BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Beszélgetés Ungvári Tamással
Miniatűrökkel a végzet ellen
Dátum: 2010. szeptember 24., péntek, 9:46
Ungvári Tamás író, műfordító szombaton tölti be 80. életévét. Az író elmondta, hogy nem bánkódik a múlt miatt, noha sokszor úgy érezte, „cápákkal teli vízben” kell úsznia. Beszélt arról is, hogy a levéltár átkutatása után mára biztos abban: unokatestvére, Elbert János műfordító gyilkosság áldozata lett. Róla szól a legutóbb megjelent könyve, a Nyomtalanul.

Hogy viszonyul a kerek évszámhoz?

– Önmagában a születésnap nem jelent semmi. Túlélni a nácizmust, a kommunizmust, a kádárizmust, a rendszerváltozást – már önmagában is eredmény. Talán azt is mondhatnám, hogy a túlélés erkölcsi kategóriává változott. Ráadásul oly sok kiváló alkotó múlt már el nyolcvan, Kertész Imre, Rába György. Déry Tibor, a nagy mesterem egyszer azt mondta, hogy a túlélés az egyetlen fontos dolog, mert utólag bárkiről bármit mondhatok. Úgyhogy most szeretném túlélni a születésnapomat. Az ünneplést lemondtam, mert akik ünnepelhetnének, azoktól nem várom el, hogy ünnepeljenek. Úgyhogy nem lesz semmi különös, elmegyek a zsinagógába, imádkozom, és aki akar, odajön egy kézszorításra. Aztán meg amikor újra csönd lesz, lefordítok egy darabot, tanítok itt-ott, és elmegyek a frankfurti könyvvásárra.

Azért is kérdeztem, mert az utóbbi könyveinek – legyen szó a Nyomtalanul-ról vagy az emlékezés és feledés enciklopédiáiról – így vagy úgy, de az idő múlása a témája.

– Valóban, mind az öt az emlékezés és a felejtés dialektikájáról szól, illetve az ezekből fakadó eszmékről. Miközben ezeket a könyveket írtam, arra gondoltam, hogy az én egész lényem az emlékezés és a felejtés szorításában vergődő emberről szól. Ezért élesztettem fel el egy elfelejtett műfajt, a történelmi miniatűröket, és ezért írtam meg a zsidókérdés történetét is. Mert a kulturális lét maga az emlékezés. Úgy is mondhatnám, hogy történetiségbe burkoltam a múlt iránti nosztalgiámat. Amivel persze rögtön vitatkozom is, hiszen például a holokauszt után nem lehet nosztalgiát érezni. De az, hogy voltak, akik túlélték, ráadásul élni tudtak utána, az hatalmas hőstett. Tudtak annyit felejteni, hogy élni tudjanak.

– Felejteni kellett a túléléshez?

– A túléléshez narratíva kell. Az más kérdés, hogy egy jó történethez mindig kell csattanó. Számomra a túlélés azt jelenti, hogy makacsul felidézem azoknak az emlékét, akiket elpusztított a történelem. Így az én történelmi miniatűrjeim a végzet elleni tiltakozások. Számomra is meglepetés, hogy az emberek nagyjából hasonló megrendüléssel olvassák a könyveimet, mint amit én éreztem az írás közben. Talán ráébredtek, miért van ennyi név egy oldalon, hogy a nevek a memória horgonyai. Én meg azt mondom: tessék belekapaszkodni a nevekbe, mert valamennyiünkből csak egy név marad, semmi más. Ehhez megpróbálom érdekessé tenni az emlékezést, hogy az istenit, ne unatkozzatok, amíg arra gondoltok, élt egy csodálatos festő-író, Román György. Mondhatnék másokat is, vagy száz nevet, akiket én kapartam ki két kezemmel a földből.

– Minek olvassa majd ön szerint egy kutató ezeket az írásokat? Tekintheti az abban szereplő adatokat ténynek?

– Annyira vagyok objektív, amennyire Tacitus szubjektív. Vagy ahogyan Julius Caesar harmadik személyben megírta saját hőstetteit. A történelemtudomány igazán nagy munkái szubjektív memoárok, a szemtanúk vallomásai. És persze előfordul, hogy az iratok mást mondanak, mint a szemtanúk.

– Mindesetre elképesztően termékeny. Hogyan bírja szuflával, és persze mondanivalóval?

