Cserbenhagyásos filmelszámolás
Dátum: 2005. agusztus 10., szerda, 14:04
Beszélgetés Szabó Ildikóval az ő „igaz embereiről”

Két éve, 2002-ben fejezted be a Chacho Rom című gigantikus, mágikus cigányeposzt, 2002-ben vetítették a Filmszemlén is. Azóta mégsem láthattuk. Mi lett vele?

– Egyelőre csak egy nullkópia van, ami még nincs korrektül befényelve, és a hangja sem jó (analóg, az 5+1 csatornás dolby sztereo helyett). Az első korrekciós kópiához forgalmazó kéne. Hat és fél millió forint már megvan a film forgalmazási költségére, amiből röhögve el lehetne indítani, ennek ellenére nincs forgalmazó lassan harmadik éve.

Miért?

– Mert nem vállalják, Port Ferenc, a Budapest Film vezetője szerint nem jó a film, meg a Mokép aktuális vezetője szerint sem. Nem érdekel, én ezt a filmet megcsináltam, ez a film létezik, meg lehet nézni, és a film beszél… Előbb-utóbb pedig önálló életre kel. Azt híresztelik ugyan, hogy én még dolgozom rajta. Nem dolgozom rajta. Kész van. Nem akarom újravágni, nincs is rá módom. Csak CSERBENHAGYTÁK! A labor (Magyar Filmgyártó Vállalat Laboratóriuma) a nullkópiára egy rossz analóg hangot kopírozott, öt plusz egy csatorna dolby sztereó helyett, amit még egy kölni stúdióban kevertünk. És hogyha egy filmnek már le van keverve a hangja, és meg van vágva a negatívja, akkor már nem is lehet hozzányúlni, csak irdatlan pluszköltségekkel. Amit a Filmszemlén vetítettek, egy nullkópia volt, analóg hanggal, és a Fox stúdió által rosszul fényelve, így a fekete-fehér részekben négyféle a fekete-fehér, hol barna, hol kék, hol zöld a fekete. Ennyi mindössze a probléma a filmmel. A nullkópia hibáit korrigálni kell az első korrekciós kópián. A Chacho Rom forgatása és az utómunkái borzalmasak voltak. Majdnem beledögöltem. Olyan iszonyatos emberundorom lett, hogy én, aki az utcaseprőkkel is jóban vagyok, hónapokig nem mentem ki az utcára. Kertes házban lakom, itt elvagyok. Nagyon megváltozott a véleményem az emberekről. Aztán azt mondtam magamnak, hogy mégsem döglök bele. És miután úgy döntöttem, hogy nem döglök bele, leültem újra írni, és az mindig életmentés a számomra. Gergővel, a nagyobbik fiammal elkezdtünk dolgozni. Gulácsy és Csáth Géza kora például már elég régóta foglalkoztat, Csáth Géza mindannyiunknak rejtett liblingje. Ám arra, hogy a Chacho Rom után ezt a témát megcsinálhassam – ami Holdkórosok vagy Önsorsrontó címen fut nálam –, arra pillanatnyilag sajnos nincsen semmi reményem.

Anyagi okokból?

– Meg az egész cirkusz miatt. Mindenki hülyének tart egy be nem mutatott filmmel a hátam mögött, aminek immár három éve nem találunk forgalmazót.

És a külföldi forgalmazás?

A külföldi forgalmazás? A francia és a német producerek, Joel Farges és Daniel Zuta, ugyan a koprodukciós pénzt sem utalták még át, ám már vetítik a filmet. Svájcban voltam, pechemre éppen akkor, amikor vetítették a Chacho Romot a ZDF-en. Tehát műsoron van úgy, hogy én még csak nem is tudok róla. Elhoztam a tévéújságot, itt van, nézd meg! A film le van szinkronizálva németre; le van szinkronizálva minden, még a cigányok beszéde, éneke is. Milyen jogon? Egyébként is egy bonyolult film, több szálon fut dramaturgiailag, hangdramaturgiailag, színdramaturgiailag, kordramaturgiailag, ember-, stílus- és psziché-dramaturgiailag, úgyhogy ha ebből elveszik azt az ízt, hogy valaki cigányul szólal meg, és helyette németül beszél – röhögő görcsöt kap mindenki, így aztán nem csodálkoznék, ha senki sem értené. Megváltoztatták a címét is: Der gute Mensch, azaz A jó ember. Na most ez olyan távol áll a filmtől, hogy még ezzel is megkavarva, pláne teljesen érthetetlen. Én nem véletlenül nem adtam magyar címet a filmemnek, hiszen vannak szavak, amik bizonyos nyelven kifejezőbbek, és szó szerint lefordítva nem tudod áttenni egy másik nyelvre. Például a Csajok (Szabó Ildikó filmje, 1997) is, bár jól hangzó cím, de valójában „Bitches” a címe a számomra, és magyarul ezt nem tudod visszaadni.

Magyarul is két fordítása volt olvasható a Chacho Romnak: Az igazi Cigány és Az igaz ember. Melyik a pontosabb?

– Az Igazi férfi, az Igazi ember. Egyébként majdnem minden nyelven az ember a férfival szinonim.

