– Egyszer, még a 60-as években azt nyilatkozta: nem sokat változott a világ azóta, hogy Caesar légiói legigázták a barbár törzseket, legfeljebb a módszerek mások. Összefügg-e az Ön jogi végzettségével, hogy filmjeiben állandóan visszatér a hatalom természetrajza, szociális érzékenysége? 

– A jogot én azért végeztem el Kolozsvárott, mert abban a korban, ha valaki nem tudta, mit akar az életben, jogot végzett. Nem tudom, hogy összefügg-e ezzel, de olyan nagy családban nőttem fel, ahol nem volt semmi kirekesztés. Mindenféle náció előfordult nálunk: magyarok, románok, szászok, zsidók, svábok. Az egymás közti érintkezést sosem fertőzte semmilyen rasszizmus, éppen ezért minden ilyesmi irritált már gyerekkorom óta. Apámék parasztok voltak és köztük nem volt nehéz tanulni szociális érzékenységet. Ráadásul részt vettem a népiesek mozgalmában, voltam cserkész is. De lehet, hogy befolyásolt az egyetem is, mert több professzorom igen nyitott, liberális ember volt.

– Történelmi parabola - jellemezték már a korai időkben filmjeit. Szükség volt-e ezekre az „áttételekre” vagy eleve szélesebb jelentést akart adni alkotásainak?

– A filmek egyfajta tolvajnyelven beszéltek ahelyett, amit direktben nem lehetett elmondani. A Szegénylegények például 1965-ben készült, alig néhány évvel 1956 után. Aki nézte a filmet, érezhette, hogy nemcsak arról van szó, amit a vásznon lát. Néha összekacsintás volt azokkal, akik engedélyezték ezeket a filmeket, mert ők is pontosan tudták a jelentést. Nem biztos különben, hogy a direkt beszéd hatásosabb, annál is inkább, mert az ember rettenetesen nehezen tudja megítélni saját korát. Shakespeare sem saját koráról beszélt, de azok a hátterek jobban elmélyítették a feltett kérdéseket. Volt olyan nyugati kolléga, aki szerint Nyugaton azért volt sikerünk, mert ezek a filmek politizáltak. Akkor a magyar film - nemcsak az én filmjeim, hanem Szabó, Makk filmjei is - nagy újdonságot jelentett a gondolkodásmódban. Nálam újdonság volt a forma is a hosszú snittekkel - ma már ezt könnyű megcsinálni.

– Filmjeiben kezdettől fogva kötődött a rítusokhoz. Már a Szegénylegényekben is megvan a mozgások rituáléja, később, például az Égi bárányban, a Még kér a népben valóságos szertartásokat látunk.

– Hernádi Gyulával, akivel több száz éve együtt dolgozunk - ahogy ő szokta mondani, ikertestvérek vagyunk - új filmnyelvet kerestünk. Ennek forma-tartalmi eleme volt a „rítus” , amely „mutatvány” is lehet. Ezekben van valami látvány, szépség, vonzás, ami vonzza a szemet.

– Az elsők között volt, aki elvetette a hagyományos kísérőzenét. Filmjeiben egy-egy dal, mozgalmi induló hangzik el.

– Sosem szerettem a hagyományos kísérőzenét. Ha az ember ilyen műfajjal foglalkozik, ahogyan minden nemzedék, elhatárolja magát az előzőtől. Rajtunk is röhögnek már azokat, akik videó klip formában filmeznek. A kísérőzene elhagyása egyben elhatárolódás volt a "papa mozijától". Török Vidor operatőr barátom szokta mondani, ha egy felvétel nem úgy sikerült, ahogyan szerette volna: sebaj, zene jön alája. Az Oldás és kötésben még volt aláfestés, aztán lassan elhagytuk.

– Jó néhány filmje tartalmazott sokkelemeket, vagy olyan motívumokat, amelyek akár irritálhatták is a nézőket. Talán a leghíresebb a Szegénylegények vesszőfutás-jelenete, de ilyen az Égi bárány máglya-képsora, vagy az utóbbi alkotásaiban az állandóan megjelenő tv-kamera.

– Amikor kezdtem a szakmát, Mészáros Márta volt a feleségem, aki elkötelezett „feministoid” hölgy és azzal vádolt bennünket, hogy a nőkkel nem foglalkozunk. Ez az Oldás és kötés után történt, pedig abban voltak női kapcsolatokat is. Erre, amikor csináltuk az Így jöttemet, Gyula azt mondta: lesz benne lány - de meztelenül. Abban a korban a meztelen női test nagy újdonság volt, nemcsak nálunk. Ma már nem az, én is alig használom, már túl formálisnak tűnik. Ha az ember kitalál valamit előre, azt nem szabad megcsinálni. Ezeket az ötleteket a néző nem láthatta előre. Ma egy középműfajú filmben a legkisebb gyerek is meg tudja mondani, mi fog történni.

– Én is tapasztaltam a Jurassic Park esetében, hogy nagyfiam tíz perc után megmondta, ki fog meghalni, ki marad életben.

