Halott hősünk a h6-ra lépett volna
Dátum: 2008. február 4., hétfő, 11:00
Szegény – saját magának köszönhetően – hontalan sakkzseni nem bírta kivárni, míg megszületik ez a recenzió a Bobby Fischer háborúba indul című nemrég kiadott könyvről. Idén január 18-án elhunyt a neki három évig otthont adó Izland fővárosában, Reykjavíkban. Ott, ahol élete legnagyobb fegyvertényét aratta, világbajnokságot nyerve a szovjet Szpasszkij ellen. Élete vége felé – ahogy egy német nagymester mesélte róla – már csak az foglalkoztatta hosszasan, hogy érdemes-e a gyaloggal a h6-ra lépni vagy sem…

Ő, a világ legzseniálisabb és – sokaknak, még honfitársainak is – legellenszenvesebb sakkozója most, március 9-én lenne 65 éves. Olyan élete volt, ami regény után kiáltott; ezt az igényt elégíti ki a 2004-ben megjelent angol könyv, két BBC-munkatárs – David Edmond, dokumentumfilmes és John Eidonow, tévérendező, producer, riporter, író – tollából korabeli dokumentumok, akkori tanúk kikérdezése alapján. A magyar kiadást a Scolar Kiadó gondozta, Deák Krisztina fordításában, amely nem tudta felvenni a sztori izgalmasságát és gördülékenységét.

A borító fekete-piros vibrálása jól kifejezi a főhős lényegét: ellentmondások tömege mozgatta a játékosok játékosát halála percéig, minden rebbenésével újságok címlapjára lökve őt. Bobbynak hívta az egész világ idős korában is, holott csecsemőként a komoly Robert James Fischer néven lett anyakönyvezve Chicago-ban. Ám végül, mint ízig-vérig New York-i, sőt brooklyni fiú vonult a köztudatba, hiszen ez a zárkózott, furcsa kamasz ott kezdett kinyílni a sakk izgalmaira. Hogy ilyenné sikeredett, az nem csoda: anyja is jóformán maga volt az „őskáosz”… Regina, egy lengyel zsidó szabó lánya, kiskorában kikerült családjával Amerikába, de világ életében a kommunista eszmékkel szimpatizált. Sztálin Moszkvájába utazott a II. világháborút épp csak megelőző években berlini szerelmével, a biofizikus Gerhardttal, aki szintén kommunista ügynök volt. Ott házasodtak és később – egy lánygyermekkel, Joannal – ott is váltak el.

Bár Bobby apja hivatalosan ez a Gerhardt Fischer, ám a fogantatáskor e reménybeli apuka már régen Chilében élt, és neonvilágítási meg fotóbizniszével foglalkozott, sok éve nem is látva kis exét. Viszont, mivel az FBI rendesen rácuppant a nagyon értelmes, de idegesítően sokat nyüzsgő, némileg hisztérikus természetű, baloldaliságát mindig harsányan viselő, kémikus végzettségű Reginára, mint államérdeket veszélytető egyedre – a sok száz oldalas jelentésből mára bizonyosan tudható, hogy biológiai apja egy trieszti zsidó családból származó magyar tudós volt, dr. Neményi Pál. Matematikusként az egyetemen ismerkedett meg Reginával. Amikor az asszony terhes lett, ő keresett számára lakást, szülése után mindig küldött tartásdíjat, állta a rezsije számláit és gyakran összejött Bobbyval, aki nagyon szerette őt.