A Chacho Romot koprodukcióban forgattad...

– Igen. De a többi filmet is. A Gyerekgyilkosságokat egy Észak-Rajna Vestfáliai alapítvánnyal, a Csajokat a ZDF-fel és az Artéval koprodukcióban.

A magyar filmgyártásban a koprodukcióké a jövő?

– Igen. Így látom.

A koprodukciós partnerek mennyire adnak szabad kezet, mennyire szólnak bele a filmbe?

– Nekem eddig szerencsére soha nem szóltak bele, kivéve most a Chacho Rom befejezése után – ezt sem tudom, hogy milyen alapon – , amikor is az egészet leszinkronizálták, lehet, hogy még át is vágták, nem tudom. A producerem, Sipos Kornél azt állítja, pillanatnyilag pereli a francia és a német koprodukciós partnereket.

Gyakori, hogy egy koprodukciónál a külföldi partner bedobja a törülközőt?

– Én egyáltalán nem értem az egészet. A ZDF és az ARTE, két ilyen komoly, „intellektuális céh” hogy meri ezt megengedni magának? Mindezt úgy, hogy nem utalják a pénzt, közben meg vetítik a filmet. Sajnos arra sincs pénzem, hogy felhívjam azt az ügyvédet Svájcban, aki ígérte, hogy megeszi őket reggelire. Azért azt remélem, hogy nem ússzák meg büntetlenül!

Ez hogy történhetett? A magyarok úgyis mindent lenyelnek, mindent meg lehet velük tenni?

– Igen, és szerintem ez is arról szól, hogy effektív még mindig a Balkánnak tekintik Kelet-Európát.

Egy külföldi cég miért támogat egy magyar filmet?

– Kimentünk Mannheimbe Sipos Kornéllal (ő volt a Csajok című filmem gyártásvezetője) egy forgatókönyv-börzére – ami a mannheimi Fesztivál egyik alvállalkozás-féléje, és nagyon jó dolog a véleményem szerint –, és kivittük a Chacho Rom forgatókönyvét. Ott kaptunk egy listát arról, hogy milyen koprodukciós partnerek vannak jelen a fesztiválon, és beikszeltünk rajta mindenkit, akivel találkozni akartunk. Nagyon komoly anyagunk volt – korhű fotókkal volt alátámasztva a forgatókönyv, és egy gyönyörű antik bőrkötéses fényképalbumot is vittünk, erdélyi fotókkal. Ezeket a korondi kalapos cigányokról készítettük Lajos Tamás operatőrrel és Sipos Kornéllal hármasban. Lajos úgy hívta elő a fotókat, hogy minden producer azt hitte, hogy korhűek. Babos Gyuszi barátom pedig, aki a film zeneszerzője, csinált egy CD-t is, ingyen és bérmentve, ami egy kvázi elő-menü volt arról, hogy milyen lesz a film zenei stílusa. Úgy mentünk oda, hogy a fotó, a zene és a forgatókönyv már együtt volt. Így mindenki kapott a forgatókönyv mellé egy CD-t, ízelítőt a zenéből. Meg is nyertük a „Börzét”, a legjobban előkészített forgatókönyvnek minősítették. (Igaz, mi akkor már hazajöttünk, amikor telefonáltak, hogy menjünk, vegyük át a díjat. De mivel nem volt annyi pénzünk, hogy visszamenjünk, ezért azt hazudtuk, hogy borzasztóan el vagyunk foglalva.) Mannheimben mutatott be egy nagyon kedves forgalmazó csaj, akit még a Csajok berlini vetítésén ismertem meg, Daniel Zutának. A Chacho Rom indulása olyan volt, mint egy diadalmenet. Pedig amit megírtunk, az egy elképzelhetetlen őrület volt, elképzelhetetlen pénzből, elképzelhetetlen képekkel, elképzelhetetlen zenével – mert Magyarországon egy ilyen volumenű filmet, hacsak nem nyaltad ki az éppen aktuális kormány seggét, külföldi segítség nélkül nemigen tudtál megcsinálni, ha meg kinyaltad, akkor meg megszabták, hogy ki legyen a Széchenyi. Hát nekem nem szabták meg, bár engem is nagyon komoly összeggel támogattak.

Ezek szerint úgy írtad ezt a forgatókönyvet, hogy eleve tudtad, teljesen reménytelen, hogy megvalósuljon?

– Nem, álmodni csak nagyot szabad. És nekem az a dolgom a világban, hogy álmodjak. Tehát reménykedtem! És tökéletesen bejött, mert az első hely, ahova beadtuk a szinopszist, a Történelmi Film Alapítvány, azonnal egymillió forinttal támogatta a forgatókönyvet, a Kulturális Alap egymillió kétszázezerrel, a Magyar Mozgókép Alapítvány pedig az előkészítésre adott két és fél milliót. És ezzel már el lehetett indulni. Utána meg jöttek a francia és a német koprodukciós partnerek is, trallala... A Magyar Televízió is hatvanmillióval szállt be, szóval az egész túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Hát nem is volt az, mint végül kiderült. De mindenesetre a magyar valóságban egy teljesen elképzelhetetlen, realizálhatatlannak tűnő forgatókönyv diadalmenetben ment előre. Így elkezdtünk dolgozni, és embertelenül sok alkotótársamnak, barátomnak, kollégámnak a munkája, szeretete, gonoszsága és árulása van benne. A film mégsincs sehol. Hétszázötven millió forintba került, a magyar államnak is x milliójába, beléptünk az EU-ba, és a ZDF meg az ARTE koprodukciós partnerként mégis megteheti, hogy nem fizet. Így lett egy anyagilag elképzelhetetlennek tűnő vállalkozás egy anyagilag elképzelhetetlen vállalkozássá!

