központ terápiáján részt vevők előadásait legközelebb februárban tekintheti meg az érdeklődő közönség. Remélem, hamarosan egyre többen fognak kellő figyelmet szentelni a témának; ez  kölcsönös gyógyuláshoz vezethetne. Kilépve a közönyből, talán megismerünk egy világot, amely nem csak a szereplők, hanem a nézők számára is út kifelé abból az alagútból, ahová oly sikeresen beástuk magunkat, nehogy látnunk kelljen.

                                                                             Sík Bernadett  

Fotó Puskás Péterről: Klinszky Gábor

A George Baal-hoz kapcsolódó fotókat Péter Szabó Zoltán készítette. A képeken Georges Baal és a Leo Amici Alapívány színházi csoportja látható. A Fotókon tréning folyik ,illetve az "Ahol drog volt, legyen színház " című előadás próbáiba engednek betekintést
.
Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
1960 – Lausanne. A Tabaris-mulató egyik páholyában ül Husszein, jordániai király. Nagyon tetszenek neki Rodolfo kártyamutatványai. A műsor után a bűvész öltözőjében megjelenik egy elegáns úr, s meghívja Rodolfót a király páholyába. Őfelsége közelről szeretné látni a kártyatrükköket.

 
A népszerű színész hajnali három körül ért haza a filmforgatásról. Fáradtan sóhajtott föl, amikor végre megállt a belvárosi bérház előtt. Kereste a kulcsait, majd döbbenten jött rá: azok bizony otthon maradtak, a másik kabátja zsebében.
Aforizmák
„A holtak kötelessége felnyitni az élők szemét."
Maurice Maeterlinck
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