– Ezeknek a filmeknek éppen ezért van közönségsikerük! De nem sokkolnak, ahogy az én filmjeim annak idején, amelyeknek volt egy megveszekedett közönsége és egy rettenetes ellenzéke. Sokakat például idegesített, hogyan jártak az emberek. „Miért mászkálnak fel s alá”? - kérdezték. Szegény Somló Tamás operatőr, aki nemrég halt meg, magyarázta meg: „Nézzétek meg Jancsót, sosem tud egy helyben ülni”. Belőlem is fakadt ez, másrészt pedig a film is maga a mozgás. Én sosem csináltam, ha két ember beszélgetett egymással, hogy hol az egyikre, hol a másikra ment a kamera. Az én kamerám sosem állt meg.

– A mai napig megdöbbent a Szegénylegényekben: honnan a fenéből kerülnek elő a lovasok a bekerítési jelenetben?

– Ettől a filmtől kezdve több filmünk is arra épült, hogy a pusztában nem lehet ellenállni, elbújni. Ez történelmileg is így van, amióta a nagy alföldi mocsarakat lecsapolták.

– Korai filmjei meglehetősen puritán világúak. Az elmúlt években viszont, akár a Jézus Krisztus horoszkópjára, akár az Isten hátrafelé megyre gondolunk, egyre nagyobb a zűrzavar. Ennyire kaotikusnak látja a világot?

– A világ valóban kaotikus, de ezek a filmek nem csak egyszerűen világleképezések. Ezek viccek is, főleg az Isten hátrafelé megy.

– Mégis komolyan vették őket.

– Mert nem viccesen vannak megcsinálva. De lehet-e elképzelni komolyan, mint a Kék Duna keringőben, hogy a miniszterelnök unokaöccse rábeszéli a miniszterelnök feleségét, hogy ölje meg a férjét? A dolog tehát nem komoly, inkább csak ironikus figyelmeztetés, hogy a világ nem annyira egyszerű.

– Madaras, Cserhalmi, Drahota, Balázsovits. E színészek neve összeforrt filmjeivel. Hogyan tudná őket néhány szóval jellemezni?

– Ők a barátaim. Mindegyikük hozza a maga karakterét a filmekbe. Ha Cserhalmi játszik egy főszerepet, a film egész más lesz. Az Isten hátrafelé megyben nem tudott játszani, mert el volt foglalva. De ha ő játszik a Szamóca mellett, és nem Dörner Gyuri, a film átalakult volna. Nálunk nem létezik a hollywoodi típusú forgatókönyv. Olaszországban állandóan azzal macerált bennünket Ponti doktor úr, hogy oldalról oldalra alá kellett írni a forgatókönyvet, amit majd leforgatok. Végül semmit nem gyártott nekem. Mivel ezekkel a színészekkel nagyon megértjük egymást, ők is hozzák saját ötleteiket. A szörnyek évadjában volt Madarasnak egy hosszú monológja, és hosszasan vitatkoztunk, mert át akarta alakítani a szöveget meg a gépmozgást. Madaras még főiskolás volt, amikor először szerepelt nálam filmen, A város pereménben. Cserhalmi félig statisztaként, félig kaszkadőrként az Égi bárányban mutatkozott be. Szokta mondani: „Majd megmutatom neked egyszer, hol lovagolok ott hátul”. A történetek is alakulnak, megszépülnek. De érdekes lenne ma megnézni a Magánbűnök, közerkölcsöket - hogy megváltozott azóta Balázsovits.

– Többször forgatott külföldön. A 86-as Hajnal érdekes módon inkább korai alkotásaira emlékeztet.

– Talán azért, mert itt egy regényadaptáció volt. Bár Elie Wiesel kicsit megsértődött, mert szerinte túlságosan eltértem a regénytől. Legfeljebb más írásaiból is használtam fel jeleneteket, dialógusokat. A Hajnal szövegmegfilmesítés, amelynél nem is kell végignézni a képeket, elég hallgatni a szöveget.

– Olaszországból milyen emlékeket őriz a filmeken kívül, amiket sajnos azóta sem igen lehet látni?

– Élhető ország, különösen, ha az ember nem esik bele nagyon a mindennapi problémákba. Magyarországon is biztosan könnyebb annak élni, aki csak átmenetileg van itt.

– Éppen a legneuralgikusabb időkben, a 70-es években élt ott.

– Elég sok barátom volt a szélsőségesek között is. Jó néhányan meghaltak köztük a harcban. A La Pacifista statisztériájának többségét a mozgalom adta. Meg tudom mutatni a képeken, hogy kit lőttek agyon. A filmhez pénzt szerezni akkor ott nehezebb volt, mint itthon, mert a magyar politikának a film „virág volt a gomblyukában”, mutathatták a külföld felé, hogy nálunk ilyent is lehet is csinálni. Ezzel is próbálták visszaszerezni „szüzességüket”. Róma azokban az években számomra az író-filmes társasággal kis falu volt, egy kis baloldali közösség. Közöttük volt Pasolini is - a meggyilkolása előtti estén együtt vacsoráztunk. Ráadásul a Pantheon mellett laktam, ami örökre belevésődik az ember életébe.

– Az Ön pályájából egy kalandvágyó ember képe rajzolódik ki, aki mindig kipróbál valami újat. Pedig nem is beszéltünk színházi kísérleteiről, vagy az Omega-koncertfilmről.

– Ezek kis félrelépések voltak. Valóban kalandvágyó vagyok. Lehet-e nagyobb kaland annál, mint hogy két év után hazajöttem Amerikából?

Göbölyös N. László

(Kurír, 1994. február 5)

Forrás: http://testlelkek.verslista.hu