Ha a koprodukciós partnerek nem küldték a pénzt, hogy tudtátok befejezni a filmet?

– Bankkölcsönökből, és egyébként meg elúszott minden és mindenki. Tudod, hogy hány ember nincs kifizetve a filmből? Én már borzasztó sokat gondolkodtam mielőtt főbe lövöm magam, hogy mi az oka annak, hogy az egész így alakult? A néhány emberre szűkült baráti köröm azt mondja, hogy a Chacho Rommal nem férek bele a magyar filmes palettába, túl bonyolult vagyok, és megőrülnek tőlem az emberek. Tény, hogy másként gondolkozom. Addig, amíg kicsiben gondolkodom másképp, belefér, ha nagyban, az már nem fér bele. Bódy Gábor sem fér bele, Jeles András, Xantus János sem… a sorozatok, meg a valóságshow-k igen, mi nem. Ezért most pillanatnyilag visszavonultam passzív rezisztenciába, ahogy azt az 1848-as levert forradalom után mondták. Írok meg olvasok. Egy szerencsém van, hogy biztos a családi hátterem, a két fiammal és a kedvesemmel.

Itthon milyen volt a film fogadtatása?

– Nem volt fogadtatása, ugyanis egyetlen egyszer mutatták csak be, a Filmszemlén. Méghozzá egy borzalmas kópián, egy rosszul fényelt nullkópián, analóg hanggal. Ez után a rettenetes előzetes után ki volt ugyan tűzve a bemutató az Uránia moziban, csakhogy éppen akkor bukott meg a Fidesz-kormány, és valamiért kivették a tervből; azóta senki nem beszél róla. Pedig nekem annyi közöm sincs a Fideszhez, mint mondjuk a holdutazáshoz. Egyébként sem foglalkozom a mai politikával, nem érdekel, csak a régi hazugságok érdekelnek.

A szemle közönsége hogyan reagált a filmre?

– A végén döbbent csend volt. Két sorral előttem egy nő sírógörcsöt kapott. Mikor föl kellett mennem a színpadra, és semmi taps, néma csend, nem értettem. De később megnyugtattak, azt mondták, hogy annyira letaglózó a film, hogy nem lehet a végén rögtön tapsolni. Nézd, ha a Gyerekgyilkosságok (Szabó Ildikó, 1993) egy szépen pattintott kő kavics, akkor a Chacho Rom egy nagyon finoman csiszolt kristály, amit nagy gonddal csiszoltunk. A Gyerekgyilkosságok egyszerű, érthető, a legprimitívebb filmem. Tehát nyilván, hogy ennek volt azonnali sikere. A Chacho Rom után mindenkinek később esik le a „tantusz”

Olvastam, azt terveztétek, hogy majd külön marketing is épül a filmre: könyv, CD, stb.

– Igen, a könyv, az már hellyel-közzel megvan, csak hát sajnos hamvába holt ez a vállalkozás is egyelőre, mert ennek majd csak a bemutatott filmmel együtt lenne létjogosultsága.

Fontosnak tartod, hogy a film köré marketing is épüljön?

– Ez elég érdekes anyag volt szerintem ahhoz, hogy érdekelje az embereket. Egyébként sem láttam még olyan forgatókönyvet kiadva, amihez fotók és jelenetek lettek volna mellékelve a filmből. Ebből a szempontból is különleges dolog lenne. Szívesen meg is csinálnám, csak pénz kellene hozzá. Pénz? Egyébként, ha megnézed, hogy ugyanabban az évben (tehát még az infláció sem oszt-szoroz) a Széchenyi-film egyrészes filmként mennyibe került, hogy az milyen volumenű (értem ez alatt a ruhákat, díszleteket, helyszíneket, szereplőket), a Chacho Rom pedig, ami két részes film, 750 millióból készült el, akkor láthatod, hogy a volumenéhez képest bizony nagyon olcsó filmnek számít! Tulajdonképpen ugyanolyan kevés pénzből készült, mint az első filmem, a Hótreál. A Chacho Rom volt egyébként az első olyan kísérleti vállalkozás, amelyik banki finanszírozással indult el, előfinanszírozással. Kísérleti dolog volt, oké, anyagilag megbukott, biztos. Hogy nagyon sok embernek az a véleménye, ez az én hibám? Az hihetetlenül igazságtalan!

Még nem biztos, hiszen még nem volt bemutatva...

