John Uhler Lemmon 1925. február 8-án született egy bostoni liftben. A vártnál két hónappal korábban érkezett, a szülési fájások bridzsparti közepette érték anyját, aki a szülõszobára már nem ért be, a kórház liftjében lebabázott. A „liftesfiúnak indult" John négyévesen lépett elõször a színpadra civilben fánkgyáros apjával egy műkedvelõ elõadáson. Késõbb a rádióban is bemutatkozott, ám sikerei dacára társai savanyúnak csúfolták (neve angolul citromot jelent). Beiratkozott a Harvard egyetemre iratkozott be, majd a tanulmányait megszakítva a II. világháború utolsó hónapjaiban tartalékosként szolgált az amerikai tengerészetnél. 1947-es diplomázása után New Yorkba ment, hogy színészi karriert kezdjen. Itt némafilmeket kísért zongorán, bárokban zenélt, 1948-tól rádiós szappanoperákban lépett fel, késõbb tévésorozatok szereplõje lett. 1953-ban mutatkozott be a Broadway-n, s hamarosan a filmesek is felfedezték.

Elõször 1954-ben, a Veled is meg kellene történnie című alkotásban állt kamera elé, egy évvel késõbb a Mister Roberts című filmért megkapta a legjobb férfi mellékszereplõnek járó Oscar-díjat. Elsõsorban sajátos humorú, markáns jellemábrázoló képességgel rendelkezõ komikusként tartották számon. Ebben a szerepkörben csillogott Billy Wilder 1959-es Van aki forrón szereti című klasszikusában, ezt hét további Wilder-darab követte. Sokszor osztották rá a peches ember szerepét, aki azáltal válik rokonszenvessé, hogy még a szerencsétlenségben is ügyetlen; e szerepekben jobban meghódította a nõi szíveket, mint vonzó hõsként. Ilyen volt az Oscar-díjas Legénylakás (1960), amelyben tragikomikus jellemet formált meg a mindenki által kihasznált, kissé gyámoltalan biztosítási tisztviselõ szerepében.

A hatvanas években készült filmjei közül kiemelkedik A rosszhírű háziasszony címû komédia-thriller (1962) és a Míg tart a bor és a friss rózsa (1962). Utóbbiban nyújtotta elsõ emlékezetes drámai alakítását, az alkoholista szerep hiteles megformálása végett még az Anonim Alkoholisták találkozóit is látogatta. Az Irma, te édes című musicalben (1962) a klasszikus némafilmek clown szerepében sziporkázott, ezután következett a Hogyan öljük meg feleségünket című morbid bohózat (1964), a Verseny a javából (1965) és a Sógorom, a zugügyvéd (1966). Egyik legkedveltebb filmje, az 1968-as Furcsa pár hozta össze Walter Matthau-val, „zugügyvéd sógorával", akivel késõbb legendás duót alkottak.

1971-ben a rendezéssel is megpróbálkozott: a Csakazértis nagyapa (Kotch) című vígjáték fõszerepére természetesen Matthaut kérte fel, akit Oscar-díjra jelöltek. Az 1973-as év újabb Oscar-díjat hozott Lemmon számára, a legjobb férfi fõszereplõ kategóriában a Mentsük meg a tigrist című filmben nyújtott alakítását honorálták. A Szenzáció (1974) a sajtó világában játszódott, az Airport '77-ben együtt forgatott szintén színész fiával. A 70-es évek végétõl a komolyabb karakterszerepek is megtalálták: ilyen volt a Kína-szindróma tudósa (1979), az Eltűntnek nyilvánítva (1982) című filmben az apa, aki Chilében keresi a katonai diktatúra tömeggyilkosságai alatt eltûnt fiát. Mindkét politikai thrillerben nyújtott alakításáért jelölték Oscar-díjra.

1978-ban 18 év után visszatért a színpadra, 1985-ben a Broadway-n rendezéssel is megpróbálkozott, Eugene O'Neill Utazás az éjszakába című drámáját állította színpadra. A filmhez visszakanyarodva szerepelt a Makaróni (1985), a J.F.K. - A nyitott dosszié (1991), a Glengarry Glen Ross, a Rövidre vágva (1993) és a Hamlet (1996) című filmekben. Élete alkonyán ismét együtt forgatott Matthauval, A szomszéd nõje mindig zöldebb (1993), a Még zöldebb a szomszéd nõje (1995) és a Furcsa pár II. (1998) című vígjátékok a két idõs színész jutalomjátékát jelentették. Jack Lemmon 2001. június 27-én halt meg Los Angelesben.

Jóllehet jellemkomikus karakterszínészként volt közismert, akinek a burleszk világa sem ismeretlen, igazi nagy szerepei pályája második felében a drámai műfajhoz fûzõdnek. Több mint 80 mozi- és tévéfilmben, illetve tévésorozatban szerepelt, nyolcszor jelölték Oscar-díjra, e téren Spencer Tracy és Laurence Olivier után a férfiak között bronzérmes. Õ volt az elsõ olyan színész, aki a férfi mellék-, illetve fõszereplõ kategóriában is gyõztes lett. Egyéb díjai közül az Amerikai Filmintézet életmûdíja (1988), a washingtoni Kennedy Központ kitüntetése (1996), a berlini filmfesztivál Arany Medve életműdíja (1996) fontosabb.

A sokoldalú Lemmon, bár nem ismerte a kottát, hallás után, autodidakta módon megtanult zongorázni, sõt a Tűz mélyén és a Sarc (1980) című filmek zenéjét õ szerezte, s zongoristaként közreműködött néhány lemezen is.

(MTI-Panoráma - Perge Zita, Sajtóadatbank)