Budapesten született, apja evangélikus lelkész volt. Két évig az ELTE bölcsészkarán magyar-német szakra járt, majd tanulmányait félbeszakítva a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező-operatőr szakára iratkozott be, és itt is szerzett diplomát 1968-ban. A Mafilm rendező-operatőreként évekig Jancsó Miklós munkatársaként dolgozott és barátság is szövődött köztük, ő fényképezte később egyebek között a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1999), az Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél (2000), a Kelj fel komám, ne aludjál (2002) és A mohácsi vész (2004) című Jancsó-alkotásokat.

Grunwalsky maga fényképezi filmjeit, melyeknek nemegyszer forgatókönyvírója is, történetei emberi, történelmi viszonyokat boncolgatnak. A hatvanas évek végén egyik aláírója volt az úgynevezett "szociológiai kiáltványnak", amely nemcsak a dokumentumfilmezés, de az emberi drámát is érzékeltető, a valóság mélyebb igényű képi megfogalmazása mellett állt ki. Számos rövidfilm után, 1975-ben készítette első nagyjátékfilmjét, a Vörös rekviem az 1931-es biatorbágyi merénylet után kivégzett kommunista Sallai Imréről és Fürst Sándorról szólt.

Rendezőként és forgatókönyvíróként jegyezte 1984-ben az Eszmélést, amely a századfordulón követi egy félárva parasztfiú sorsát, majd 1989-ben a bűnügyi témájú Kicsi, de nagyon erős című drámát és az 1999-es folytatást, a Visszatérést, kendőzetlenül mutatva be a kegyetlenséget a magyar valóságban. Legszemélyesebb filmje, az 1992-es Goldberg-variációk a trilógia záró darabjaként is felfogható, a megrázó alkotás egy öngyilkosságot elkövetett kamasz szüleinek a temetés utáni napját meséli el. Ladányi Andrea táncművésszel két filmet is forgatott, az Éjféli maratont 2001-ben, a Táncalakot egy évvel később, utóbbi a Magyar Filmszemlén elnyerte a legjobb látványért járó díjat.

A magyar film vizuális nyelvének egyik megújítójaként számon tartott Grunwalsky az új technikák egyik legmerészebb felhasználója, az elsők között, már a hetvenes évek közepétől használt videokamerát munkáiban. Ő az a magyar operatőr, aki eddig a legtöbb alkalommal nyert a filmkritikusok évenkénti szavazásán. Saját bevallása szerint munkái leginkább Michelangelo Antonioni alkotásaival mutatnak rokonságot.

Szomjas György rendező állandó operatőre volt, 1981-től számos filmet készítettek, többek közt a Könnyű testi sértés (1983), a Falfúró (1985), a Könnyű vér (1989), a Roncsfilm (1992), a Gengszterfilm (1999) és A Nap utcai fiúk (2007), valamint a Keleti szél: A film című dokumentumfilm (2010) született együttműködésükből.

Nevéhez több sikeres rövidfilm és tévéjáték rendezése is fűződik. Ő volt az Örökbefogadás című film egyik forgatókönyvírója, amelyért Mészáros Márta a Berlini Filmfesztivál történetében első rendezőnőként kapta meg 1975-ben a fődíjat, az Arany Medvét. Színészként is felbukkant a Szevasz, Vera! (1967), az Idő van (1986) és a Tiszta lap (2002) című filmekben. Az operatőr-rendező 2003 és 2009 között a Magyar Mozgókép Közalapítvány kuratóriumának elnöke volt. Tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és részt vett a Magyar Filmszemlék megszervezésében.

A sokoldalú művész fotóiból 1995-ben az Ernst Múzeumban Danadiák címmel rendeztek kiállítást, 1999-ben a Ludwig Múzeumban Test-Tér című mozgás-fotó-mozgáskép projektjét mutatta be. Alkotásait összegezve egy interjúban így fogalmazott: "Nem tudnám megmondani, melyik a fő területem: a rendezés, operatőrség, forgatókönyvírás, fotózás vagy épp a televíziós műfajkísérletek. Számomra ugyanolyan fontos a Danaidák című fotókönyvem, mint a játékfilmjeim."

Művészi munkásságát 1989-ben Balázs Béla-díjjal, 1997-ben érdemes művész címmel ismerték el. A Kossuth-díjat 2004-ben vehette át mint "a filmszakma egyik legkreatívabb egyénisége, aki a magyar valóság különös területeit dolgozta fel, hosszú éveken át a magyar film vizuális nyelvének megújítójává vált; a videotechnika filmszerű alkalmazásának magyarországi úttörője, egyik kidolgozója". 2010-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, s ugyanebben az évben ítélték neki a magyar mozgókép mestere címet, kiemelkedő művészi alkotó tevékenységén túl a szakmai közéletben végzett áldozatos munkájáért is. 2022-ben megkapta a Zsigmond Vilmos Filmfesztivál életműdíját, 2023-ban a filmkritikusok életműdíját.

(MTI)