– Hát ez az, de ha nem is lesz bemutatva, akkor az marad. Tehát gyakorlatilag le vagyok írva, mint egy idióta, mintha én tehetnék róla, hogy a film nincs bemutatva, és hogy mit tudom én hány százmillió forint még nem érkezett meg a produkcióba. Para Kovács készített egy rövid riportfilmet a be nem mutatott filmekről, ám csak provokatív kérdéseket tett fel, mintha szerinte az alkotók tehetnének róla, hogy a filmek bemutathatatlanok, meg hogy mennyibe kerültek. Nevetséges. Az emberi figyelmetlenséget, rosszindulatot néha elkeseredetten, néha humorral, néha cinikusan figyelem. Erről szól egyébként a filmem is. Hogy amikor pozícióba kerülsz, mennyire megváltozol. Erről szól a Chacho Rom, és ezért nem bírja senki. A mindannyiunkban meglévő gonoszságról szól, mindannyiunk változásairól, az emberben lévő Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ról.

– Ezért játszotta mind a három szerepet Zsótér?

– Pontosan. A fiatal herceget, az öreg herceget és a náci parancsnokot.

Szerinted miért nem férsz bele a képbe? Vagy mi nem fér bele a képbe: Dr. Jekylled vagy Mr. Hyde-od?

– Nem tudom. Az egyik kollégám, igaz, kissé ittasan, jóval a szemle után elmagyarázta, hogy egy százötven centis csaj ne csináljon a „Psziché-jéről” filmet, mert azt nem nyelik le. Pláne ne várja, hogy még szeressék is. Ez annyira megnyugtatott, hogy esküszöm, azóta szedtem össze magam. Mert ha ez van, akkor kapjátok be változatlanul! Eddig is ezt mondtam. Nagyon leszűkült az a stábnévsor, akikkel a következőt együtt szeretném csinálni.

Ennyire működik a szakmai féltékenység?

– Nem tudom. Ez csak egy mondat volt, mindenesetre engem megnyugtatott. Egyébként meg mivel magyarázod, hogy egy hétszázmilliós produkció senkinek nem hiányzik, sem a szakmának, sem a kulturális minisztériumnak, sem a pénzügyminisztériumnak, sem a bankoknak, senkinek... Milliószor elmondtam már egyébként nagy plénum előtt, hogy szerintem mindenkinek úgy kellene filmet készíteni, hogy az adott filmre a film rendezője és a film producere alapít egy kft-t, aminek a film címe lenne a neve. A hárommillió forinttal, amivel el lehet indítani egy kft.-t, szálljon be a producer, a forgatókönyvet meg írja meg a rendező, ő meg azzal szálljon be. És ami pénzt még összeszednek rá közösen (mert azért a mai napig úgy van, hogy azt a rendező, és nem a producer nevére adják!, míg a producernek az a munkája – ami egyébként nagyon fontos –, hogy kibelezze azokat a pénzeket, amiket a rendezőnek megígértek!), utalják át abba az egy kasszába, vagyis a kft bankszámlájára! És amikor vége egy filmnek, akkor véleményem szerint, ezt a kft-t számolják föl! Így ez egy tiszta sor lenne, nem umbulda, egyik filmből a másikba. A Chacho Rom pénzéből például számtalan film el lett indítva és be lett fejezve. Várományosként, hogy majd visszakapjuk belőlük a pénzt…, aztán vagy visszakaptuk, vagy nem. Mint ahogy a Chacho Rom előkészítése is finanszírozva lett valamiből, amikor még egyáltalán nem volt pénzünk (Strauberry Film, tulajdonos: Krámer Kati és Sipos Kornél). Tehát ez ma lehetséges és normális, hiszen már a kommunista vircsaftban is így volt. Csakhogy akkor más volt a rendszer, akkor volt egy gyártásvezető, aki pontosan tudta, hogy ha van egy film, ami forog, és kapott rá x millió forintot, abból nyugodtan lecsíphetett egy kis pénzt, hogy a következőt el tudja indítani, mert amikor a következő elindult, akkor vissza tudta tenni. Akkor ez biztonságos dolog volt, mert tutira megkapta a pénzt az államtól, nem fordulhatott elő, hogy nem. Egyetlen háztartás volt. Most nem így van. Most egy szerencsétlen producer a bőrét viszi a vásárra egy filmrendezőért, ha egy másik filmből legyúr valamennyi pénzt, hogy az előzőt be tudja fejezni, hiszen nem tudja egyébként forgatni a filmeket A bőre meg lehet hogy ott marad; a másik rendezőnek meg, akinek a pénzét elvitték, szintén le van nyúzva a bőre. Szóval ez rettenetesen bonyolult, általam átláthatatlan és pillanatnyilag megoldhatatlan dolog.

– És a te ötleted működne?

– Miért ne működhetne? Szerintem mindig a legegyszerűbb dolgok a legműködőképesebbek. Csak hát ehhez biztonságos háttér kellene, azaz a film elindulására már az összes pénznek bent kellene lenni a bankban. Ez azonban ma még sajnos nem így néz ki, mert a Chacho Romot 1999. aug. 9-én kezdtük el forgatni, 2002. januárjában kész lett, most 2004. vége van, és még mindig több százmillió forint nem érkezett be a kasszába. Így nem lehet filmet csinálni, így csak megbukni lehet, meg megdögölni maximum.

