Nemrégiben jelent meg Almási Miklós: Hová tűnt az a rengeteg pénz? című könyve. A gazdasági világválsággal foglalkozó munka azoknak szól, akik a hírek mögé szeretnének látni. Akik nem okozói, hanem elszenvedői ennek a történelmi méretű filmszakadásnak. A kétszeres József Attila-és Széchenyi-díjas akadémikussal új könyvéről és a világban körülöttünk zajló folyamatokról beszélgettünk. – Mikor a legideálisabb egy gazdasági világválságról könyvet írni?
– Amikor írtam, decemberben, épp a válság közepén jártunk. Márciusra fejeztem be, s a könyv áprilisban jelent meg. Kicsit elkéstem. Már decemberben meg kellett volna jelennie. Akkor kezdett kinyílni a válság, most pedig már túl vagyunk az első felvonásán, s a második most kezd kibontakozni. Engem elsősorban a válság okai érdekeltek.
– A kedves olvasót meg sok esetben csak az, hogy neki személy szerint mikor lesz jó vagy jobb a helyzete! Vagy hogy még meddig tart a válság.
– Tanácsokat nem lehet adni. De ez az egész egy csapda. A kérdés is elméleti, én pedig nem elméletnek írtam meg a könyvem, hanem ponyvaregénynek: egy elméleti rész, utána egy sztori, majd megint elmélet, s utána újra sztori következik. És így tovább. A lényeg, hogy maga a válság-sztori apró kis csúszásokkal indult. Úgy kezdődik, hogy valaki elsírja magát.
– Aztán meg – gondolom – egyre többen sírnak.
– Igen. A válságot a Times Square-en lévő Lehmann Brothers, a világ negyedik legnagyobb befektetési bankjának összeomlása indította el. Az intézmény főnöke azt mondta a többieknek: muszáj segítenetek, mert itt megindult a pénzügyi csata, spekulativ támadás folyik a bank ellen, (shortolják a bankot) ami összeomlaszthatja az egész pénzügyi piacot. Nem hittek neki. S végül bizony igaza lett.
– Shortolás ugye az, amikor kölcsönkérünk valakitől egy részvényt, amit rögtön el is adunk, hogy később, miután csökkent az értéke, olcsóbban visszavásároljuk és visszaadjuk a kölcsönadónak. Az egészet pedig azért csináljuk, hogy az eladás és a vétel közötti különbözetet nyereségként zsebre vágjuk.
– Igen!
– Ezt is a könyvéből tudom.
– A kötetben ezeket az alapvető fogalmakat is tisztázni szeretném, hogy 
az olvasó ezután könnyebben eligazodjon a gazdasági hírek között. Visszatérve a sztorihoz, van egy olyan része a történetnek, amit nem tudtam megírni. Egy fiktív beszélgetést a bank elnöke és a központi bank elnöke között. Abból kiderülhetett volna a válasz a kérdésre, amit a könyvem címe is felvet, vagyis, hogy hová tűnt el az a rengeteg pénz? Nem tudtam megírni, bár bevallom, azt hittem, erre vállalkozik majd valaki Amerikában. Nem így történt. Bár az igazságot, vagyis hogy valójában mik hangozhattak el abban a beszélgetésben, kideríteni nem lehet, titkos, s nincs rá semmilyen bizonyító anyag. Mindenesetre a pénzügyi eszközök inflációja egyenes úton haladt a cél felé.
– Ami maga az összeomlás.
– Ez az egész egy önmagát pusztító struktúra. Nagy kérdés, hogy ugye itt a világ legerősebb pénzügyi rendszere. Mégis miért csábít ez a rendszer a csalásra? Legalább tizenöt nagy, bíróság elé is került csalás történt ugyanis a ’90-es évek végétől 2003-ig. Amikor valaki milliárdokat kaszál, miért kell neki még ennél is több..?
– Ezek szerint a „sosem elég” és az emberi mohóság, mint olyan, nem lehet elég kielégítő magyarázat?
