Ez, mondjuk Magvető-sajátosság: a  – minőségért cserében kért nem is sok – közel 4000 forintos árért szinte műtárgyat kapunk az üzletekben, ha könyveik közül választunk. Pintér József terve nyomán Szilágyi Lenke, az ismert fotós képét felhasználva, most a tizedik Ulickaja-darab is roppant elegáns: az Imagó cirill betűkkel telifirkált ballusztrádot és oszlop-részletet ábrázol, leonardosan aranysárga-barnás színben. A mérete sem semmi: 621 oldalnyi tömény orosz történelem zajlik hibátlanul szedett, soha nem széteső, és selyem könyvjelzővel felszerelt lapokon!

Azért részletezem ezt ennyire, mert ma, noha a könyv lassan luxuskiadássá drágul, sok kiadó – ennek ellenére – olyan pocsék minőséget dob a placcra ennyiért, hogy olvasás közben – pláne után – gereblyézni kell a vacak papírra nyomott lapokat. Itt kinti és benti színvonal megfelel egymásnak.

Ulickaja, e 68 éves, tudós nőként indult, majd kirúgásából-eltiltásából fakadóan írni kezdett – hisz kikopott a reáliák napi gyakorlásából. Az irodalmi legendává érett személyiség hatalmas fába vágta most a fejszéjét (szikéjét is írhatnék: aprólékos, és a biológiai tudományokon edzett rendszerező agya eszméletlen tudásanyagot halmozott fel ebben az összegző műben)! Megírta Sztálin halálától majdnem napjainkig a Szovjetuniónak, egy fél világrész élet-halál urának történetét. Az emberi húsokba, vérbe-agyakba, szívekbe mélyen belehatoló-vágó történetét.

A  címem sem véletlen marháskodás: emlékezzünk egy percre a Sztálin üldözte zseniális Bulgakov nagy regényére, a Mester és Margaritára! Ott is villamos  gázolt durván és megállíthatatlanul, Ulickajánál – már az elején – szintén villamosbaleset pecsételi meg üldözött és üldöző sorsát. Nála ez utóbbi fiókördög  meg is hal, de az ezáltal megmenekült zsidó, vörös nhajú fiúcska – Sztálin paranoid elmebajának akkoriban a zsidók nagyon is kárvallottjai voltak – sorsa is eldöntetik akkor valahogy...

Az egész hatalmas birodalom – és szatellitjei: köztük  mi is, ’89-ig – részvétlen, durva villamosként gázolt, fejezett le mindenkit, aki nem tért ki időben előle, aki nem fékezte le magát alázatosan a dölyfje előtt. A csikorgó síneken így sok nemzedék sorsa bedarálódott, és az egymás váltó villingervezetők talán csak annyit tanultak elődeik hibájából, hogy picit  finomabban rángatták a kormányt, de ők sem nem nagyon figyeltek a népre. Ami viszont ellenállt, ahogy tudott: ugyan a kacajuk néha viszockijosan rekedt, sírós üvöltésnek hangzott lentről, de akkor is kiröhögte a nagyfejűeket. Onnan is...

Ulickaja, aki  Baskíriában, száműzetésben született, egy évesen visszakerült Moszkvába, a Csehov Három nővérének vágyálmait jelentő metropoliszba. Ott élt és tanult – biokémikus édesanyját követve – genetikát. Bár szamizdat (ez orosz találmány: a titokban, hártyavékony átmásoló papírra, házilag gépelt és terjesztett tilos irodalmat értették alatta; olvasásáért, szétterítésért évek hosszú sora várt az elítéltre lágerekben, a tamizdat meg ugyanez, csak nyugatról becsempészve) olvasásért 1970-ben kirúgták és kilenc év után nem tudta a tudományt hivatásszerűen folytatni, örökre megmaradt kutatónak is. Minden könyvében van ilyen nő- illetve férfifigura, és két nagy regényében – főleg a kilenc évig írt Kukockij eseteiben – bőségesen ontja e tudását az olvasóra. Neki amúgy is az oroszoktól megszokott bő, Volga anyácskásan hömpölygő, ezerfelé elágazó történetmesélés a jellemzője – akár a régi nagyoknak. Akiket sokat emleget egy-egy ház, egy mű kapcsán. Térey János fordításában olvashatunk tőlük idézeteket.

