Egyedül nekünk sem megy...
Dátum: 2012. január 1., vasárnap, 16:53
A halál sosem jön jókor – persze ha borzasztó szenvedéstől megváltóként érkezik, akkor talán mégis – de Garas Dezső újév előtti távozása megrendítette az országot. Illetve annak a mindenek feletti minőséghez, az értékhez, az emberi tartáshoz ragaszkodó és ebben még mindig, annyi pofon után is, ábrándos kamaszlányként hívő felét.

Garas – igen, leírjuk, mert miért szégyellené akár ő is – Grósz Dezsőként látta meg a napvilágot 1934 december 9-én, Budapesten.  http://hu.wikipedia.org/wiki/Garas_Dezs%C5%91 Még megérhette 77. születésnapját családja körében – unokája született három évvel ezelőtt; ezt az örömet is megadta a sors –, aztán a  rosszabb idők elől finoman lelépett erről a koszos világi színpadról. Régóta betegeskedett, de reméltük – sajnos hiába –, hogy ezen felül tud emelkedni.

A Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező, a Magyar Köztársaság Érdemes és Kiváló Művésze a szokott szomorú honi toposz szerint, ha nem magyarnak születik, bizony valóban chaplini méretű világbohóc lehetett volna. Így csak mi nevethettünk különleges fizimiskájának megfelelő esettségén, tudatosan vállalt karikatúra-torzítású  de mindig az emberség melegségével finomított alakításain, akár film, akár színdararab, akár kabarétréfa is volt a szerepe megjelentési formája...

Garas töméntelen mennyiségű  alakítása itt fel nem sorolható, de megadatott neki, ami keveseknek:  JELENSÉG lett, szállóige, egy emberi magatartás kizárólagos megfelelője minden magyar számára. Sándor Pál ikonikus, teljesen rászabott filmjében, a  Régi idők focijában ők ketten megteremtették Minarik Ede, a megszállott futballőrült mosodás figuráját 



aki mára a hit, a mindig jobban reménykedés, a csapatban gondolkozás honi szimbóluma lett. A némafilmes eszközökkel, túlzásokkal, de ugyanakkor hihetetlenül finom rezdülésekkel és szívbe markoló naivitással eljátszott Edéje örökké ott suhan hosszú kabátjában a csapat nyomában – mert ő a vesztésből is erőt kovácsoló, mindig győzni akaró, és azért mindent megtevő, mindenét feláldozó kisember (mert ő olyan, mint mi, a nép, az ország)... Akit bárkik kinevethetnek, aljasul elnyomhatnak, kijátszhatnak bármikor – de nem törhetik meg. Az ő mottója: Kell egy csapat!

Ilyen alapfigurát álmodott számára – de már Kern Andrással párban – még egyszer rendezője, Sándor Pál, amikor a másik magyar, fontos szólásmondást adó filmjét megrendezte Ripacsok címmel, nyolc évvel később. Egyedül nem megy! – szól az ebből leszűrt tanulság azóta is mindenkinek. És ez is kapaszkodó lett nekünk...



Garas ebben is a kisemmizett, lenézett, kiröhögött slemilt adta, mint legtöbbször. Hisz az első filmszerepe Makk Károly  legendás bemutatkozásában, a gigászokat – Darvas Iván, Dajka Margit, Balázs Samu, Ruttkai Éva, Zenthe Ferenc – felvonultató Liliomfiban is a csúnya ifjú Schnaps volt. Játszott Shakespeare-ben és Madáchban, Moliére-ben és Pirandelloban, Tabi László, Rejtő Jenő, Fejes Endre és Vészi Endre műveiben, ahogy Örkényben és Szigligetiben. Beckettben várt Godot-ra és Eudardo da Filippot rendezett a  Józsefvárosi Színházban. Még színpadra lépett 2011. december 20-án,  az utolsó színházában, a Nemzetiben, egy szintén nagyon híres darab – Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem – musicalváltozatában, Apaként.

Amire én emlékszem itt most mély tisztelettel, az a két évvel ezelőtti MÁV Vasúttörténeti Parkban Béres Ilonával történt vállalása volt. Itt a májusi Győzelem napja alkalmából, a terezini áldozatokra emlékezve, előadták – amerikai kórus, magyar operaénekesek és e két hatalmas színész  segítségével – azt a Verdi Requiemet, amelyet anno, ott, a halál torkában énekeltek a kiéheztetett, agyoncsigázott, halálra szánt – az is lett a legtöbb vége – zsidó rabok. Az ott  „vizsgálódó”  Vöröskereszt,  külföldi diplomaták és egyéb, a nácik ördögi színjátékához engedelmesen (tényleg mit sem sejtve??) asszisztálók számára. Hogy ezzel bizonyíthassák a koncentrációs lágerek urai, miszerint nincs itt semmi rossz, csupán zsidó mintaváros épült, ohne pusztítás és kiirtás, csak boldog koncertezés van műsoron...

Ennek a szörnyű ambivalenciának az erejét és tragikumát – benne főleg az éneklő, zenélő rabok törekvését, hogy a zene ereje által  megéreztessék a finom uzsonna után elkényelmesedett vendégekkel kilátástalan helyzetüket – Garas és Béres  hihetetlen profizmusukkal: ismert és szeretett hangjukkal, előadásuk méltóságával és mély emberségükkel húzták alá.

Ez a mindig nyíltan vállalt tisztessége, egyértelmű jósága, meleg humora és a pocsékkal szembeni kérlelhetetlensége ott marad szerepeiben, amelyek felidézhetőek és megtalálhatóak a neten, videótekercseken, filmkockákon. De lénye, amely egyértelműen jobbá tette ezt a kusza magyar mai helyzetet, sajnos már nem erősít minket tovább, pedig szükség lenne rá.

Nagyon egyedül maradtunk.

Szász Judit

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Tanára szemére vetette, hogy szórakozásból fest.
 
Aforizmák
„ Aki sohasem követ el esztelenséget, korántsem olyan bölcs, mint ahogy gondolja."
La Rochefoucauld
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