A mű anno elnyerte a  Femina-díjat (ezt kapta két éve a most elhunyt Szabó Magda is az Ajtóért) – amely a csak nőkből álló zsűri komoly elismerését fejezi ki, és 1904 óta minden évben együtt osztják ki a Goncourt-ral – azért, mert olyan élettelien írt egy parasztlányról. De nem akármilyenről. Hanem A Lányról, a Szűzről, Franciahon jegyeséről! Úgy belehelyezkedve ama pirospozsgás tehenészlány bőrébe, lotharingiai csavaros észjárásába, a királyért halni is kész rajongásába, hogy ezért, a női írókat megszégyenítő érzelmeiért díjazták. Nem volt nehéz beleszeretnie választott hősnőjébe, és végigkísérnie őt rövid és zaklatott útján: Joseph Delteil maga is egy vándor szénégető és egy parasztlány sarja, aki a XIX. század utolsó éveiben született.

Fiatalként  már katona az I. világháborúban, tudja, mit jelent ölni. Nagyon szegény szülei taníttatták, tehát ügyvédbojtárként dolgozva, értelmiségi lesz. Verseket ír, ezért 1920-ban már akadémiai dicséretben részesítik munkásságát. Aztán átnyergel a prózára, amikor a legnagyobb stílusforradamárokkal – Chagall, Desnos, Breton, Aragon, stb. –keveredik barátságba a vad pezsgésű századelős Párizsban. A baráti szürrealisták valóságon túli világából egyszer csak mégis visszaruccan a háború-szántotta Franciaország 1420-as éveinek végébe, hogy felidézze Domrémy angyalát, a vörösesszőke Jeanne d`Arcot.

Fordítója, Lackfi szerint igazi, dúsan  kibontott szerelemi szálat sző maga és az ötszáz évvel korábban élt és halt tinilány köré, annyira valóságossá delejezi őt lapjain. És ez az, ami 1925-ben hatalmas ízlésrobbanást idézett elő a francia könyvpiacon: noha eladási csúcsokat döntöget Jeanne d`Arc irodalmi színrelépése, de egyszersmind kivívja a hithű szürrealisták (André Breton összevész emiatt vele) illetve  a konzervatívok haragját is. Annyira támadták megjelenése percétől, hogy még Hirohito japán császár is védelmezői közé állt több más korabeli nagysággal együtt: tán mert ez a lányalak azt a kétségek nélküli, az uralkodóért azonnali életfeláldozó bátorságot és királyhűséget jeleníti meg, amit ő elvárt minden alattvalójától, és amit a nippon kultúra is istenít.

Sikeressége – a balhék ellenére – mégis olyan fokú, hogy a Femina-díj csupán vigaszág számára, hiszen az, az évi – a legjelentősebb francia irodalmi díjnak számító – Goncourt-ról épp csak lemarad a szavazáskor. Jól megpörgeti ez a hírnév Delteilt, aki ki is élvezi e mondén életet. Ám tüdőtágulata visszakényszeríti őt a vidéki nyugalom és jó levegő biztonságába. Fiatalon megismert felesége mellett éli tehát lecsendesített életét, és írja műveit: hajdani szenvedélyes lóversenyzőként a Hippolite avagy a párizsi nagydíjról szólót, habzsoló ínyencként a Paleolitikum korának konyhájáról mesél, majd Jeanne szentjei után Jézusról  és Assisi Szent Ferencről. De a legnagyobb dobása stílusban, hatásban, ismertségben mégiscsak az a Johannáról szóló, ál-életrajzi mű.

Illetve nem jó szó az „ál”, mert csalást sejtet: minden szava ül a történelmi tények kemény lócáján, de megengedi magának a játékot az idővel. Képes arra a blaszfémiára, hogy bolondozva leírja például a vaskosan józan paraszti d`Arc család lakomáját  A Krumplival, holott ezt a gumót még fel sem fedezték az akkor ismeretlennek számító amerikai földrészen a fehérek számára, nemhogy Európában a szegények ették volna... De ódát zeng róla itt mégis a –.franciául – pomme de terre/föld almája nevű zöldségről, mint Jeanne csodálatos lányka-testének egyik építőkövéről. Amúgy is e bakfis minden  fiziológiai folyamata – beleértve az ürítését is – felmagasztosul (ha úgy akarja) az írónál: a pisiléséről úgy repes, hogy „aranylikőrbe mártom tollamat…” Az a fő vágya, hogy Jeanne-ja, ez a répavörös hajú, megtermett, formásan sudár, szeplős, kicsattanóan egészséges parasztlány kilépjen kacagva, buzdító bátran a lapok közül. Éljen!  Vércseppjei száguldását, bőre lüktetését, érzékei vágtatását, esze csavarintását azért tárja elénk himnikus mondataiban, hogy ezt az egyszeri természeti és isteni jelenséget, a Szüzet végre megértesse a mával is.