Mindig újabb szál szövődik tehát  meséibe – minden könyvében hasonló fogással élt –, millió jellemet, helyszínt, sorsot felmutatva így. Ez némileg fárasztó is, hisz ugye a bonyolult, apai névvel turbósított orosz családnevek, utca-, város-, faluneveik ilyen töménységben megjegyezhetetlenek. A fordító – Goretity József – segítségével ugyan tisztán és érthetően viszi az olvasókat minden meséje útján végig az írónő, de Imagójában ráadásul a történések nem következnek lineárisan egymásból. Váltogatja az időket, közben pedig olyan név-csillagszórást végez, hogy minden agysejtünkkel koncentrálni kell: ki, mikor, miért tűnik fel. Persze van mindebben logika és alá-fölérendeltségi viszony, csak esetleg több fejezetet átugró módon. De minden alakja – a kétsornyi sors is – kívül-belül plasztikusan megfestett.

Három lány és három fiú kezdi kisiskolás mindennapját Sztálin apánk halála idején, Moszkvában. Olyan szinten gabalyodik majd egybe a sorsuk – mert Ulickaja, dacára természettudományos, magasan  kvalifikált műveltségének, nagyon is fátumhívő –, hogy megborzong belé az  ember. Barátságok és szerelmek kavarognak köztük, kiskoruktól fiatal felnőtt korukig – van, akinek haláláig. Igyekszem nem lelőni a „poénokat”: olyan a könyv, mintha egy már teljesen kész puzzle-t szemlélnénk, amiről a készítője-összerakója részletekbe menően elmondja, hogyan is rakta egymás mellé a darabokat. De Guinness rekordos gigaadagot képzeljünk ám el!

Minden társadalmi osztály, réteg, fajta szerepel benne, ami a szovjet olvasztótégelyben égett akkoriban: vörös zsidó, szlávos, szőke szépség magasan dotált – mert pap szüleit kamaszként megtagadta – párthű anyukával, tábornoki családok, lenézett, nyakigláb zabigyerekből az élet császárává váló fotós, akinek kezében nemcsak barátai sorsa és viszonyai futottak össze. Aztán kitelepített krími tatárok tűnnek fel, egyszerű, orosz falusi mámik, a maguk hihetetlen bölcsességével, művészek tengődnek a depi fogságában – közben kis szürke, Rágcsálónak gúnyolt KGB-ügynökök sertepertélnek mindannyiuk körül. Ők csak ártani tudtak, mert arra képezték és tartották őket. De ennek az állatfajnak a fokozatait – a gyalogkakukktól a nagyfőnökig – is félelmetesen tárja elénk az írónő. Ez szinte egy KGB-antológia is.

Akiket ezek üldöznek és figyelnek: a zenészek, festők, fotósok, tudósok, tanítók, fordítók, családosok és magányosak, lapuló szeretők és felvállalt barátot-barátnőket tartók – a Nép. Közülük a regényben egyesek előlépnek a fénybe, majd elsüllyednek a homályban – állandóan hullámzást generálva. Hogy helyüket így egymásnak mindig átadva, a folytonosságot hirdessék. Azt, hogy az oroszok (és minden beléjük olvasztott náció)  hogyan éltek e szörnyű vérgőzösből lassan kitisztuló és a nyugat felé araszolgató – de annak hatásait elnyomni akaró – világban.

Rendíthetetlenül mesél arról, kik voltak az igazi  hőseik, a tíz körmükről lekapottak, a börtönben-lágerben is tisztán maradók (köztük is a legtisztább a zsidó Miha  – sorsa nem is kétséges). Aztán arról, ki, miként kötött kis és nagy alkukat a KGB-vel: kettős ügynökként hogy vált hazát elhagyóvá, kint soha be nem teljesedetten elpusztulva. Fotói azóta is érvelnek és harcolnak helyette.

E két életforma között  vegetált egy harmadik barát – Szanya –, annyira éterien, hogy a regényben még az sincs eldöntve róla,  homoszexuális volt-e vagy csak tartott a nőktől, mivel nagyanyja és anyja nevelte kiskorától, férfiminta nélkül. Ő a menekülés  legelvontabb formáját választotta: belefúrta magát a zene matematikai magasságaiba, elemelkedve a hétköznapoktól, a szennytől. De ő sem Moszkvában éli utolsó éveit, hanem New Yorkban, a híres Julian Akadémián tanítva. Mert sehogy se lehetett ott megmaradni emberként – visszhangzik bennünk a rezümé...

