BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Interjú Csaplár Vilmossal
Hitler lánya díjat kapott
Dátum: 2010. május 13., csütörtök, 10:42
Az idei Aegon Művészeti Díjjal jutalmazott, Hitler lánya című regényében Csaplár Vilmos hírhedt történelmi és a maga fantáziája alkotta személyeket von egy történetbe. Úgy íratja át szereplőivel a történelmet, mintha azok nagymesterként újrajátszanák sakkfigurákkal az egykori „csörtéket". Azt mondja, ezek a figurák is hétköznapi emberekként kezdték, és a történelem is hétköznapi eseménysorként indul az életünkben.

Akár a sakkban: fekete-fehér. Csak nem a bábukat, hanem az öltözékét váltogatja Csaplár Vilmos. Az Aegon Művészeti Díjat a neves irodalomtörténészekből álló grémium tavaszonként annak ítéli oda, akinek az előző esztendőben megjelent művét az év legkiemelkedőbb alkotásának minősíti. A díjátadó ünnepségen még csupa feketében jelent meg Csaplár Vilmos, hiszen hűvös volt az idő, és ő telente mindig csakis feketében jár. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon pedig már tetőtől talpig fehérben, a szokásos nyári öltözékében dedikált. Szinte vakította a szememet a visszaverődő fényözön, amikor a szikrázó napsütésben a Millenáris halastava mellé ültünk le beszélgetni.

– Hősei nem fekete-fehér figurák, hanem a szépirodalomba beemelt hús-vér emberek, és szerzőjük is változatos egyéniség: járt jogra, majd bölcsészkarra, a néhai Új Tükörnél rovatot szerkesztett, de valójában a Mozgó Világhoz vonzódott, Bódy Gábor filmrendezővel dolgozott együtt, novellái, regényei mellett azóta is ír filmforgatókönyveket, jegyzett bestsellereket, és elnöke a Szépírók Társaságának. Miért hát ez a fekete-fehér öltözködési szokás?

– Az életem egy időszakában nem is volt fekete ruhám. Amikor Bódy Gábor barátom meghalt 1985-ben, akkor úgy kellett ruhát kölcsönöznöm a temetésre a Katona József Színházból. Hogy miként, mikor kezdődött, és miért ez a fekete-fehér korszak, azt nem tudom. Másokat még csak-csak megismerhetünk, de önmagunkat nemigen. Sose vonzódtam a színes ruhákhoz. Lehet, hogy szeretem a dolgokat a háttérben tisztán tartani, igénylem, hogy a környezetemben nyugalom legyen. Elég nekem, ami bennem van: olyan színek, amelyekhez jobb, ha kívül csak fekete-fehér van.

– A Nagy Nemzedék tagja, a hatvanas években volt egyetemista. Első köteteiben tükröződik is az akkori összetartozás-érzés. Mi az, ami ebből mostanáig megmaradt?

– Ma már közelebb áll hozzám egy száz évvel ezelőtt született ember, ha valamit tudok vagy olvasok róla, mint az, akivel egy napon születtem. De maga 1968 egy Budapesten élő fiatal író számára fontos volt. A környezetemben, de talán szélesebb értelmiségi körben is élesen kettéváltak akkor a vélemények. Az egyik alapján, amelyet én is osztottam, a szocializmust reménytelenül rossznak ítéltük meg, ahonnan nincs út oda, ahova mi szerettük volna menni. A másik vélemény szerint menteni kellett a menthetőt, támogatni Kádárt meg Aczélt. Az utóbbiaknak talán könnyebb dolguk volt, mert jobban tudták folytatni az életüket, igaz, később nekik lett nehezebb, mert sok olyasmi történt, amit egyre bajosabban lehetett védeni.

– Ha nem is tulajdonít fontosságot a nemzedékeknek, mégis feltűnő, hogy a prózája fiatalos lendületű. Életrajzi adatainak ismerete nélkül, pusztán a könyvei alapján az ifjabb nemzedékbe sorolnánk.

- Ha van ilyen jelenség, amit én nem tudok megítélni, akkor annak számtalan oka lehet. Nem csak az írói sorsom volt rendhagyó, de magánemberként sem alakult szabályosan az életem. Van egy hatéves kislányom, talán ő is közrejátszik.

– Sokat bíbelődik a címadással? A regénycímei meghökkentők, például: Pénzt, de sokat, Kurva vagyok, Zsidó vagyok Magyarországon, Igazságos Kádár János. Ezek láttán az emberek talán akkor is megvennék a könyveit, ha azok nem lennének jók.