De nem tudta, ki is tulajdonképpen ez az okos ember körülötte. Bár az ötvenes évek közepe táján Neményi egy táncestélyen meghalt, utána sem mondták el neki az igazat, noha sokáig kereste-várta Pault… Ez a zaklatott családi háttér – amiben nemcsak anyja idegesítő természete, de anyagi kálváriái is felborzolták a kedélyeket – erősen megviselte az amúgy is gátlásokkal küzdő fiút, aki az erős akaratú mamával iszonyú nagy lelki szkanderezést vívott. Noha a nő taposta ki számára – amikor fénylő tehetsége kiderült kamaszévei elején, hiszen 15 évesen ő lett az USA legfiatalabb bajnoka – a lehető legjobb ellátást és feltételeket, ez az erőszakos nyomulás egyben végleg össze is veszítette őket. A pénzt kereső sráccal az asszony basáskodni próbált. Ez aztán egész életét meghatározta: nagyon bizalmatlanná vált mindenkivel szemben, csak pár kiválasztott ember kerülhetett közel hozzá – az is a sakkon keresztül. Akiket megismert és sokszor meg is bántott, mégis legtöbbször elfogadták ilyennek, azzal a kézlegyintéssel, hogy „Ugyan, ez csak Bobby és kész!” Nőkkel se nagyon tudott bánni; bár a magyar Rajcsányi Zita sakkozónőt (aki rábeszélte pályafutása folytatására) meg későbbi japán, szakmabeli szerelmét el akarta venni feleségül.

Ez a túlfejlett – mert védekezésből kifejlesztett – egója borított árnyat végül arra a meccsre is, amelyért ez a mű megszületett; arra a másfél hónapra, ami két nagyhatalom birkózásának fekete-fehér kockákon folytatott leképezése lett. Történelemmé vált a sokmenetes küzdelem, hiszen A SZOVJET SAKK legendájának összezúzása zajlott a világ hisztériává fokozott figyelme kíséretében. Mert Bobby 1972 júliusától szeptember elejéig nem más, mint Borisz Szpasszkij szovjet világbajnok – egy szintén kemény (leningrádi ostrom-éhezés, árvaság, nyomor kísérte) gyermekkorral megvert ember – ellen harcolt, minden nemes és nemtelen eszközt bevetve.

Hiszen humanitárius skrupulusai soha nem voltak, ha saját érdekeit kellett érvényesítenie! `72 nyarán, a reykjavíki fehér éjszakák évadján (Szpasszkijt városára emlékeztette ez az időszak, ő nagyon szerette) Fischer – a birodalmi sakkozókat megismerve, legyőzve, vagy épp megverve némelyik által, és ezért megutálva – a kommunizmus elleni harc felkent lovagjának is látta magát. Talán anyja ránehezedő árnya ellen küzdött ezzel a dühödt szovjetellenességgel – nem tudni. De amúgy is mindig mást csinált, mint amit elvártak volna a papírforma alapján tőle: kétfelől is zsidó ősei voltak, de vad antiszemita lett, aki a Sion bölcsei hamisított jegyzőkönyve, valamint a Mein Kampf olvasójaként lelkendezett ezekért a szennyekért és terjesztette is mindenhol.

Amerikának szerzett unikálisan értékes sakkvilágbajnoki aranyérmet, de szeptember 11.-éről azt harsogta, hogy „Megérdemelte ezt bőven az USA!”. Fiatalon gyűlölte-lenézte Izlandot, amikor hosszas huzavona után ide került a világbajnoki döntő, ám 2005-ben mégiscsak ott telepedett le űzötten, s ott is halt meg. Még legjobb barátja is egy izlandi rendőr lett, aki ingyen vigyázott rá, fizetés nélküli szabadságot kivéve a nagy meccsek alatt…  Saemi utánament Amerikába is, hónapokig pesztrálva védencét ingyen, hisz Bobby, az a pénzéhes, nem akarta megsérteni azzal, hogy fizet neki. Pedig a családos ember (és szigete rock `n roll-bajnoka) nem bánta volna ezt, sőt!  Aztán haza is húzott az övéihez, de mindig szeretettel gondolt a fura bogárra, aki elhagyásnak élte meg ezt a dolgot...

