Marie Magdalene Dietrich von Losch családja jómódban élt ugyan, de érzelmileg nehéz gyermekkora volt. Rendõrhadnagy apja fiatalon meghalt, a kislányt porosz õrnagy nevelõapja adoptálta. Katonás nevelést kapott, szigorúan fegyelmezték: meg kellett tanulnia zongorázni, hegedülni, sütni-fõzni és franciául beszélni, hogy eszményi porosz feleség lehessen. Az elsõ világháborúban nevelõapja is elesett, ezután egy weimari intézetbe került. Itt lett legkedvesebb írója és ideálja Goethe, akinek filozófiája haláláig elkísérte - élete végén, amikor már az ágyból sem tudott felkelni, a weimari államminiszter írásaival vigasztalódott.

Dietrich kisasszony zenei pályára készült, de egy makacs ínhüvelygyulladás miatt fel kellett adnia álmait. Berlinben beiratkozott Max Reinhardt színiiskolájába, de a statisztálásnál többre nem vitte - megismerkedett viszont Rudolf Sieber segédrendezõvel, aki kisebb filmszerepekhez segítette, sõt 1924-ben feleségül is vette. Az együttélés nem tartott sokáig, de született belõle egy lány. Dietrich már mamaként tért vissza a Bánatos utca című filmben, igaz még Greta Garbo árnyékában.

A kiugrást az 1929-es Kék angyal hozta meg. A Heinrich Mann Ronda tanár úr című regényébõl készült film rendezõje, Joseph von Sternberg egy revüben figyelt fel az ismeretlen színésznõre és habozás nélkül rá osztotta a fõszerepet. Lola, az életunt éjszakai bárénekesnõ hosszú lábát felemelve, cilinderrel a fején varázsolta el a férfiakat sejtelmes tekintetével. Marlene-t ezután sokszor fényképezték lentrõl felfelé haladva, a hangsúlyt - állítólag egymillió dollárra biztosított - lábára helyezve.

A formás végtagokkal elõször 1930. április 9-én lépett Amerika földjére: a Paramount filmstúdió szerzõdtette „ügyeletes" végzet asszonyának az MGM-nél szerzõdésben lévõ Garbo riválisaként. Elsõ hollywoodi filmjének elsõ mondata így hangzott: „Köszönöm, nincs szükségem segítségre!" - pedig akkor még kiejtésével is gondjai voltak. Karrierjét az újvilágban is Sternberg egyengette, aki egyszerre volt apja, barátja, ügynöke, kritikusa, tanácsadója, menedzsere - viszont olyan titokzatos nõt akart csinálni belõle, amilyen az életben Dietrich soha nem volt és nem is akart lenni.

A Marokkóban búgó hangú dizõz volt Gary Cooper oldalán, a Szõke Vénuszban Cary Grant volt a partnere, de sikere volt A vörös cárnõ - Katalin és a Nõstényördög című filmekben is. Az Angyalban és a Bizsuban humoráról és szatirizáló képességérõl tett tanúságot. 1934-ben már az egyik legjobban keresõ sztárnak számított, de pénzét percek alatt elköltötte ruhákra, irodalomra és általában a művészetekre.

Amikor a náci vezetés a „német filmipar uralkodó királynõjének" hívta haza, nemet mondott. Erkölcsileg és anyagilag segítette a fasizmus elõl menekülõ emigránsokat, sõt maga fõzött rájuk. „Kosztosai" egyike volt Jean Gabin, akivel kapcsolata barátságból szenvedélyes szerelemmé hevült. A háború kitörésekor, már amerikai állampolgárként, minden vagyonát pénzzé tette s jelentkezett a hadseregbe. 1943-tól a frontvonalakon szórakoztatta a katonákat, nemegyszer életveszély közepette. Érdemeiért a tiszti rangot, a legmagasabb amerikai polgári kitüntetést, a Szabadság érdemrendet és a francia Becsületrendet is megkapta.

A háború után elõször A halálos ölelés című szerelmi drámában szerepelt Gabin partnereként. A kor szinte összes nagy rendezõje foglalkoztatta, Alfred Hitchcock, Fritz Lang, Orson Welles. Billy Wilder rendezte a Vád tanúját (1957), Stanley Kramer pedig 1961-ben az Ítélet Nürnbergben című alkotást. Az utóbbi újra politikai állásfoglalását tükrözte, miként az is, hogy õ mondta a nürnbergi háborús bûnösök perérõl szóló dokumentumfilm szövegét. Szerepelt vígjátékokban, könnyebb darabokban is, mint a 80 nap alatt a Föld körül. Oscar-díjra egyszer jelölték 1931-ben, az aranyszobrocskát azonban nem kapta meg.

A rekedtes hangú Dietrich 1953-tól a világ számos részén sanzonénesként is fellépett, méghozzá tomboló sikerrel: rekordja 69 (!) vasfüggöny volt. Ráadásként mindig a Lili Marleen című katonadalt énekelte, amivel a háború alatt négy nyelven vigasztalta a katonákat, de elhangzott a harcokban elesett katonákról szóló Hova tűnt a sok virág is, mindig németül. Németországi vendégszereplését nem egyszer incidensek kísérték, tüntetéseket szerveztek a „hazaáruló" ellen. A fellépésekkel 1975-ben combnyaktörése miatt kellett felhagynia, utolsó filmje, a Csak egy dzsigoló 1978-ban a sztárparádé dacára bukás lett. 1986-ban Marlene címmel dokumentumfilm készült róla, de arcát nem engedte megmutatni, csak egy interjú hangzott el vele, a következõ évben megjelent Istennek hála, berlini nõ vagyok című önéletírása.

Élete végén visszavonultan élt Párizsban. Izomsorvadása miatt nem engedett senkit maga közelébe, a közönség emlékezetében régi szépségében akart megmaradni. Rengeteget olvasott, a házmester naponta hat kilónyi újságot és könyvet cipelt fel neki. Telefonszámlája óriási volt, mivel a külvilággal így tartotta a kapcsolatot, utolsó éveiben jóformán csak lánya látogatta, aki egy napnál többet nem tudott mellette tölteni. 1992. május 6-án halt meg Párizsban, végakaratának megfelelõen Berlinben temették el édesanyja mellé.

Híres volt gyűjtõszenvedélyérõl, minden más hollywoodi sztárnál jobban dokumentálta magát. A fotókon - ha nem volt magával elégedett - tollal karcsúbbra retusálta alakját, forgatásnál ügyelt az elõnyös megvilágításra, s mindig ellenõrizte sminkjét és haját. Barátai között tudhatta Edith Piafot, Remarque-ot, Hemingwayt. Bár számtalan férfival és nõvel hozták kapcsolatba, viszonyait diszkréten kezelte. Híres szakácsnõ, szenvedélyes takarító és négy unokájának kiváló nagymamája volt, s leginkább az emberi butaságot gyűlölte.

(MTI-Panoráma - Perge Zita, Sajtóadatbank)