Vagy mégis? Egy utóda maradt otthon végül a jóknak, a regény szerint: ő a lányszereplők legélettelibbjétől, Oljától származó Kosztya, aki a mű végén vállalja párthű nagyanyja kitagadott szüleinek ügyét. Mintegy bezárva az őrült kört, elégtételt adva azoknak, akik már a múlt század húszas éveiben látták, hogy a vakhű sztálinizmus hová vezet...

Szó esik még az Izraelbe kimenekülő, vagy szerencsével kivándorló sokakról, a nyomukba küldött kopókról meg az ezt megtagadó ember tragédiájáról. Hatalmas szerelmekről, amelyek Ulickajánál mindig görög végzetszerűen csapnak le – hosszasan rákészülve dúlásukra az idők méhében –, szót ejt a gyűlöletbe majd megint imádatba forduló, vad, betegítő, gyógyító érzésekről. Ezek rángatták – az általános félelmeken túl – azt  a sok fiatalt, aki a durva elnyomás ellenére próbált volna normálisan élni.

Mert ott mindenki mély sebekkel került ki a vörös villamossal való ütközésből: sőt, sokan túl sem élték. Elvitte őket a rák, amelyik szinte önálló entitás az írónőnél. Ám volt, aki maga döntött a halála felől. – ez a jelenet például szinte egy az egyben átvétel a Médea című regényéből –, s messze földön van, aki csak készül rá, ismerve a belsejében burjánzó ellenfelet.

Sok figura, helyzet, helyszín visszaköszön tehát más művéből: a Kukockijnál megismert dadus,  Vaszilissza, a hittel mindent megoldó parasztasszony, például sokféle formában szerepel más néven itt is. Mindig nagy szimpátiával ír róluk, a népi hősökről. Médea bonyolult családi viszonyai, forradalmár férjének története, még neve is felsejlik, sőt: a Krímből erőszakkal elűzött tatárok ügye itt tragikus fordulópontot generál. Kukockijék Tányáját – ez a kutatónő kicsit maga Ulickaja –, minden regényébe, ebbe is beleszövi, több lányalakban. A szép, okos, sikeres Tánya ellenpontja, a befogadott és nyomorból kivakart Tomocska is megjelenik Gálja, a tornászlány, KGB-s feleség figurájában. Olja, aki ebben az Imágóban a női főszereplő, vörös hajával, izgató, szabad lényével szintén többféle, máshol már megismert nőalakjának egybegyúrása.

A háborús hős tanító (a hajdani ottani Trianont, három irodalomkedvelő kisfiút, a főszereplőket – Ilját, Mihát és Szanyát – az életbe elindító fogadott apa szerepében) alkalmat ad Ulickajának azokat a rémségeket feleleveníteni, amelyek Kukockij hadi eseteit juttatják az ember eszébe. Kitalált – és ahogy próbáltam levezetni, sok művön át érlelt, egybekomponált –alakjai mellett valóban élt/élő fontos, ismert férfiak és nők nyüzsögnek a lapokon: Ljubimovtól Viszockijig, Szolzsenyicintől Bordszkijig imponálóan bő a lista.

Ez így, ilyen töményen, egy orosz embernek adhat igazán nagy revelációt, hisz minden utcasarokra, regényre utalás, verssor, minden sztárnév az ő múltjának egy darabja. Mi csak kaparhatjuk ebben a felszínt, de az a  hangulat, a hatalommal szembeni mindig résen levés, illetve annak ellenségkeresése, a fizikai szegénység és a szellemi gazdagság ellentéte a kádáriban itthon is megvolt. De mivel mi voltunk – ’56 révén tán, meg is emlékszik rólunk egy mondatban – a legvidámabb és legdőzsölőbb, legszabadabb barakk, annyira nem szenvedtünk, mint ők.

Az Imágó a tudomány nyelvén a rovarok a bábállapotból való teljes átalakulását, illetve vedlését jelenti. Azt a repülni vágyó, kész, felnőtt lényt. Itt egy óriási, mesterségesen és fulladásig betokozott, gúzsba vágott ország mozgolódását, ébredését, magánéleti harcokon keresztül megvívott létküzdelmét, állandóan nyitottabbá tévő eszmélését mutatja be, millió fénytöréssel szabdalt, káprázatos freskójában. Kemény és gyönyörű könyv.

Szász Judit