Ez a könyv nemcsak Bobby és az amerikai – meg általában – a sakk fejlődésén át kísér minket végig nagyon erős szakmai héttérrel (aki nem jártas annyira ebben, annak – mint nekem is – ez sajnos követhetetlen), hanem a másik felet is bemutatja történelmi tényekbe ágyazottan, elfogulatlanul. Azt, ahogy a szovjetek már Lenin Gorkijjal való sakkozásának anekdotájából kiindulva, a XX. század elején elkezdték nagyipari módszerekkel, pártalapokra helyezve a dolgot stratégiai sporttá fejleszteni, a 64 kockás tábla sok száz éves tudományát több ezer iskolát működtetve. Hogy ezzel is kifejezzék, mennyire fensőbbséges – intellektuálisan (!) is – nagyhatalom a kommunista Szovjetunió, ahol mint a gyom, olyan bőven teremnek egymás sarkát taposva a sakknagymesterek, világbajnokok... Aki hozta a megkívánt formát, tehát végigverte nyugaton is többieket, annak – akkori és ottani viszonyok szerint – aranyélete volt: sok utazás, relatíve komoly pénz, kivételezett lakáslehetőség, stb. várta. Aki viszont csak egyszer is bukott, szégyent hozva a dicső pártra (amely a háttérből felügyelte persze ezt is, mint mindent) nos, az jóformán az életét is félthette. Borisz Szpasszkij hatalmas szerencséjének (meg a viszonylagos  enyhülési időszaknak) köszönhette, hogy dacára annak, hogy ezt a stratégiai és világpolitikai fontosságú mérkőzést elveszítette – hisz míg egyik oldalon Kissinger kapacitálta Fischert, addig Boriszt miniszterek (mögöttük a KGB) a másikon – büntetésként csupán két évig nem utazhatott és visszavettek a járandóságából… Nem várták hallelujával a repülőtéren, sőt meg is motozták a vámnál, ami egy győztesnél elképzelhetetlen lett volna, de megtarthatta ott vásárolt Range Roverjét.

A két angol regényét tulajdonképpen az élet nevű őrült szerző írta, ők csak gondosan dokumentálva lekövették a sztorit. Elképzelni is nehéz nekünk, tucatembereknek azt a lelki terrort, amit Szpasszkijnak ki kellett állnia a különc amerikaitól, akit vérmes csapata is vadul segített ebben a hajszában. A magát kiváló sakkozónak és jó – orosz, de nem szovjet(!) – hazafinak tartó Borisz naivan a sakk csodás ünnepét akarta megélni Izlandon kiváló kollégájával. Tudta, hogy nagy a tét, ezt próbálták sok szinten a fejébe verni otthon, de ekkora hajcihőre nem számított. Becsülte is Bobbyt, ezért sok hisztijébe belement (a harmadik, számára tragikussá vált  elvesztett játszmáját sötét, külön szobában kűzdötte végig, mert Fischert zavarták a nézők). Ez az, amit utólag azért már megbánt: akkortól fordult meg sorsa. Hisz onnnantól nem tudott nyerni már soha többet.

A mai napig sokan hiszik Oroszországban, hogy Fischert a székébe épített komputerszerűség segítette, míg mások az terjesztik most is, hogy bár ez a kütyü tényleg ott volt (röntgenfelvétel van róla), ám a KGB-sek rakták bele, hogy lejárassák az amerikait, csalással vádoltatva. A két hős akkor kevésbé volt paranoiás, mint kísérőik, de a vesztes később a kajára-italra, hangulatra panaszkodott, Bobby meg a szovjet ügynöki áskálódásra...

