A Werckmeister Harmóniákról:

Tarr Béla Werckmeister Harmóniák című alkotása feledhetetlen élmény. Az elbeszélő filmművészet különleges és szépséges voltára emlékeztet –mint az összes többi Tarr mű –, melyek olyan gyakran maradnak rejtve a kiszámítható és szokásos fordulatok mögött. A Werckmeister Harmóniák igazi hipnotikus hatást fejt ki mind ritmusával, mind képi világával. Képtelen vagyok kitörölni emlékezetemből azt a jelenetet, melyben a főszereplő egész közelről szemügyre veszi a döglött bálna ráncos testét egy homályos teherautó belsejében. A Werckmeister Harmóniák egyszerre több síkon gyakorol hatást, melyek elemzését jobb szeretném egy, az enyémnél analitikusabb elmére bízni. Mindenesetre Tarr Béla legutolsó filmje egy különleges, álomszerű és kihagyhatatlan mozi esemény.

Jim Jarmusch
MOMA, New York (2001, február)


Hogy miről szól? Fogalmam sincs, azon kívűl, hogy az alkotásról, felfedezésről, Leviathanról, harmóniáról és diszharmóniáról – és hogy ez utóbbit könnyebb elérni, mint az előbbit.  David Lynch, Werner Herczog, Franz Kafka és Herman Melville által ihletett „melange”, és én bármikor befizetek ebbe a cirkuszba.

Nigel Andrews
The Financial Times (2003, április)



Tarr Béla által irányított pontos és mégis könnyed, folyamatos kameramozgás Isten jelenlétét sugallja.

Ed Gonzales
Slant Magazine (2003, április)

                             A Kárhozatról:

Tarr Béla kifogástalan hasonlatai, képei és zenéi egy különleges szépség látványát tárják elénk, mely költői, hatásos és mélységes.
Igazi remekmű.

Robert McTaggart
Uncut (2001, április)


… abszolút magabiztos, lehengerlő rendezés: a makulátlan folyamatos kameramozgás, hibátlanul megkoreografált jelenetek és a zene fantáziadús alkalmazása – egyszóval, egy olyan világ teremtése, mely nem teljesen „való”, de abszolút hiteles, a saját sötét és abszurd belső logikájával. Káprázatos munka!

Geoff Andrew
TimeOut (2001, március)


Felettébb lehangoló, de attól még figyelemre méltó. Csak annyit mondhatok, hogy bár a Kárhozat nyomorúságos képet fest, van benne egy különös, hipnotikus erő. Egy transz-szerű lebegő érzést idéz elő, amivel Tarkovszkij műveiben is találkozhatunk. Ezután a film után nem fognak fütyörészve távozni a moziból. Sőt, előfordulhat egy komoly mozis megköveteli, hogy nyakkendőt viseljenek és a cipőfűzőjük be legyen kötve, amikor belépnek a vetítésre. Egyébként lehengerlő film.

Peter Bradshow
Guardian (2001, március)

                    Tarr Béla tündöklő útja

A filmeket egymás után levetítve nyilvánvaló: Tarr - a Családi tűzfészektől a Sátántangóig - nem rendszert teremtett, hanem egy utat épített ki. Ritkán találkozhatunk olyan rendezővel, aki ily mértékben képes volna önmaga újrafelfedezésére, akinek épp abban a pillanatban sikerül valóban felhagyni a formákkal, amikor végre eljut az ugyanezen formák által kifejezett fogalomig. A cél: továbbállni, máshol keresni, s mindez azt is jelenti, hogy ez az utazás nem holmi csavargás. Tarr Béla tud egy s mást a világról és az emberről (ezekről is útközben szerezve tudomást, velünk együtt): világos számára, hogy ez a világ, amelyben élünk, nem jó, ugyanakkor megváltoztatására sincs remény. A lét elviselhetetlenségének legigazabb, legmélyebb rétegéig hatolni, ide vezet Tarr Béla tündöklő útja. Filmjei a lemeztelenítésről szólnak. Már korai alkotásai sem nevezhetőek klasszikusnak; megszakítás nélküli fényképezés, minimális narráció, a mindennapi valóságban gyökerező szereplők és szociális remény jellemzi őket. Egyszerre azonban Tarr Béla nem hitt többé abban, hogy a film megváltoztathatja a világot. Nem érdekelte többé a politika, lemondott a történetmesélésről, ettől fogva csak az élet pillanatai, állapotok ragadták meg - lassanként közeledni kezdett a lét metafizikus alapjaihoz. Érdemes útra kelnünk Tarr Béla oldalán, minden egyes megtett útszakaszért megéri a fáradtság.

Stephane Bouquet
Cahiers du Cinéma (1997, február)