Három évig készült a film. Sokat árt egy filmnek, ha ennyire elhúzódik a forgatás?

– Igen, iszonyatosan sokat. Állandóan stand by-on lenni hónapokig. Ez a film például háromszor állt le – abba meg lehet bolondulni. 1999. augusztus 2-án jöttünk haza a lednizei helyszínről, leforgatva a film egy-harmadát, a következő héten szeptember 2-án folytattuk volna a forgatást, de mivel hulla fáradt volt a stáb, a színész se, a díszlet se volt igazán kész, közösen megbeszéltük a gyártásvezetővel és a producerrel, Sipos Kornéllal, hogy eltoljuk a forgatást egy héttel. Én vetettem föl, Kornél meg halál boldog volt, mert ő nem merte ezt javasolni, holott szerintem ő már tudta, hogy nincs pénz. Hát leálltunk, de azt azért nem gondoltam, hogyha 1999. szeptember 2-án leállunk egy hétre, akkor csak 2000. május 3-án folytathatom legközelebb a forgatást. Még Kornél is azt gondolta, hogy két, maximum három hét múlva, forgatunk. Közben pedig megőrülsz, mert másba kezdeni nem tudsz. Kilenc hónapig vártam a csodát, mire folytathattam. Mindegy, túl vagyunk rajta.

Az elkészült filmen szerinted látszik mindez?

– Nem, az elkészült filmen nem ez látszik, az elkészült filmen az a tény látszik, hogy ez egy másik film lett, mint aminek indult. Eredetileg ez egy háromrészes, száz év történetét felölelő mesefilm lett volna, aminek a vége persze rémmese, mint ahogy azt az emberiség története során már megszoktuk. A végén pedig lett belőle egy pszicho-horror – nem véletlenül. Az más kérdés, hogy nem bánom, én csináltam, és én akartam, hogy ilyen legyen. Ilyen körülmények között, ilyen feltételekkel nem lehet romantikus filmet csinálni, mert már nem hiszel a romantikában meg a szerelemben meg a pozitív életérzésben, legalábbis azalatt a három év alatt, amíg forgatod a filmet, és nem tudod befejezni. A stábomon belül több emberről is el tudnám mondani, hogy ő a Chacho Rom történetének a modellje, mert gyakorlatilag a forgatás alatt három ember is eljátszotta az életemben azt az elképesztő személyiségváltozást, amiről végül is a film a Zsótér Sándor által alakított figurán keresztül szól. Úgyhogy ebből a szempontból azt is mondhatnám, hogy ez egy dokumentumfilm lett. A világ legfikciósabb filmjének tűnik, de valójában egy dokumentumfilm – a „pszichénk” dokumentumfilmje.
A Chacho Romban egyébként nagy játéklehetőség volt a forgatás után, mert ugyanabból a szövegből és ugyanabból a képből egy egészen más történetet is össze lehetett vágni. De meg lehetne csinálni belőle a romantikus filmet is, mert megvan hozzá az anyag. Ez lett volna igazán a poén, az igazi nagy poén, hogy ebből a pszicho-horrorból egy könnyednek tűnő, romantikus filmet is lehet csinálni. Ez utóbbi volt egyébként az eredeti terv, erre szólt a szerződésem, hogy összevágok egy háromrészes televíziós verziót is az Arténak, a ZDF-nek, meg a Magyar Televíziónak. Össze is állítottam egy kronológiai sorrendet, van rá egy narrátor szöveg is. Eredetileg egyébként Helmut Grim (a Kabaréban ő játszotta a bárót) volt fölkérve az öreg herceg szerepére, el is vállalta, az SS tisztet pedig Boguslav Linda játszotta volna. Ám a forgatás közben egy adott ponton, amikor épp a szeretkezési jelenetet vettük föl Zsótérral és Parti Nórával, hirtelen az a teljesen elképesztő ötletem támadt, hogy mind a három idősíkot és embert Zsótérnak kellene játszania. Fölhívtam a producert, Sipos Kornélt, aki majd’ infarktust kapott, mert éppen két órával azelőtt írta alá Helmut Grimmel a szerződést. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy nem ő lett az öreg herceg, nem azért, mert nem tartom nagyszerű színésznek, és nem bízom a képességeiben, hanem mert erre a szerepre, ebben a konstellációban nekem Zsótér kellett. A forgatás alatt ugyanis így alakult a film története bennem.

Nekem éppen ettől, hogy Zsótér játssza mind a három szerepet, tűnik elképzelhetetlennek, hogy össze lehetne vágni kalandfilmmé is ezt az anyagot.

– Igen, akkor a tévéváltozatot újra kellene vágni egy másik koncepció szerint. De megvan rá a koncepció, úgyhogy szívesen; ha adnak rá pénzt, holnap már el is kezdem vágni; leülök, és megcsinálom. És persze csak idézőjelben kalandfilm, de kalandfilm. Miért, a holokauszt is egy kaland volt, ha borzalmas, lidérces kaland is?

Nekem mindemellett sokkal inkább arról szólt a
Chacho Rom, mint az Ötödik pecsét, hogy mindkettő megvan bennünk, és egy adott szituációban, egy adott pillanatban dől el, hogy melyik irányba megyünk.

