BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Csaták a televíziós piactéren
Dátum: 2008. január 13., vasárnap, 22:39
Kezdjük akkor a születésnapommal, ha már ma találkoztunk! – mondta Till Attila, miután helyet foglalt velem szemben a kávézóban és rendelt. Elsőre hirtelen nem értettem, mire is gondolt a népszerű tévés műsorvezető, akiből most készülő, Pánik című filmjének utómunkálatai közben tudtam kicsikarni egy találkát.

Jaj, bocsánat, nem tudtam! Boldog szülinapot!

– Köszönöm.

– Fontosak a szülinapok?

– Nem, nem vagyok ünnep-érzékeny.

Ez mit jelent?

– Hogy elfelejtem még a sajátomat is. Most is a feleségem figyelmeztetett rá.

– Jaj, ezt ismerem! De nem azért van, mert nem tudja, mikor ünnepli, hanem mert azt nem tudja, épp milyen hónap és milyen nap van, ugye?

– Igen. Most lettem 36 éves.

– Úgy mondja, mintha ez olyan sok lenne!

– Hát egy nyolcvan éves biztosan azt mondaná erre: ugyan már, még fiatal! De az isten szerelmére mindjárt negyven éves leszek! Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy a Mikulás az nagyon öreg, legalább negyven éves. Átkozott öregedés!

– Mindenesetre egy születésnap ok lehet arra, hogy az ember átgondolja az addigi életét.

– Igen, most azt látom, hogy van még 10-14 évem, hogy eljussak oda, ahova szeretnék. Valami miatt mindaz, amit az ötvenedik évedig elérsz, utána már nem nagyon változik.

– Ez vajon ember-függő, vagy a mai korra jellemző tény?

– Ember-függő. Ötven év körül valami eldől. S ha addig nem valósítottad meg, amit akartál, utána már nem sok esélyed van rá.

– Valóságshow műsorvezetőjeként szerzett szélesebb körű ismertséget, amit újabb műsorok vezetése követett, most pedig filmet rendez. Úgy tűnik, mintha egy tudatosan felépített pálya lépcsőfokait látnám, ahol valaki próbálja megtervezetten és jól használni az ismertség adta hatalmat. Az ismertséghez vezető útnak persze ára van. Vagy tévedek?

– Mindennek ára van. Ugyanakkor ahogy eddig alakult a pályám az nem egészen számítás eredménye, s nem is tudatos. Öt évvel ezelőtt fontos volt, hogy váltsak, mert úgy éreztem, hogy meguntam addigi életemet. Ezért kezdtem bele a kereskedelmi televíziós szereplésbe. Hiszen korábban is csináltam műsort, csak egy jóval szűkebb közönségnek. Mindig meg kell találni azt, amitől életben maradsz. Amit persze nem úgy értek, hogy különben meghalsz, csak meg kell küzdeni a hétköznapokkal. Ez állandó harc. Persze az a közeg, ahonnan jöttem, a régi művész barátok azt gondolhatják – ami fedi az igazságot, és elvileg én is egyetértek vele –, hogy miért kell a sz.rt tolni? Hiszen nem a munkám szakmai részével van gond, mert nem vagyok rossz műsorvezető, de akkor is: miért kell asszisztálni ehhez a sz.rhoz? És itt nem csak a kereskedelmi televíziózásra gondolok, mert nézzük meg a közszolgálati tévét, az sem jobb! A televíziózás, legyen az bármi fajta, nagyon könnyen kielemezhető tevékenység. Egy-két mondatban elintézhető.

– Sajnos igaz.

–  Na, de hogy mit keresek én itt? Erre a legőszintébb és legegyszerűbb válasz, hogy szeretek műsorvezető lenni, valahogy műsorvezetővé váltam és kész.
A televízió egy piactér, éppen ezért nem alkalmas arra, hogy finomságok is helyet kapjanak benne. De mivel közvetítő szerepe van, ezért időnként jó dologra is lehet használni! S ez utóbbi alatt nem arra gondolok, hogy kulturális műsort kell csinálni. Igen, csináltunk, de nem az volt a fontos, hogy kultúrát közvetítettünk, hanem ahogyan csináltuk. Nem tartom fontosnak a különböző hovatartozásokat, azonosulásokat. Engem nem az nyugtat meg, ha belesimulok  valamilyen többségbe.

– Jó dolog, ha az ember el tudja fogadni, hogy másként működik, mint a többi. De vajon a környezetével, a tévével mennyivel nehezebb ezt elfogadtatni?

– Annyira nem nagy mumus a kereskedelmi tévé! Az egyént nem tudják megfojtani! Ilyesmi olyannal nem fordulhat elő, aki ezt nem akarja. Nem olyan szörnyű ez a világ, mint azt képzeljük!

– Nem görcsölős típus.