Húsz év múlva aztán még egyszer utoljára – megkopott dicsőségük morzsáit iszonyú pénzekért – 5 millió dollárért kiárusítva – a két ember megmérkőzött egymással a polgárháborús Jugoszláviában, Amerika dühödt tiltása ellenére. (Ezért az embargo-áthágásért Bobby Fischert élete végéig üldözte az USA igazságszolgáltatása). De – ahogy valaki fogalmazott – olyan volt az már, mint amikor a „cipészek meccselnek” egymással. A különleges dicsfényben fürdőző diadalát Bobby nem tudta értékén kezelni, pláne nem vagyonná tenni, hisz bizalmatlanságból semmilyen szerződést nem írt alá. Azt viszont mindenki állítja azóta is, hogy azok a zseniális játszmái akkor az egész földet megvadították: mindenhol sakk-kávézók nyíltak, utcai táblák előtt vitatta azon frissiben a világ érdeklődő népessége a lépéseiket, óriási könyvsikerek születtek a sztoriból. Divat lett ez az intelluktális játék, ahol csak megnyitási módozatokból a szerzők szerint több mint 10 a 18-ikon fajta létezik... És az sem mellékes, hogy ekkortól lett jól fizető munka a sakk: addig soha nem látott pénzjutalmat szakítottak a bajnokok, köszönhetően Fischer makacsul mohó kalmár szellemének. Így lett ez népsporttá jó pár évig a Bobbyt övező médiacirkusz jóvoltából is. Ugyanaz év szeptemberében jött a müncheni – vérbe borított – olimpia, és a reykjavíki dráma lekerült a címlapokról. De mint e műből is láthatjuk, az emberek máig nem felejtették el teljesen...

Az a tudatosan gerjesztett hiszti, amit leginkább Fischer lénye váltott ki, megelőlegezte a mai celebkultuszt. Fiatalsága, pökhendisége, vadító szokásai, csicsa selyem-bársony öltönyei, vallási révülete (szombaton nem játszott, de nem zsidósága miatt) és főleg lehetetlen kívánalmai – amiket a FIDE (nemzetközi sakkszövetség) lihegve teljesített, hiszen mindig bezsarolta őket azzal, hogy kiszáll a buliból menet közben – nimbuszt kerítettek személye köré. Nem a legjobb sajtó, de a Gábor Zsazsa receptje szerinti „mindegy mit, csak dumáljanak rólad!” miatt  állandó figyelemnek volt kitéve, ezért folyton emelhette a téteket… Egész Izlandot leizzasztotta, amikor nem jelent meg az ünnepélyes megnyitón, dugába döntve azt, meg amikor végleg kihajíttatta a pénzt hozó tévékamerákat a teremből. E pici, szerény ország egész költségvetése megzuhant ezektől.

Szpasszkij pedig csak báván követte a cirkuszt, nem igen szállt be az adok-kapokba, a szovjet vezetők nagy bosszúságára. (Alfonzónak akkoriban volt egy szkeccse arról, hogy miként zajlott le ez az egész: a legvadabb gúnyig elment a tréfájában, de nem mondhatni – immár elolvasva e történetet –, hogy annyira túlzott volna…)  Bár a két angol szerző szerint ez nem volt a hidegháború sakkbani egy-az-egyben leképeződése, hisz soha ennyire, mint ebben az évben nem állt egymáshoz közel ez a két világhatalom – SALT-egyezmények, Brezsnyev amerikai útja, Dobrinyin nagykövet Kissingerrel, Nixonnal való baráti tárgyalásai, stb. – mégis így maradt meg az emlékekben. Hogy ez a brooklyni – furcsa szombatos, de nem a zsidó vallást követő – pimaszul fiatal, nagyképű ám korszakos géniusz egymaga megroppantotta a Szovjetunió hegemóniáját. Erről  Havadtőy Sámuel, Yoko Ono magyar barátja (sok a honfitársunk ebben a sztoriban: Neményi papa, Benkő Pál nagymester, aki segítette Fischert a világbajnokságig eljuttatni, majd a Bobbyt a jugoszláviai meccsre rábeszélő Rajcsányi Zita sakkozónő)   negyvennégy képet készített fehér csipkéből, reprezentálva a legendás – befejezetlen – 44 lépést. (http://www.muvesz-vilag.hu/kepzomuveszet/hirek/3624