– Igen, azt mondják, sosem elég. De ez meg nekem nem elég. Ez egy korcsolyapálya, amin bizony el lehet csúszni. Az offshore cégek alakítása ellen is csak most készítenek törvényt? Miért csak most? Itt egy olyan pénzügyi rendszer alakult ki, ami önmagát gáncsolja. Az összes korlátozó szabályt ugyanis 1972-től fokozatosan, 1982-től viharsebesen, a 90-es évektől pedig teljesen eltörölték. Az maradt meg egyfajta irányító elvként, hogy a piac mindent megold. Nem kell állami felügyelet, hisz a rosszakat a piac úgyis megbünteti. Pont nem ez történt. S a világ pénzügyi rendszere a szakadék szélére került. Hyman Minsky írta, hogy a pénzügyi rendszer, ha nincs rajta állami felügyelet, válságba sodor. Könyvét, ami alapkönyv (Stabilizing an unstable economy, magyarul úgy fordíthatnánk, hogy Egy billenő gazdaság stabilizálása), zárójelbe tették, elfelejtették, Minskyt pedig leírták a színről. Majd nemrégiben újra felfedezték, hogy jé, ezt már Minsky is megírta. 2008-ban meg is jelent a könyvének legalább négy kiadása.
– Miközben az ön könyvét olvastam, azon túl, hogy megismerhettem a gazdasági világválság mozgatórugóit, meg is ijedtem. Mert csak még jobban megvilágította, hogy ezeknek a dolgoknak mi, kisemberek mindenképpen elszenvedői vagyunk, de tehetetlenek is: hisz nem tudjuk megakadályozni, hogy a pénzpiac szereplői közül bárki, vagy bárkik önös érdekből ne okozzanak beláthatatlan károkat. És bizony ilyenkor az illető nem gondol a következményekre, vagy a világra, hanem csakis saját pillanatnyi gyors gazdagodására. Mi, kisemberek sajnos tehetetlenek vagyunk. Viszont elszenvedjük mások hibáinak következményét.
– Az előrelátó gondolkodás nagyon nehéz ügy. Amerika elnöke, Barack Obama is azzal a szándékkal szállt ringbe, hogy átformálja a pénzügyi építményrendszert. Erre kísérletek már korábban is történtek, de Amerikában nagyon sok lépcsőfokot kell megjárni, míg valamit elfogadnak. S vannak nagy nyomásgyakorló csoportok is. A változtatások keresztülvitele irtózatos harcokba fog kerülni. Régebben egy rövid időre betiltották az off-shortolást, amiről korábban beszéltünk. Aztán újra megengedték – és máig folyik a vita, mennyit kellene rajta szabályozni, hogy ne rontsa a gazdaság egészét. Helmut Schmidt-nek, a volt német kancellárnak, volt erre egy javaslata. Csak akkor lehetne ezt a játékot játszani, ha a részvény az ember saját tulajdonában van. Ha például sokan eladnak forintot, akkor az romlani kezd. Ez igen veszélyes hullám. Az állam szerepe is nagyon fontos. Eddig ugyanis ki volt kapcsolva a működésből. Azt mondták, a piac mindent megold, az állam rossz gazda, tehát ne avatkozzon bele, de ne is segítsen. Most pedig az állam ment meg cégeket.
– S most az egész piac olyan, mintha valami dominó-elv alapján működne: ha egy eldől, dől a többi is.
– Igen. S ha az állam nem segítene, a rendszer összeomlott volna. A Fed (amerikai központi bank) eddig kb. 4.000 milliárdos segítséget nyújtott. Szerintem ez ennél jóval több is lehet. Majd meglátjuk…
– Olyannak tűnik nekem ez az egész, mintha az állam lenne a szülő, a piac szereplői meg az önállósulni akaró, szülői felügyeletet elhárító gyerekek. Akik most kénytelenek elfogadni a segítő szülői kezet.
– Igen, de közben azt mondogatják, ne pesztonkázzon minket az állam…
– És mi lett az állami segítséggel?
