Amúgy meg sok helyen – tőlünk nyugatabbra több, nálunk épp hogy – van már játék-hadsereg, (történelmi- vagy hagyományőrző társaság), ilyen-olyan csatákat játszanak le kottából (ismételnek), németekre és oroszokra (amerikaiakra) oszlanak, korhű ruhában rohangálnak a terepen, bár azt nem tudom, hogy a játék-sebesült honnan tudja, hogy őt lelőtték, ha csak nem paint-ball-al szórakoznak. Ami – gondolom – snassz.

Fura egyenleg: ahogy csökkent a hivatásos (sorozott sereg) létszáma, úgy nőtt a játékkatonaságé, macsóék, vagy gyűjtők, netán hagyományvédők pénzt, időt nem kímélve állnak csatasorba. Nekem azért fura: voltaképp miért szeretnek katonásdit játszani? Mikor élesben kellett kopasznak lenni – a sorozott seregben – mindenki rühellte – kivéve az örömkatonákat, akiket viszont utált mindenki – most meg önként áznak a sárban. Lehet, hogy a fiúknak hiányzik a lőporfüst meg a bakancs-illat?

Mi a jó benne? Gondolom, a szerep – nem kell komolyan venni, ha letol az őrmester, megsértődhetsz, sőt haza is mehetsz. Amúgy meg a forgatókönyv kész – el kell olvasni a hadtörténetből mondjuk az érdi csatát, ki kell egészíteni azzal, ami ott nincs (kreativitás), és persze a játszók nincsenek annyian, mint annak idején az egymást kaszabolók. A terep, hát az bonyolult, azóta már beépült, másikat kell választani, ami hasonlít az eredetire. Be kell szerezni néhány plusz kelléket – korabeli rádiót, ködgránátot (van még ilyen?), páncéltörőt, drótakadályhoz használható szögesdrótot, lécet stb. Pénztárca és – gondolom - összeköttetés kérdése. A tankot legalább annyira rendbe kell hozni, hogy pöfögjön-guruljon, ami nem egyszerű feladat – ki ért ma azokhoz a motorokhoz? És hol lehet kapni hozzá a „játékengedélyt”? Az alkatrészek pótlásához kell venni még egy tankot. Ez a war-game nem olcsó mánia. De legalább el vannak vele, mint ahogy nálunk a vasúti hagyományőrzők az egykori 424-esek, vagy 301-esek (gyorsvonati mozdony volt) felglancolásával: szombat-vasárnap, néha éjjel is dolgoznak az egykori csoda-gépeken. A hadijáték is ilyesmi lehet. Mikor végre eljön a nagy nap, kigurítják a harckocsit, ellövik a gyakorló lőszert, fetrengenek a sárban, és legyőzik a nácikat.

Azért valahogy összeáll a kép. Tele vagyunk számítógépes harci játékokkal – 8-18 éves korig, bár felnőttek is játsszák, képzeletbeli, vagy sci-fi tájakon lehet lövöldözni. Egyszer csak megunja azt is az ember. Szemed gúvad, hátad görbül, ki sem mozdulsz a lakásból. És akkor jön a remake, ne má’ csak képernyőn lehet lődözni a Tigris tankokat. Ami annyival jobb, hogy be is lehet öltözni – képzeld, milyen drága lehet a ruha! –, a szerepjáték valóság-szagú (egyszer már megtörtént). Azt mondják, hogy akik játsszák, azoknak mindegy, hogy németet, angolt vagy oroszt „alakítanak”, vagyis a remake-ben nincsenek jók-rosszak, csak történelmi hűség. Világos. Bár kíváncsi lennék, hogy előfordul-e olyan játék, amiben az „ismétlés” megfordítja a győztes-legyőzött viszonyt, és mondjuk a székesfehérvári harckocsi csatából a németek jönnek ki győztesen? Hülyeség. Látszik, hogy nem értem a játék értelmét. Itt a durrogás, meg a hadtörténeti jelenet hű lekavarása az érdekes, nem a ki-kit-győz le…

*

Hétfő hajnalban csatakosan ér haza a műkatona, nagypapa nem állja meg, beszól neki, hogy játszhatna már egyszer hadifoglyot vagy lengyel partizánt is. Jól van nagypapa, ha szerzünk ruhát, eljátszod a második ukrán front egyik őrmesterét? Vagy inkább Guderian sofőrje akarsz lenni? Nagyapa nem szól semmit, csak előszedi a Foksányiban (hírhedt hadifogolytábor) készült – sokáig rejtegetett – saját fotóját. Tizenhét évesen, harmincöt kilóval.

ez is alma