– Pontosan így van, és ezt én is így akartam. Attól függ, hogy melyik éned tör elő. A pálfordulás pedig olyan, mint mennyből a villámcsapás, mint a válásnál például, amikor imádsz valakit és aztán egy pillanat alatt elkezded gyűlölni, ha véget ér a szerelem, pedig az illető ugyanaz az ember. És onnantól kezdve mégis kígyót-békát kiabálunk egymásra. Én nagyon sok ilyen pálfordulást láttam már a privát életemben, és ezalatt a film alatt is. A filmemben három ember is volt, akikkel együtt dolgoztam, és akikkel ugyanez megtörtént a szemem előtt. És régi, nagyon mély barátságok egyszer csak átfordultak gyűlöletes ellenségeskedésbe.

Hogyhogy a fiad lett a forgatókönyv társírója?

– A Chacho Romot először Jancsó Zoltán barátommal együtt kezdtük el írni, csak aztán ő kidőlt mellőlem, mert más munkája adódott (Mészáros Mártával forgatott), nekem pedig gyorsan át kellett írnom néhány jelenetet a németek kérésére. A fiam, Gergő, aki ért a computerekhez, segített. Eleinte manuálisan, de mivel borzasztó jó ötletei voltak, gondoltam, folytathatnánk együtt is a munkát. Így született meg a mi kis teamünk. Pedig eredetileg az volt a tervem, hogy Németh Gábort – akit briliáns írónak tartok, és aki a Presszó szövegét is írta – kérjük fel, hogy írja át a film párbeszédeit. Ám sajnos nem tudtam megnyerni, először talán, mert rossz a hírem, másodszor meg éppen nem ért rá. De végülis örülök, hogy így alakult, és azóta is együtt dolgozunk a fiammal.

Hány nap alatt forgattátok le a filmet?

– A Chacho Rom negyvenhét nap volt, de ahhoz képest, hogy kétrészes film, ez még mindig nem olyan sok. A probléma inkább az volt, hogy ez a negyvenhét nap időben borzasztóan elhúzódott az anyagiak miatt, nem lehetett időben befejezni, mert nem volt rá mód, és állandóan módosítani kellett az időpontokat, így mindig minden borult. A cigányok letelepítésénél például, ami most a filmen egy kastély tükrös termében zajlik, eredetileg az alcsuti arborétum külsőjére lett tervezve, ám leállt a forgatás, és mire újra kezdtük volna, tél lett, így be kellett menni belsőbe. Improvizálni kellett. Pedig minden előre el lett tervezve, ki lett találva, ugyanolyan storyboarddal dolgoztam, mint a többi filmemben.

Miért gondoltad úgy, hogy a Chacho Romban neked kell eljátszanod az öreg cigányasszony, a narrátor szerepét?

– Nagyon fontos szerep volt számomra, kultikus szerep, és azt gondoltam, hogy magamra írom. Meg különben is, nyilván éreztem előre, hogy le fogják vágni a fejemet, gondoltam, előre levágatom én magam. De hát nem volt elég, úgy látszik, igazából is akarják – a világ vagy az Istenek.

A cigányok, a cigány motívum minden filmedben megjelenik. Miért fontos ez neked?
Mi vonz hozzájuk?

– Szeretem a cigányokat, mert hasonlítok a cigányokra. Én is szabad madár vagyok.

Miért tartottad fontosnak, hogy a történetüket több idősíkon is ábrázold, hiszen egy is kitenne egy egész játékfilmet?

– Mert a három idősík erősíti egymást, így nem csak egy pillanatban történik az üldöztetésük, hanem mindig. Ezért vannak a jelképek is, a Dharmakerék, a főnix madár, az összes élet- és és újjászületés-szimbólum. Ezek tárgyi megjelenítését a filmben ékszerként mind magamon hordom. Mert ebben a történetben én vagyok a narrátor. A Hótreálban a saját történetemnek voltam a narrátora, itt meg egy ’kitalált’ sztorinak.

Rendkívül naturálisan ábrázolod a holokausztot, ezt miért tartottad fontosnak?

– A holokauszt, sajnos, nagyon naturális dolog volt, ennél még sokkal naturálisabb. Fekete-fehérre forgattam ezt a részt, mert a holokausztban szerintem csak fekete-fehér volt; élet és halál, igazság és hazugság, jóság és gonoszság. Meddig lehet elmenni egy olyan helyzetben, amikor ölnek, ha nem ölsz?
Nem tudom, nem voltam még ilyen szituációban. De a környezetemben két ember is van, aki átélte mindezt. A filmemben, a holokauszt részében volt például egy jelenet, ami a valóságban is megtörtént egyikükkel. Végül mégis kivágtam a filmből. Ebben Szalay Mariann megöl valakit, aki a lágerban el akarja lopni a fiától annak – akkor életet jelentő – fapapucsát.

Miért vágtad ki?

– Mert nem lehetett belerakni még egy ilyen szálat, az már túl sok lett volna. Így is sok, de végül is ez egy háromrészes filmnek készült, igaz, kétrészesre lett redukálva.