– A pénzt már elfogadták, a bankok javarészét használják, kezdenek magukhoz térni.. Más kérdés persze, szabad-e megmenteni például a döglődő amerikai autóipart? S itt a General Motorsra gondolok. De ez már reálgazdaság. Ami azért van bajban, mert korábban – évtizedeken át – mindent hitelből fizettek, a háztartások és vállalatok egyaránt. az USA 1 milliárd dollárnyi hitelt vett föl naponta. A gyerek egyetemétől kezdve a házrészletig minden hitelből volt. Azt gondolták, úgysem kell majd visszafizetni.
– Hogyhogy?
– Ez itt a legnagyobb titok. Mert ha a hitelem lejár, akkor megújítom. Ha meg nem tudom fizetni, fölveszek egy másik hitelt. És KAPOK is. És aztán egyik hitelt fizetem a másikkal, a ház meg úgyis ott van fedezetnek.
– De ha sok hitel beomlik, akkor az ingatlanok ára is esik.
– Pontosan. Mindenki azt hitte, hogy ez még a végtelenségig mehet. Ha valaki pedig figyelmeztetett a veszélyre, azt lekomcsizták. Aztán az első nagy bankmentő akció is késlekedett, és a bank pedig nem tudta, mennyi pénze van kihelyezve.
– Ezt nem mondja komolyan!
– De! A labilis hiteleket ugyanis nem könyvelték el a főkönyvbe. 1990-ben feloldották a szigorú könyvelési szabályt, annak érdekében, hogy egy bank haszonnal működhessen. Ugyanis ha a labilis hitel bekerül a főkönyvbe, akkor arra több tartalékot kell félretenni. Ez esetben viszont a bank nem tud olyan kedvezményes hitelt adni. Így aztán lett egy fő- és egy „mellékkönyv”.
– A rossz hitelt pedig tovább lehet adni. Egy hetvenes években készült vígjáték jut erről az eszembe, Csak a férjem meg ne tudja! volt a címe, a főszerepben Barbra Streisanddal. Naiv feleségként hitelt vesz föl, hogy férjét meglepje. Ám nem tudja visszafizetni, továbbadják az adósságát másnak, akinek már sokkal többel tartozik. Azt megint megveszi valaki, az adósság egyre csak nő, s az asszonyka már mind inkább krimibe illő feladatokat kap hitelezőitől, hogy adósságát rendezni tudja. Ördögi spirál, bár itt próbálták megtalálni a dolog humoros oldalát. Az valóságban ez azért kevésbé vicces.
– Pontosan így történik minden! S itt van még egy igazán fontos kérdés: az államot ki fogja kiváltani? Az USA-nak könnyebb dolga van, hiszen egyfelől ott van neki Kína, aki finanszíroz, és Amerika tud pénzt nyomtatni. Ráadásul ennek drukkolni kell, mert az USA fog kijönni először a válságból, és az USA fogja kihúzni Európát és a világot a mostani gödörből.
– Nagy kérdés, sikerül-e Obamának olyan szabályrendszert létrehoznia, ami hosszú távon kiegyensúlyozott gazdaságot képes működtetni. Új KRESZ-rendszerről beszélek – csak a szabályzók legyenek kedvezőek. Ha ez sikerül, akkor ezek a hibák nem ismétlődnek meg.
– Felháborító azt látni a televízióban, hogy amíg tombol a válság, emberek kerülnek az utcára, a bankok a mai napig buzdítják az embereket, hogy vegyenek föl hitelt. Bármire. S van ennek egy pszichológiája, miszerint az ember azt gondolja, ha ezt mondják a tévében, akkor már biztos nem is olyan kockázatos.
– Sajnos ez így van. Magyarországon az a baj, hogy a lakosság nagy része devizában adósodott el. S az ország emiatt került olyan rossz megítélés alá.
– Tudom, jósolni nehéz, de mégis, mit gondol, meddig tart még itthon a válság?
– Szerintem itthon jövő ilyenkorra már fölfelé fogunk tartani. De addig még sokan tönkre fognak menni. Amerikában – mondják a guruk – túl vannak a mélyponton. De 10.000 milliárd hiányzik a gazdaságból. A könyv címe is erre kérdez rá: Hová tűnt az a rengeteg pénz?
