BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Beckett és a fotósok
Dátum: 2006. április 9., vasárnap, 12:01
Samuel Beckett, a Nobel-díjas ír szerző, bár nem szerette a hírnévvel járó kényelmetlenségeket, egyáltalán nem az a megátalkodott emberkerülő volt, mint amilyen a híre. Ezt próbálja bizonygatni John Minihan fotós, aki számos emlékezetes portrét készített az 1989-ben elhunyt íróról.

Minihan szerint Beckettben, akinek április 13-án ünnepli Írország és a világ születésének 100. évfordulóját, nagyon sok volt drámái, regényei figuráiból, kiemelve mindenekelőtt emberségét, néha fekete, néha melankolikus humorát. A fotós, akinek a Godot-ra várva, a Játszma vége, Az utolsó tekercs és más emlékezetes darabok szerzőjéről készült fotóiból május végéig kiállítás látható a dublini nemzeti fotóarchívumban, 1980 nyarán az Evening Standard című londoni napilap munkatársaként találkozott Beckettel. Úgy sikerült a közelébe kerülnie, hogy ír falvakban készült fotóit mutatta meg neki, és gondosan titkolta előtte újságírói státusát.

A találkozásból együttműködés született, többek között olyan előadások próbáiból, amelyeket maga Beckett rendezett műveiből. Fotós és modellje kapcsolata 1985-ben ért a csúcsra, amikor a párizsi Boulevard Saint-Jacques-on álló, azóta megszűnt Café Francais-ban készített Minihan Beckettről portrésorozatot. Bár ezúttal is nagy hangsúlyt kapnak az író markáns vonásai, szúrós tekintete és sasorra, a képek egyszerűségükkel is hódítanak. „Mintha egy gyermek készítette volna őket" - mondja büszkén Minihan.

„A szorongásról, az abszurditásról, a születés tragédiájáról írt, de azért voltak neki emberi kapcsolatai" - állítja a fotós, aki szerint Beckett egyáltalán nem volt magányos, rendszeresen meghívta barátait Párizsba, és aztán körbehordozta őket 1961-ben vásárolt, haláláig használt Citroen 2CV-jén. Különösen kötődött kiadóihoz, főleg Jerome Lindonhoz, a Minuit kiadó vezetőjéhez, aki később hagyatékát gondozta. Lindon, aki ma már szintén nem él, volt az, aki 1969-ben átvette Beckett nevében az irodalmi Nobel-díjat. Ez idő alatt Beckett egy párizsi kávéházban pózolt fotósokat előtt, szivarral a kezében és nem szólt egy szót sem.

A fotós szerint Beckett valóban nem szerette az újságírókat, mert úgy érezte: túlságosan vájkálnak benne. A sors iróniája, hogy hat hónappal halála előtt a lesifotósok áldozata lett, amikor kórházba szállították. Nem szeretett írói munkásságáról beszélni, ugyanakkor képes volt egyszer elutazni Németországba, hogy tanácsokat adjon egy embernek, aki éppen kiszabadult a börtönből gondatlanságból elkövetett emberölés után, és az ő darabjait szerette volna színre vinni - mesélte róla John Minihan.

(MTI-Panoráma)

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Az amerikai turnéja során Jehudi Menuhint, a világhírű hegedűművészt meghívták egy gazdag házhoz. A textilgyáros házigazda kihasználta az alkalmat, és megkérte Menuhint, hallgassa meg fia játékát, mert mindenki nagyon tehetségesnek tartja
 
„ A Kaviár és lencse című bohózatban a szövegkönyv szerint kinyílik az ajtó, a közönség megpillant, pisztolylövés, a szívemhez kapok és felkiáltok: „Meglőttek!...Gyilkosok!...” – És összeesem. Az egyik előadáson a pisztoly csütörtököt mondott. De hát nekem el kellett hunynom ott a helyszínen. Mit tehettem?...
Aforizmák
„Nehéz elhinni, hogy valaki igazat mond, ha tudjuk, hogy mi az ő helyében hazudnánk."
Henry Louis Mencken
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