Sajnos, a dolog bonyolultabb. Arra gondolok, hogy a léleknek is van társadalom-történelme. Először is itt van a munkanélküliségtől való félelem. Eltelt három-négy évtized, és ettől nem kellett tartani – vagyis úgy lettünk szocializálva, hogy stressz-térképünkön ez a pont nem szerepelt. Húsz éve hirtelen ránk borult ez is, s bárhogy tagadjuk, velünk van, mára már – válság – végképp nem tudjuk megszokni. Zsigeri lett a dolog. A stressz.

A lélek elraktározott történelmében van más oka is a dobogós helyezésnek. Eltelt harminc-negyven év és a munkahelyen – néhány kibabrálóstól eltekintve – úgy általában nem kellett beleszakadni a melóba. Ahogy a mondás szólt, ilyen alacsony bérért, ennyi munka jár – ez volt a társadalmi szerződés. Aztán jött a rendszerváltás, vele új gazdák (multik, vagy friss hazaiak), akik máról holnapra nyugati munkatempót, morált, hajtást követeltek. A jónép egy darabig ellenállt, lassított, lazított – többségét átnevelték, a lazaság-bajnokait meg kirúgták –, aztán akik maradtak, beálltak a sorba. Csakhogy a sorban mindenütt ketten állnak: a hajtós munkaerővel együtt a stressz is ott reszket. Nem lehet egyik hétről a másikra a nyugat-európai (amerikai? kínai?) munkatempót károsodás nélkül megtanulni. Pontosabban: ennek az elvárásnak meg lehet felelni – a magyar ezért olyan jó munkaerő külföldön –, szóval a magyar pillanatokon belül átáll, ugyanúgy csinálja, mint nyugati partnere. De vele van a stressz is. Most minderre ráült a válság, meg a politika. Már minimális fogódzó sincs. Ez sok. Stressz a négyzeten.

Te sem tudod letenni, akkor sem, ha te vagy a legjobb a placcon. A lélek ellenáll.

Egy darabig. Aztán vagy betörsz, vagy… (de azt inkább nem írom ide…)

(ez is alma)