– Biztosan, de hogyha rosszak volnának a könyvek, akkor előbb-utóbb azt mondanák az olvasók, hogy ezt már ismerjük, csak a címe jó. Néha rögtön a munka elején, máskor írás közben körömrágás nélkül jönnek meg a címek. Valószínűleg van bennem valami - és az írásaimban, amelyekkel ugyebár szorosan összetartozik a cím -, ami megkönnyíti a dolgomat. De volt olyan címem is, hogy Én. Ez nem kifejezetten olvasócsalogató, de van benne valami talányosság.

- A díjazott Hitler lányát történelmietlen történelmi regénynek nevezném: valaha élt hírhedt alakok, így a XX. századi Pipás Pista néven elhíresült férj-bérgyilkosnő mellett Hitler és Sztálin is felbukkannak benne hétköznapi emberi mivoltukban. Az előbbi kéjvágyó ifjú, az utóbbi rablóvezér képében. S az írói fantázia szülte figurák a "nagy nevek" tulajdonosaihoz hasonlóan beavatkoznak a világ menetébe. Honnan ez a sajátos sakkozás a történelemmel?

– Az irodalom mindig a világnak és az író képzeletének a kombinációja. Aki úgynevezett történelmi regényt ír, térben és időben egyaránt kalandozhat a sokak által valamilyen változatban ismert előformált történetek mentén. Ilyenkor az ember elgondolkodik, mit tart meg belőlük, hogyan viszonyul ezekhez az általános jelrendszerekhez. Félre is söpörheti a szabályokat, ahogy Quentin Tarantino a Becstelen brigantikban: egy párizsi moziban véget vet a II. világháborúnak, megöli a teljes náci vezérkart. Én ezeket az előformált történeteket csak addig fogadom el, ameddig beemelem az olvasót a cselekménybe, de utána váratlanul egészen másfelé viszem el. A történelem hétköznapi eseménysorként indul az életünkben, és a nagy történelmi személyiségek közülünk jönnek, akár gazemberek, akár hősök. A Hitler lányában az úgynevezett valóságos figurák és azok, akiket csak én, regényíróként ismerek, egy erre a regényre jellemző kombinációban jelennek meg. Nem tudom megmondani, hogy ez micsoda, mondják meg mások. 

A történet hátborzongató elemei ellenére az elbeszélésmód gyakran kacagtat, és a regény hihetetlenül pergő. Lesz belőle film?

– Szerintem Hollywoodban is össze kellene szedniük magukat a producereknek, hogy ehhez összekaparják a pénzt, és nem is biztos, hogy sikerülne nekik. Még akkor se hinném, hogy ez Magyarországon kivitelezhető volna, ha az utóbbi évek egy-két filmjéhez hasonlóan kiemelt fontosságú "kormányfilmet" csinálnának belőle. Ez a könyv nem úgy készült, hogy csörgött a pénztárgép minden sor végén.

– Számított az Aegon-díjra?

– Létezik egypár jó magánalapítású irodalmi szakmai díj Magyarországon, szerettem volna, ha valamelyiket megkapom. Most, hogy megkaptam, örülök neki, mert ez komoly díj, és szerintem jót tesz a könyvnek is.

-–Tavaly mondta egy helyütt, hogy nem beszél a következő könyvéről, mert egyelőre ártana neki. Eljutott olyan fázisba, hogy már mondhat róla valamit?

– Nem, a helyzet változatlan. A készülő munkának legjobb a csönd. Azt nem érdemes megtörni. Úgyis csak akkor lesz érdekes, ha már olvasható. Arról nem is beszélve, hogy mindegyik könyvemet úgy írom, hogy nem tudom, képes leszek-e megcsinálni.

(Mátraházi Zsuzsa - MTI)

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Ludwig van Beethoven és Johann Wolfgang Goethe 1807-1808 táján együtt üdültek Karlsbadban. A zseniális zeneköltő és a költőzseni összebarátkoztak, s gyakran indultak együtt kocsikirándulásra.
 
Victor Hugo a nagy francia író egyszer sürgős munka előtt állt. Mivel nem bízott eléggé abban, hogy végig kitart feladata mellett, félig levágta a szakállát és félig a haját, az ollót pedig kidobta az ablakon.
Aforizmák
„Szépen élni, ameddig lehet, és szépen meghalni, amikor kell."
Benedek Marcell
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