– Annak lehetnek problémái, aki megpróbálja elrejteni az egyéniségét, vagy éppen túlnagyítani azt. Persze, én is sokszor túlzottan vibrálok a színpadon, de ez majd az öregedéssel kopik. Nem annyira a szereplések viselnek meg engem, hanem az egyéb dolgaim, most éppen a filmem miatt szorongok.

– Azt nyilatkozta, hogy a nagy kereskedelmi tévés műsorok vezetése előtt soha nem izgult, vagy görcsölt. De az például már nagy vágya – és ettől fél is –, hogy egy komoly tévéműsort csináljon a saját neve alatt.

– Igen. Még nem látom tisztán, hogy miként tudnék önálló műsort készíteni. Ennek ugyanis két akadálya van: az első én magam vagyok.

– Ez alatt mit ért?


– Mindennél fontosabb nekem, hogy legyen az életemnek egy kiemelt része, amikor mindent én kontrollálok. Ehhez viszont szabadságra van szükségem, hogy mindenben én dönthessek. Ezért készítek inkább egy filmet, ezért teszek a filmbe nagy energiákat. Ott nagyobb biztonságban vagyok.

– Hogyhogy?

– Magyarországon még mindig lehet olyan filmet csinálni, amilyet az ember akar. Nálunk a producerek nem szólnak bele, vagy nem akarnak annyira beleszólni a filmkészítésbe, mint mondjuk Amerikában. A televíziózásnál viszont picit félek, mert ott bizony beleszólnak a műsorokba a médium vezetői. Még nem tudom, mi lesz az a forma, amit száz százalékosan a nevem alatt vállalhatok. Nálunk a televíziózás olyan szakaszban van, hogy a tévék vezetői nem hisznek annyira a személyiségben, mint amennyire a műsorokban. Így nem mernek, vagy nem akarnak egyetlen személyiség köré építeni. Így én sem kapok ösztönzést és erőt saját csatornám felől, hogy gyere fiam, csinálj nekünk egy jó talkshow-t, vagy egyebet.  Friderikusz és Fábry is magukat építették fel. De még a Hajóst is ide sorolnám, mert ő is jó volt! De ő már nem kapta meg azt a támogatottságot, már nem kapott annyi időt, amennyi alatt kiforrta volna magát. Szóval most azt az energiát, amit abba kellene fektetni, hogy ezeket a csatákat megharcoljam, hogy legyen egy jó műsorom inkább a filmembe fektetem. Mert itt háborúkat kell vívni, és nem tudok egyszerre többfelé csatázni. Ezért mondtam, hogy én vagyok az egyik oka annak, hogy még mindig csak egy katona vagyok  a tévénél. A biztonságosabb, eredetibb, szabadabb műfajba, a filmbe fektetem a nagy energiákat. A tévében azt várnák tőlem, hogy öt perc alatt csináljak nagy nézettséget odafigyelve a szabályokra, ez nem biztos, hogy menne.

– Visszakanyarodva a pályakezdéshez: festő szeretett volna lenni, de nem sikerült.
 

– Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok jó festő.

– Aztán jött a képernyő. Nehéz volt a váltás?

– Egyszerű. Azért alakult így az életem, mert ehhez volt kedvem, ez kezdett el érdekelni, és szerencsés módon belesodródtam a televíziózásba.

– Hogyan tudta elengedni azt az álmát, hogy egyszer festő akart lenni?

– Abbahagytam a táblaképek festését. Ez olyan, mint a cigiről leszokni. Akkor tudok leszokni, ha már az egészhez semmi közöm. Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok jó festő, s ez megváltoztatott. Kiderült, hogy a szereplést, a rivaldafényt jobban élvezem, mint hogy egyedül üljek egy műteremben és fessek. Közben nem akartam műsorvezető lenni, de mire észrevettem, már az voltam. De műsorvezetőként is megmaradt az érdeklődésem minden iránt, azt hiszem nem hülyültem el.

– Most pedig élete első filmjén dolgozik, amit márciustól láthat a közönség, de előtte még versenybe száll a Filmszemlén is. Pánik a címe. Vagy ez még csak a munkacím?

– Az lett a sorsa, mint a legtöbb munkacímnek: ez lett a végleges címe is. Gondolkoztam máson, de nem találtam jobbat.

– Úgy hallottam, a szorongás a központi eleme a mozinak, de a témáról humoros formában beszél.

– Valóban van humora a filmnek, de ez nem tisztán vígjáték. A mozi úgy szórakoztat, hogy közben nem siklik át a problémák fölött. Szeretem, ha egy film érzelmileg is erősen hat. A női főszereplő pánikbeteg. Nagyon alapos kutatást végeztem ezzel kapcsolatban, és orvos-szakértő segítségét is igénybe vettem.

– A szorongás egyre jobban elhatalmasodó népbetegség,  összefügg a depresszióval, a pánikbetegséggel. A szorongást az különbözteti meg a félelemtől, hogy nincs tárgya. S ha nem tudjuk, miért szorongunk, akkor bizony igen nehéz küzdeni ellene. Miként lehet egy olyan témáról beszélni, aminek nehéz megtalálni az okát? S vajon mit jelent az, hogy a mai világban ezek a problémák egyre erősebben jelentkeznek?