Lehet olyan naivnak lenni, mint a náci parancsnok lánya, aki semmit nem tud apja szörnyű tetteiről, miközben ott él mellette a táborban?

– Igen, voltak ilyen naivak. Másfajta neveltetést kaptak az időtájt a tizennégy, tizenöt éves kislányok. Hogyha te egy védett burokban vagy, és nem a kemencék között sétálsz, akkor nem tudsz a szörnyűségekről. Van egy nagyon érdekes könyv, Orvosok a náci haláltáborokban, hallatlan, hogy orvosok, akiket odavittek, nem vették észre, hogy mire használják fel őket! Pedig ők felnőtt emberek voltak, nem kislányok.

És a nem tudás, az felment?

– Nem, senkit nem ment föl semmi, de amiről nem tudsz, arról nem tehetsz. Mengelét láttam dokumentumfilmeken, rajongásig szerették a gyerekek, csüngtek rajta, ugráltak be az autójába, amikor vitte őket a gázkamrába. Most akkor azok a gyerekek hibásak, mert szerették a Mengelét?

Használtál történelmi szakértőt a filmhez?

– Nem, viszont másfél évig jártam könyvtárba, és amit el lehetett olvasni, elolvastam, átengedtem magamon.

Itt is majdnem nyitva marad a vég, mint az eddigi filmjeidben. Ezt miért változtattad meg végül?

– Mert – mint már említettem – a filmmel együtt változtam, a film meg velem. Így éreztem jónak. Így egész - nekem. Szükségem volt erre a mitikus keretre. Meg arra a nagyon fontos mondatra is, amit az eredeti ősi cigányasszony mond a film végén, hogy a Jóisten nem siet, nem késik, majd csak megsegíti a cigányokat.

Ezzel egyfajta pozitív befejezést adtál...

– Igen, elég negatív volt az utolsó egyharmad ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy az utolsó kocka pozitív legyen.

Most min dolgozol éppen?

– Írtam a fiammal egy új forgatókönyvet, a címe egyelőre: Mi van Lulukám? Soproni Ági megölésének a történetéről szól.

Elég bátor vállalkozás, mert ez a történet annak idején is meglehetősen felkavarta a közvéleményt.

– Igen, és engem is érintett, mert Ági játszott a Csajok című filmemben, jóban voltam vele, így amikor a Chacho Romhoz castingoltunk, kerestük is az egyik cigányvajda feleség szerepére, csak már nem találtuk meg, mert akkor tűnt el. Akkor még nem gondoltuk, hogy örökre.

Hogy lehet úgy megcsinálni egy ilyen témát, hogy őszinte is legyen, mégse kegyeletsértő?

– Nem tudom. Nem tudom, mi az a kegyelet. Egy biztos: a Sopival koccintunk a premier után. De más kész könyvem is van, hiszen semmi mást nem csinálok két éve, a Chacho Rom óta, mint írok. Van két tévéjátékom, irodalmi alapú, kompletten kész, már holnapután elkezdhetném forgatni. Az egyik egy Mándy novella, amit nagyon szeretek: Az egyszerű tag. Gergővel televíziós játékfilmmé írtuk át. Hallatlanul olcsó: négy szereplő, három helyszín.

Most már az olcsóságra törekszel?

– Egyáltalán nem. Ez már egy tizenöt éve dédelgetett terv, és most megírtam. Mózsinak is van egy nagyon szép novellája: Amnesztia, ez is egy cigánytörténet, és ez is már készen van; átírtuk, le lehet forgatni egy kis tévéjátéknak. És kész van a Trendy Love, ami egy tízperces szkeccsfilm. A Katapult nevű új cég kért fel rá – ez volt az első felkérés, amióta befejeztem a Chacho Romot (én magamtól ugyanis nem megyek senkihez, nem vagyok rá alkalmas). Felkértek tíz rendezőnőt, hogy írjanak a szerelemről.

És ki a másik kilenc nő?

– Vannak a nagy öregek: Mészáros Márta, Elek Jutka, aztán Fekete Ibolya, és vannak fiatalok. Írtam nekik egy mai történetet. A komputerszerelmekről, internetes kapcsolatokról szól. De vissza se hívtak, csak hallottam, hogy beadták a Magyar Mozgókép Alapítványhoz, nyilván a nevekre volt szükségük. Ez se érdekel, megírtam, megvan. És a kedvenc írómtól, Szép Ernőtől a Szegény grófnőről álmodott című, gyönyörű, szürreális könyvet is átírtam már képekre. Tőlem a „Rágom a sorsom” címet kapta. És most elkezdtem írni egy nagyjátékfilmet. Mindig van tehát kész forgatókönyvem, de van, hogy évekig is írok egy könyvet, mint például a Holdkórosokat – ezt a Gyerekgyilkosságok után kezdtem el írni, és még mindig nincs kész.

Ezekkel a forgatókönyvekkel, szinopszisokkal folyamatosan pályázol is?

