Az AEGON-díj irodalmi kategóriáját a tavasszal Csaplár Vilmos kapta. A díj másik jutalmazottját a kitüntetett író nevezte meg: választása Pálfi György filmrendezőre esett, akinek nevéhez harminchat éves korára számos hazai és nemzetközi elismerés fűződik. Legtöbben talán a Hukkle és a Parti Nagy Lajos novelláiból készült Taxidermia című nagyjátékfilmje alapján azonosítják, vagy mert 2009-ben a magyar kritikusok különdíját söpörte be az improvizációs technikával készült Nem vagyok a barátod című alkotásával.

Kávézóban találkozunk, a Ráday utcában. Mióta utóbbi filmje sok jelenetét itt forgatta, valahogy mindig útba esik neki ez a sétálóutca. Ezúttal a Színház és Filmművészeti Egyetemről érkezett, ahol óraadóként foglalkozik a hallgatókkal. Úgy érzi, nagy felelősség pályakezdők életébe, lelkébe, gondolataiba beavatkozni. S a filmrendezéshez is az kell, hogy az ember minden energiáját az esedékes alkotásra összpontosítsa. De filmjei egyelőre előkészítő szakaszban vannak. Az egyik megint irodalmi alapanyaghoz nyúl: mai Toldi lesz, Arany- és Ilosvay-szövegekből kiindulva. Ehhez keresi most a finanszírozási hátteret.

– Könnyebb-e a mai filmrendezőknek, mint volt évtizedekkel ezelőtt elődjeiknek, akik olykor fél emberöltőt vártak, mire nagyjátékfilmre lehetőséget kaptak?

– Jó volna azt mondani, hogy megy a szekér, kevés a pénz, de nem panaszkodunk, hanem dolgozunk, csakhogy sajnos nagy a baj – osztja meg bánatát Pálfi György. – A kultúra területét érintő takarékosság során egyetlen ágazattól sem vontak el annyit, mint tőlünk. Ráadásul a Magyar Mozgókép Közalapítvány óriási adósságot halmozott fel. Ellehetetlenült a szakma. Július óta egyetlen forgatás sem indult el, és a koprodukciók is leálltak. Ha gazdasági alapokon viszonyulnánk a filmkészítéshez, akkor csupán a televíziók tudnának a filmművészet kategóriájába nemigen tartozó sorozatokat csinálni. Magyarországon a filmgyártást nem tartja el a közönség a szponzorációs pénzekkel és kiegészítő támogatásokkal együtt sem. A kultúra nálunk csak állami dotációval élhet meg, de az elmúlt húsz évben nem volt olyan kormány, amelyik előre, mondjuk a hazai össztermék, a GDP bizonyos százalékához mérten meghatározta volna a hozzájárulást. Ehelyett politikai döntésként az éves költségvetés tárgyalásakor derül ki, hogy mennyit szán az adott kormányzat a kultúrára.

Az AEGON-díjat illetően Pálfi György elmondja, hogy korábban személyesen nem ismerték egymást Csaplár Vilmossal, most azonban misztikus dolog történt.

– Régóta el akartam olvasni az Igazságos Kádár János című könyvet, és a könyvhéten meg is vettem. Elvittem magammal a Balatonra. Éppen belemerültem a kötetbe, amikor csörgött a telefon, és közölték, hogy Csaplár Vilmos, az akkor még mindig a kezemben szorongatott könyv szerzője, nekem adta a társdíjat – meséli. – Azóta elolvastam a Hitler lánya című regényét is, amelyben véletlenek sorjáznak, és sok furcsa átfedéses história van. Néha ezért úgy érzem, e díjra gondolva, mintha én is egy figura lennék, aki kilépett Csaplár könyvéből.

A velem szemben ölő fiatalember szellemes, jó kedélyű, mosolygós beszélgetőtárs. Habitusa nem emlékeztet komor hangulatú, sötét világlátású filmjeire. Vajon melyik az igazi énje?

– Az alkatom a filmjeimmel rokon, a többi csak látszat. Komoly dolgokról gondolkodva sötéten látok. A Nem vagyok a barátod például vígjátéknak indult. Azzal jöttünk össze jókedvű társaságként, hogy mókás filmet hozunk létre. Az improvizációs technikát annak érdekében választottuk, hogy kijöjjön belőlünk a legrejtettebb énünk is. És sötét mozi lett belőle. Nem vágtam ki a vidám részeket, mert ilyenek nem voltak. Az improvizáció előhívja a konfliktusokat, amelyekből kiderült, miért nem érezzük jól magunkat egymás társaságában itt, Budapesten, Magyarországon.

Szavai szerint érdekes kísérletnek tartaná más országban megismételni ezt a forgatást. Egészen másmilyen hangulata lenne a filmnek. Külföldi közönségtalálkozókon felfigyelt rá, hogy nemzetenként eltérő módon kérdeznek.

– A hollandok például akár butasággal is elő mernek hozakodni – magyarázza –, és vállalják a véleményüket. Amerikában az iránt is bátran érdeklődnek, hogy hol van Magyarország, nem félnek, hogy a tájékozottabbak hülyének nézik őket. A magyar ember, ha nem tudja pontosan, sem kérdezné meg semmi pénzért nem, merre van Oklahoma. Tart a többiek gúnyos megjegyzéseitől. Mi nagyon kritikus, borúlátó társadalomban élünk, kimondatlan alkuk közepette, amelyek alapján valaki része egy csoportnak, illetve kimarad belőle. A mikroközösségi sajátosságok hatnak a politikára, a gazdaságra is. Meri-e például az ember bankban tartani a pénzét? Svájcban, ahol a legfiatalabb bank az 1300-as években alakult, valószínűleg könnyebben köttetnek az üzletek. Bennem meg nincs bizalom, mert tudom, hogy nagyapám idejében a pénz egyik napról a másikra inflálódott, végül az utcán söpörték az értéktelen bankókat. De az állam sem bízik meg bennem: cégalapításra kényszerít, ha vállalkozni szándékozom, mert csőd esetén abból ki tud még facsarni némi törlesztést.

Viselkedésmódunkat az anyanyelvvel is összefüggésbe hozza a filmrendező. Angolul például egyszerűen, határozottan lehet kommunikálni – állítja. Magyarul kicsit kacifántosabban kell gondolkodni, sok a mondandót árnyaló szinonima, a szórend megváltoztatja a hangsúlyokat. Úgy véli, hogy erősebb agytornát, némi ravaszságot kíván a nyelvünk, és ez belénk kódolódik, mivel korai életszakaszra esik a beszédtanulás.

Eljátszik a gondolattal: kinek adná társdíjat ő, ha az AEGON-elismerést hógolyóként lehetne továbbgörgetni.

– Valószínűleg a kortárs színházból keresnék valakit, vagy a zene területéről, ahol a komoly és az alternatív formák közötti átjárásban izgalmas produkciók születnek. A közönség az élőműsorok felé fordul, ahol az előadók meg nem ismételhető módon közvetítik a művészetet – húzza alá.

Mátraházi Zsuzsa (MTI-Press)