Azt a tényt magyarázzák száguldó szavai, hogy csak neki, Johannának adatott meg ezeknek a testi és lelki képességeknek a birtokában kiverni az angolokat a francia föld bizonyos részéről. Hogy csak az ő mennyei de mégis annyira földi tisztasága, ebből a paraszti létből kikapaszkodó, és ebben mégis megmaradó ereje vitte Reimsbe megkoronázni azt a semmiben nem kitűnő, satnya VII. Károlyt az ország királyává. A megszületése kirobbannó, erdővel-mezővel, állatokkal harmóniába olvadó gesztusa Delteil szerint csak ezt a Jeanne-t adhatta a földnek, és csak itt, Lotharingia Vogézek ölelte falucskájában, Domrémyben. Hadra kel így az író azzal a tévhittel, hogy a lány csupán sápkóros lelkibeteg, fiúruhában tébolygó, hallucináló őrült lett volna.

A könyv szerint pont az a legcsodásabb benne, hogy ez a paraszti józan valóság súlyos bilincsébe fogott, az élet minden gyakorlati mozzanatával teljesen tisztában lévő kis pásztorlányka mennyire méltónak találtatott az Égi Jelre. És az Égi Barátnőire, akik öt évig jártak hozzá naponta körtáncot lejteni a réten: Szent Katalin és Szent Margit is fiatal süldőcsajként vitorláztak alá hozzá a mennyből, hogy játékosan és fokozatosan felkészítsék nagy feladatára. Mert a vaskos arányú,  földhöz-ganéjhoz szokott, munkában edzett Jeanne-i test egy hihetetlenül finom rezgésekre hangolt lelket védett úgy, hogy helyet hagyott a józan ész szavának is.

Jeanne mindig nagyon körültekintő volt: a megfontolás folyton szerepet kapott a lányka döntéseiben. Soha nem szégyellte és nem tagadta meg női mivoltát, de praktikusan vett férfiruhát és vágott rövid hajat a harcokhoz. Egy dologért élt: a Dauphint, a trónörököst felkenni királlyá a szentség által, és kiverni vele az angolokat. („Nincs az ángilusokkal semmi baj, csak menjenek haza” – mondogatta. Ez a terv kiszemelte őt magának, 13 évesen, tehénlegeltetés közben, és nem volt apelláta. Lázadt ugyan egy-két alkalommal, de ereje nem volt szembe szállni. Szent Katalin és Szent Margit hozzá szegődve, türelmesen beavatták őt e küldetésébe, és amikor majd kínzások után megtagadja őket, lelke porlik szét „árulásától”....

Bár rajongott a hazájáért – noha Delteil szerint ez nem jelentett akkoriban sokat: egyik falu királypárti, másik épp ángilusbarát volt, és mindig megvívták a maguk kis meccseit, kopírozva a nagypolitikát – mégsem ment volna fejjel a falnak, ha nem ő a kiválasztott. Öt évig érlelte a Hangok, eme Szent Barátnők neki mondott sugalmait, aztán lóra pattant, bandériumával együtt, és soha vissza nem tért a szüleihez.  Gyerekként már volt némi hadvezéri tapasztalata, hisz lejátszott egy véres, kőzáporos csatát a szomszédsággal, de más semmi. És mégis szinte azonnal elfogadták őt a komoly, hadviselt férfiak, ahogy elfogadta maga a királyi udvar is, mint reménysugarat (miután a királynék megvizsgálták, hogy tényleg szűz). Megbíztak benne annak ellenére, hogy nem ő volt a hon egyetlen női megmentője az idő tájt: sokan felajánlkoztak erre a szerepre, de mindenféle Marie-k és egyebek közül csak Szent Johanna teljesítette be az ígéretét És amíg az ő markos, de érintetlensége miatt szentnek hitt lánykezébe helyezték a dolgokat – megtisztította a csőcselék, szedett-vedett sereget az erkölcsi mételytől, ribancoktól, piszoktól –, addig minden klappolt is. Ám a királlyá koronázás diadala elég is lett a ványadt, csak a szeretőjét istenítő Károlynak. Unta a csatákat, a vér nem, inkább a fényes szórakozás kábította. Meghátrált a feladat elől, amit Jeanne rárótt. Pedig jóban voltak, ők, a két magányos gyermek, a sunyi felnőttek két prédája. De ez nem volt elég a „főnök” megváltásához.

Johanna nem tudta megmenteni rossz, lusta vérétől rajongása tárgyát, az uralkodót. Így addig lappangó ellenségei is lábra kaphattak attól, hogy a lányka nem találta a helyét a puccos udvar intrikái között. Jelzésértékűen volt egy rohama a déli hőségben arról, hogy hazamegy Domrémybe végleg, befejezve ezt az ország-tisztogatást – egyszerű, boldog tehenészlány lesz megint. De ahogy hajdan Jézus, ő se tudott a – lelke legmélyén sejtett – máglyahalál elől megszökni.