– Nincs egyértelmű magyarázat. A jelenkor mindig kiemelten kezeli saját korát. Negatívan, vagy pozitívan, de megkülönbözteti a múlttól. Pedig egyfelől mindig minden állandó. Mindig ugyanazok a dolgok történnek, csak minden kornak más az íze. Ma jellemző, hogy kiemelten sokat foglalkozunk ezekkel a gondokkal. Felgyorsult a világ, de ez talán régen is így volt! Azzal a különbséggel, hogy az ilyen dolgoknak még nem volt nevük. Másfelől viszont az is lehet, hogy mégiscsak különböznek az egyes korok! Ami ellentmondás lenne, de az ellentmondások olyan izgalmasak! Mindig rohanunk és ma már mindenkinek annyi mindent kell egyszerre csinálni; anyának lenni, fiatalnak maradni, jó fejnek lenni és jó nőnek lenni, és közben egzisztenciát teremteni.  Lehet hogy ez készíti ki a mai embert, túl sok felé kell megfelelni. A lelki sérülések világa manapság igen szerteágazó terület. Halvány kísérletet teszek rá a filmben, hogy többfajta szorongást bemutassak, de nem tudom és nem is akarom lefedni ezt a végtelen palettát. A történet főhőse egy lány, aki PR igazgató egy banknál. Személy szerint ezt a típust én nem tartom izgalmasnak, igazán filmhős karakternek, de másfelől éppen ez izgatott benne! Hogy egy teljesen normális lány mélyrepüléséről és újbóli felemelkedéséről beszéljek a filmben! Ez egy ön-megtaláló történet, s kicsit a felnőtté válásról is szól. De a mozi egy sokszereplős sztori, amiben a főhősön kívül mindenki szenved valamitől. Kiváló színészek működnek benne közre, mint Schell Judit, Bánsági Ildikó, Ónodi Eszter, Kolovratnik Krisztián, vagy a főszereplő Gubík Ági. Az egyedüllétről is szól a film, s arról, milyen nehéz segítséget kapni. Csakis a benned lévő harmónia véd meg a világtól, sőt, még saját magadtól is. Ám ez mindenkinek a saját harca.

– Ön hogy áll ezzel a küzdelemmel?


– Van, hogy jobban, van, hogy rosszabbul csinálja az ember. A hétköznapi szorongástól én sokszor mentes vagyok, mert annyit álmodozom, tervezgetek, jövök-megyek hogy elfelejtek szorongani. Csak este jut eszembe, akkor kettőt zsibbad a mellkasom, de hiába próbálkozik, mert már rutinból legyintek rá és már alszom is.

– Lassan teljesen elkészül a film. Befejezi, levetítik. Ezzel kész, el tudta engedni, le tudta zárni magában az alkotói folyamatot?

– Ez a film már majdnem véget ért bennem, de nem tudok örülni. Kell még körülbelül két-három év, amíg rá tudok majd egy távolságból nézni és akkor talán, majd megörülök neki, mint egy rég látott gyereknek. Már most gondolkodom más filmeken is. Ez kitölt és megyek tovább. Sokan – akik már látták – dicsérik a filmet, de mégsem tudok örülni. Ilyen alkat vagyok. Kíváncsi vagyok, mit fog változtatni majd a megítélésemen! Az is lehet, hogy el sem jut a közönségig, mert nem mennek el megnézni. A magyar filmek ma nehéz helyzetben vannak, s a romantikus vígjátékokon kívül gyakorlatilag nincs más műfaj, ami vonzaná a tömegeket. Mesevilágba akar lépni a néző, hogy minél messzebb menekülhessen a valóságtól. A komolyabb filmek fokozatosan a perifériára szorultak. Szóval meglátjuk, milyen lesz a filmem visszhangja, jósolni úgysem tudok.

– Végezetül még egy kérdés: Hiányzik még néha a festék szaga?

– Persze, meg a festés is. A terpentin, meg a festőszer szaga az a festő bőrébe idegeibe belebújik, az narkó, amit nem felejtünk el soha. De már minden más, nem fontos nekem a festészet, csak a művészet. Tudja, ha valaki egyszer rájött hogy a művészetnél nincs jobb dolog a világon– függetlenül attól, mi lesz vele a későbbiekben –, valahol mindig rabja marad.

Canjavec Judit

Fotó: MTI




Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Miután Heltai Jenő nem kérhetett szabadalmat szellemes mondásaira, sűrűn érte az a „megtiszteltetés", hogy ötleteivel mások neve alatt találkozott.
 
Baudleaire, a híres francia költő találkozott egyszer sétája közben egyik barátjával, Theodore Banville költővel, aki azt javasolta neki, hogy menjenek el együtt fürdeni.
Aforizmák
„ A képmutatás a bűn hódolata az erény előtt."
La Rochefoucauld
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