– Folyamatosan kellene, de én nem nagyon szoktam pályázni, mert nem tudok. Többek között azért nem, mert mostanában nevetségesek a pályázati feltételek, például nyolc nappal a beadási határidő előtt vannak kiírva ezek a bizonyos pályázatok, így nyolc nap alatt kellene beszerezned olyan papírokat, amiket szinte lehetetlen. Ezen kívül elképesztő összegeket kell befizetni, százezer forintokat, ahhoz, hogy pályázhassál, és ezért az összegért még arra sem veszik a fáradságot, sem a Magyar Mozgókép Közalapítvány, sem senki, hogy legalább egy rohadt levelet írjanak, és azt mondják, hogy köszönjük szépen, nem felelt meg, vagy, hogy nekünk nem tetszik, vagy, hogy nincs rá pénzünk, hogy mégse érezd magad egy senki kutyának. Az egész olyan lelketlen, gusztustalan módon megy, hogy ehhez képest az Aczél elvtárs lassan ötezerszer emberszabásúbbnak kezd tűnni, mert az Aczél elvtárs legalább berendelte a filmrendezőt, akivel volt valami kis problémája, és SZEMÉLYESEN beszélt vele. Most viszont a legjobb gyerekkori haverjaid vannak momentán - legalábbis nekem – vezető pozícióban, és annyira sem érdemesítenek, hogy azt mondják, Zazikám baszd meg, nem tetszik, amit írtál. Ennyi. Most is több mindenre tudnék pályázni, mert van mindegyikre anyagom, csak hát, kiszámoltam, hogyha mindegyikre pályáznék, az kétszázötvenezer forint lenne. Kétszázötvenezer forint azért, hogy annyira se érdemesítsenek, hogy megírják, nem adtunk pénzt, lenyeltük a lóvédat.

A név számít vagy a forgatókönyv?

– Egyik sem; attól függ, hogy kik vannak ott. Mindig is ez számított ebben az országban. Másfél éve pályázhatnék, másfél éve kész van a Lulu. Hova vagy kivel? Kell egy producer, mert most nem a filmrendező számít, nem a forgatókönyv számít, hanem hogy a producered, akivel együtt dolgozol, mennyi pénzt tett már bele, és hogy van-e előzőleg tartozása egy másik filmből, vagy éppen bojkotton van-e, vagy komálósa-e annak, aki momentán benne van a Magyar Mozgókép Alapítványban. Mert ha már dolgozott valakivel onnan, és nem voltak megelégedve vele, akkor az a producer nem kap többet pénzt, és akkor te mehetsz oda tehetséges filmrendezőként, vagy tehetségtelen filmrendezőként, az már nem számít. De jelenleg egyáltalán nincs esélyem, mert pillanatnyilag a tipikus Móricka-vicc állapotában vagyok, amikor Móricka minden héten jammerol: Jaj, de szeretném, megnyerni a lottót, Istenem add, hogy egyszer megnyerjem! Mire leszól neki az Isten: te Móricka, legalább adj egy esélyt, vegyél már egy lottószelvényt! Körülbelül így vagyok ezzel én is. Emberfiának nem mutattam még meg a terveimet, de várom, hogy forgathassak. Hogyha valaki ide bekopogna, komplett forgatókönyv-arzenállal tudnám fogadni. De hogy én menjek el egy mondvacsinált producerhez, aki eljátssza nekem a bazári majmot, ahhoz nincs kedvem. Biztos, hogy majd meg kell tennem, csak még elodázom egy kicsit: még ezt is megírom, még azt is, és majd csak utána. Például most éppen az utazásaim történetét próbálom összegyúrni egy forgatókönyvvé. Mert rengeteget utaztam, és elképesztő dolgok történtek meg velem az utazásaim során, Budapest, Párizs, India, München, London, Chicago és New York között, de olyanok, hogy nem hiszi el senki, addig, amíg nem a saját szemével látja, a saját bőrén érzi az eseményeket..és nem éppúgy szenvedő alanya, mint én. Mert velem mindenhol történik valami! Én valahogy vonzom az elmebetegeket és a szürreális történeteket! Sőt, én magam is abszolút benne vagyok. Biztos, hogy ezen mindenki halálra röhögi majd magát, még magam is röhögök az öt évvel, tíz évvel ezelőtti sztorikon. Már a határidőt is kitűztem magamnak: január másodikára kész kell legyen. És kész lesz. „Bolyongásaim” is lehetne a címe, de az lesz inkább, hogy: „Aki hülye ..., nem hal meg!”

Nagyjátékfilm lesz?

– Igen. És ebből talán végre tényleg megszületik majd az a bizonyos röhögtető vígjáték, amire mindig is vágytam.

Kívánom, hogy így legyen.

Marik Noémi

Az interjú 2004 őszén készült

Forrás: Filmkultúra

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
A háború alatt egy brit kormányülésen egy miniszter azzal állt elő, hogy a hadiállapotra tekintettel nullázzák le a kulturális kiadásokat, és a felszabaduló összeget fordítsák fegyverekre.
 
Egy frissen szerződtetett fiatal énekes abban a szerencsében részesült, hogy az Opera színészbüféjében összebotlott Székely Mihállyal, a világhírű basszistával. Az újonc megragadta az alkalmat, hogy bemutatkozzék a nagy művésznek.
Aforizmák
„ A hiúságnak nincsenek fokozatai, legfeljebb az ügyességnek, amellyel eltitkoljuk."
Mark Twain
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