Soha nem védte meg a címét az excentrikus sportoló, mert olyan követelései voltak kihívójával, a szintén fiatal Karpovval szemben, amiket már senki nem tolerált. Ellentmondásainak legteteje az volt, hogy inkább veszni hagyott mindent: pénzt, paripát, fegyvert, dicsőséget, de nem alkudott meg soha semmiben. El is vették tőle a jelképes koronát 1975. április 2-án. Addig is alig játszott elismert versenyeken, ő volt a leglustább világbajnok a földön, noha zsebkészletével folyton csak partizott magában…. De  az internet létrejötte óta makacsul keringett  egy legenda arról, hogy valaki páratlan tehetséggel percek alatt megnyer minden jelszóval véghezvitt viadalt a világhálón… Tán az a régi Bobby feltámadt így, nicknév mögé rejtőzve, és még mindig alázza a világot?! Soha nem derült ki, igaz volt-e. Hazájától megtagadtatva – sőt fenyegetve – hunyt el legnagyobb sikere kopár vidékén, ahol manósziklák vannak a kertekben, mert azok a becsületes és sakkfanatikus izlandiak hisznek a törpökben is.

A hetvenes éveit taposó Szpasszkij a Franciaország-beli Meudonban él – sok orosz között, akikkel gyakran játszik egy-egy partit – harmadik feleségével, egy fehérorosz tábornok unokájával, Marijával, akiért kemény összeütközésbe került hetvenes évek Moszkvájában a párttal. De végül több mint 30 éve békén kiengedték őt Franciaországba, így megtalálta a boldogságot szakmai és magánéleti téren egyaránt. A világhatalmi harc – tőlük már függetlenül –  most kicsit visszafogottabban ugyan, de változatlanul folyik tovább. Nem a sportpályákon, nem a sakkasztalok környékén akarják eldönteni az állást, mint akkor Reykjavíkban. Megváltoztak a körülmények: majd húsz éve összeomlott az a rettegett, tűzzel-vassal, vérrel összetartott Szovjetunió. Amerika egyeduralkodó lett a porondon. Bobby Fischer háborúja valamit mégis hozott a konyhára: a kommunista ember felsőbbrendűségi toposzának végleges elvesztését. Mivel ebben ott már Szpasszkij sem hitt teljes szívével, ezért valahol őt is ellenségnek tekintették a keményvonalasok. Ám azért volt ő olyannyira „homo sovieticus”, hogy mélyen megvesse azt a Korcsnojt, aki egy amszterdami rendőrőrsön kért menedékjogot, nehogy visszatoloncolják „imádott hazájába” hollandiai meccse után… Szpasszkijról a jugoszlávok Izlandon állandóan azt terjesztették, hogy disszidálni akar, de neki ez meg sem fordult a fejében (noha az USA ottani külügyi vezetője, aki Fischert szívből utálta, az oroszt segítette volna ebben). Ma is kettős állampolgár. Ő ily módon hű maradt hazájához, noha a háta mögött hagyhatta a vörös rendszert. Ellenfele, Fischer viszont kitagadott hűtlen páriává vált az amerikaiak szemében, sőt közutálat tárgyává a WTC-tornyok lerombolását helyeslő szavai után.

Két sportnagyság komplex tragédiája tárul fel e lapokon, mögöttük pedig ott gomolyog a háborúkkal terhes XX.század két pólusának összes izgalma és rejtett összefüggése. Minden kitalált kriminél izgalmasabban….

Szász Judit

                                  Kiadja: a Scolar Kiadó

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Ludwig van Beethoven és Johann Wolfgang Goethe 1807-1808 táján együtt üdültek Karlsbadban. A zseniális zeneköltő és a költőzseni összebarátkoztak, s gyakran indultak együtt kocsikirándulásra.
 
A Le Radical (1887. március 19.) san franciscói híre: egy odavaló műbarát megrendelte Párizsból a milói Vénus másolatát. Meg is érkezett, persze kar nélkül. A műbarát beperelte a Central Pacific Companyt kártérítésért.
Aforizmák
„ Amit nem értünk, azt véletlennek nevezzük."
Teller Ede
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