– És mi a válasz?
– Nem vagyok jó számtanból – de a válasz is kockázatos. Sok rejtett – időzített bomba – robbanhat még – az egészet nagyon nehéz összeadni. Ezért maradt ki a könyvből. Pl. a bankok arra számítottak, hogy a házvásárlás nem fog tömegével bedőlni. Közben a már 6 millióra emelkedett a kilakoltatások száma.
– Kiváló lehetőség azoknak, akik fel tudják vásárolni az árverezés alatt álló ingatlanokat.
– Durva, hogy Amerikában ez úgy néz ki, hogy még bent ül a család a házban, mikor a ház előtt megáll a busz, s benne egy pacák épp ajánlgatja a házat a potenciális vevőknek, hogy nézzék meg, micsoda vétel!.
– Ne is mondja! Kihagyhatatlan téma, hiszen eredetileg filozófus, esztéta. Habár már korábban is foglalkozott könyveiben az ezredforduló gazdaságfejlődésével: megjelent már a Léghajó Manhatten felett, a Napóra a Times Square-en és a globalizációról szóló Üveggolyók. A szakmabeliek nem könnyen emészthették meg, hogy „belekontárkodott” a területükbe!
– Azt azért tegyük hozzá, hogy mielőtt komolyabban belemerültem a témába, három évem ráment a tanulásra. Tankönyvektől kezdve, ilyen-olyan kritikai művekig mindenfélét olvastam.. S amit annak idején leírtam – megjósoltam a világgazdaság hanyatlását is, amiért akkor hülyének néztek – az bejött. Azt persze elismerem, hogy a könyvem a részleteket illetően tartalmazhat hibákat is.
– Miután beleásta magát a témába, nem támad kedve aktívan is részt venni a gazdasági életben?
– Nekem nem az a feladatom. De mondok egy történetet! Itt van egy vetőmaggyártó cég, génmódosított növényekkel kereskednek. Afrika azzal a feltétellel kap tőlük hitelt, hogy azt a pénzt csakis génmódosított növényekre költheti. Egy génmódosított növény nem sarjad újra, azt bizony minden évben újra meg kell venni. Mit tud itt tenni egy közíró? Azt, hogy mindezt megírja. Csak ez van. Nem tudok kiállni az utcára és azt kiabálni, hogy állítsák meg Arturo Uit. De nézzük meg a nem-dohányzók lobbiját! Egy tudós annak idején rájött, hogy a cigarettában van egy bizonyos rászoktató anyag. Tudatni akarta a világgal, de rájöttek a tervére és azonnal kicsinálták. Ráment a karrierje, a házassága, mindene. Még jó, hogy nem lett öngyilkos! Végül mégis elindult egy folyamat. Vagy ott van az autóban a biztonsági öv! Hülyének nézték, aki annak idején a kötelező használata mellett érvelt. Mert ez a szabadság. De ma már a használata kötelező. Tehát igen, van értelme beszélni, írni róla. Egy Talab nevű libanoni matematikus, miután végre bebizonyosodott, hogy az a feltevés, miszerint a piac kiveti magából a rosszat, hamisnak bizonyult, azt javasolta, akkor most tessék visszavenni a Nobel-díjakat, amelyeket már kiosztottak azért, hogy egyesek ezt állították! És ki kellene venni a tananyagból is ezeket a hatalmas tévedéseket.
– És visszaveszik a Nobel-díjakat?
– Természetesen nem. Nicholas Talab A fekete hattyú című könyvében ír erről. A lényeg, hogy a fekete hattyú borzasztó ritka madár – van, aki nem is hisz a létezésében, akárcsak az elemzők a világválságban pár évvel ezelőtt. De ha ez a madár felbukkan, akkor bizony mindent elpusztít. S az eddigi elméletek alapja épp az volt, s mi is azt tanultuk, hogy fekete hattyú nincs. – Hát, most már láthattuk, hogy mégis van.
Canjavec Judit
| Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be! |
| Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez! Legyen Ön az első! |