Csapongva harcolt csak, hisz a király már nem tartott vele, és e cél nélküli vérengzésben nem lelte örömét, ezért nem volt annyira éber s szerencsés, mint dicsősége idején. Lépre is csalták, és foglyul is ejtették, mert akkorra már a teste-lelke valamit feladott a hitéből.  Amikor szökni próbált, elfogták. Amikor meg levetette magát a börtöntorony tetejéről, életben maradt. Azt is megélte, hogy eladták az angoloknak – iszonyú sok pénzért –, akik remegve várták a példastatuálás kéjét. Hogy kijelenthessék róla, a rettegett szűzről, az angolok átkáról, hogy nem más, mint egy csaló kis boszorkány, kókler ribanc...  Ezért még meg is becstelenítette őt, a tisztát egy mylord azért, hogy jogosan szűznek se hívhassák többet.

Lányruhában hurcolták fel a máglyára, ahová már egy megtört és lelkében régen kiégett 19 éves fruska lépett Rouenban. Az egész mohó  város ott tolongott, élvezetre éhezve; az égett bőrére, nemcsak a –  színében is -– lángoló hajára vártak hajnal óta előkelők, szegények, picik és nagyok. Még ezelőtt, utoljára is megalázták egy temetői tárgyalással, ahol addig kínozták, míg megtagadta a Hangjait, akik nem jelentkeztek a börtönben többet neki. Ezek után már tényleg nem volt semmi, ami szép, fiatal testét értelemmel és céllal kitöltötte volna. Királya elfeledte, sőt hagyta sínylődni, pénzért eladva őt az ellenségnek.... Nem volt már meg az a híresen jó étvágya, az a puszta  földön is édesen megaludt álma, az a kicsattantó egészsége, ami a szent célért valaha előre hajtotta. Beteg és sorvadt lett, hisz kitépték lénye és létezése értelmét belőle. Rettegett ugyan a haláltól, de azért mindvégig megőrizte humorának erejét, embersége méltóságát. Lehajolt egy virágért, hogy az ne égjen el vele az almafamáglyán, és kikötözve várta a sorsát. Madarak szálltak rá, aztán a szikrák is ellepték. Már füstöt eregetve lángolt az a vörhenyes haja, feketére égett az a gyönyörű melle, a combja, és már az zavarta csak, hogy a ruha előbb lemállott róla, mint a húsa: így mindenki láthatta őt mezítlen. Ezzel tették végleg tönkre: pedig nem volt prűd csak otthona szokásához híven szemérmes.

Amikor végül arccal belezuhant a zsarátnokba, az addig ünneplő város megnémult. Rájöttek, hogy most tényleg isten tiszta angyalát pusztították el. Akit annyira jóízű nevetésekbe, szellemes szövegekbe, vonzó külsőbe, lelkes józanságba burkolt égi alkotója, hogy felragadhassa a francia népet a csatára. Delteil mindvégig ilyen lüktetően eleven kamaszlányként festi le hősnőjét, aki a természet olyan páratlan alkotásaként élt és küzdött 19 éven át, ami fél évezred múltán is szerelmet fakaszt a férfiakban és csodálatot a nőkben.

A regény nyelvezete hol szikáran tényközlő – hiszen végig hűségesen  követi azért a történelmi utat: város- és katonanevek zsúfolásig ott vannak a leírásában –, néha elszabadultan, felvállaltan rajongó, hódolóan átszellemült. Leginkább a fizikai képek szemléltetése – a gőzölgő levesestál, a dús mező, a finombőrű lány, a marcona hadfiak – ragadtatja el a tollát. Ebből a trágyaszagú, két marokra fogható világból röpteti fel bonyolult  jelzős szerkezeteit, szokatlan képzettársításait, hogy mégis éteri legyen a mese. Nincsenek untatóan poros-pontos csataleírások, de azért ott gőzölög a véres test-test elleni  reneszánsz kegyetlenség a lapokon. Csupán 139 oldalon – egy inkább kis, mint közepes könyvben – ott tobzódik a korabeli Franciaország minden forrongó véglete, azon az áron is, hogy a Marseillaise és a Carmagnole – akkor még meg sem írt – dallamait hallucinálja bele abba a dúvad korba. A forradalom e dalok általi  kvintesszenciájaként Jeanne-t minden népi felkelés „bölcsőjének” láttatja így, holott ő kislánykorától a Dauphinért ejtett csak könnyeket: érte, a Királyért élt, ölt, érte halt. Ebből az ambivalenciából gyúrt szépségből készített filmet egy nagy dán rendező is. Mostantól a magyar közönség ugyancsak megismerheti ezt a felkavaróan izgalmas könyvet.

Szász Judit

                         Kiadja: a Scolar Kiadó