– Ez csak látszat. A könyvek egy része átirat, a két „emlékezéskönyv” pedig 15 év alatt készült el. Eddig ott voltak a fiókomban. Nem bírtam volna elviselni a negatív kritikát, így addig csiszoltam, míg jó nem lett. Amúgy meg hajnalban kelek, és későn fekszem. Talán azért, mert iparoscsaládból származom, ahol reggel hétkor már indult a munka a műhelyben, és az volt az illendő, hogy este nyolcig-kilencig menjen a verkli.

– Új könyvében, a Nyomtalanul-ban, ismét Elbert Jánosról, a rejtélyes körülmények között elhunyt tudósról ír. Új adatokra bukkant?

– Mondjuk úgy, hogy megtaláltam néhány dolgot, amit nem szerettem volna, és nem találtam meg azokat, amelyeket kerestem. A könyv elég széles spektrumot fog át. Lényegében emlékirat. Együtt nőttem fel Elbert János irodalomkritikussal, műfordítóval, együtt dolgoztunk, ugyanannál az asztalnál. Míg ő két nyelvet tanult meg, én egyet. Páratlanul tehetséges volt, és árva. Az apját a háború utolsó napján szakította szét egy akna. Együtt temettük el. Aztán 1983-ban, egy váratlan telefonhívás miatt elment a Balatonra, és ott belefulladt a vízbe.

– Belefulladt?

– Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem a Balatonba fulladt bele, és nem véletlenül történt. Mint ahogy semmi nem igaz, amit akkor erről mondtak.

– Korábban a gyilkosságot cáfolandó legendának, összeesküvés-elméletnek tartotta.

– Igen. De most egy kicsivel közelebb kerültem az igazsághoz. Például rádöbbentem, hogy ő is be volt szervezve, és arra is rájöttem, hogy ő felmondta az együttműködést a titkosszolgálattal. Ami meglehetősen ritka esetnek számít. A lemondólevele 1973. március 9-én született, a halála pedig 1983. március 9-én történt. Akik nem hisznek a véletlenekben, dolgozzanak ezzel egy picit. A könyvben kettőnk életét próbáltam rekonstruálni. Ugyanazon a pályán voltunk, műfordítóként ketten mintegy 300 darabot fordítottunk le. Igaz, ő oroszos volt, én angolos. Ráadásul Mensáros László volt a „gépírónőnk”, aki szabadulása után gépírásból tartotta el magát. Elberttel nagyon jóban voltunk, én tanítottam meg neki, hogyan kell a golyók elől elbújni, megvárni a géppuskatűz végét. Amikor eltűnt, az olyan volt, mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből. Mert nemcsak ő tűnt el „nyomtalanul”, hanem a kisfia és a felesége is.

– A családi papírok között nem bukkant semmilyen nyomra?

– Nincsenek nálam, és fogalmam sincs, hol kereshetném. Nem én voltam az örököse, halála után hirtelen távoli tanúvá lettem, akit csak a rendőrség vett komolyan. Azzal vádoltak, hogy lázítok, pedig csak azt szerettem volna elérni, hogy exhumálják a holttestét.

– Ön nem félt?

– Erre Ignotus Pál szavaival tudok felelni: egész életemben gyáva voltam félni. A gyávaságom heroizmusra biztatott, jobban nem félhettem, mint a háború alatt.

Tehát most ön úgy gondolja, hogy Elbert Jánost megölték?

– Igen, de nincsenek bizonyítékok. Al Caponéról is mindenki tudta, hogy bűnöző, de végül az adóügyek kellettek hozzá, hogy börtönbe kerüljön. Én is sok mindent tudok, de bizonyítékok híján nem írhatom le. Azt mondtam magamban: nekem nem a halálához van közöm, hiszen ez a halál évtizedekre elnémított, hanem az életéhez. Azzal tudok segíteni a kutatóknak, ha rekonstruálom az életét, és reméljük, abban benne lesz a halála is.

– Benne van?

– Minden könyvemben van rejtjel, titok – talán ebben is. Egy osztrák matematikus barátom az egyiket meg is fejtette. Mert nemcsak írni jó, hanem játszani is. Mérhetetlen műgonddal dolgozom, noha egy életen át azzal üldöztek, hogy link vagyok, felületes. Persze hibáztam olykor, mint mindenki, de húsz hiba mellett ezerszer igazam volt. Viszont az én vétkeim nyolcszor annyit számítottak, mint bárkié. Cápákkal teli vízben úsztam, és egy vércsepp elég volt, hogy rám támadjanak. Utólag visszatekintve ez nem bánt, de az azért ma is fáj, hogy 1945-ben a családom nagy részét megölték. Azt, amit akkor a nyilasok műveltek, mostanában már illik nem szeretni.

– Mire gondol?

– Arra, hogy Magyarországon a holokauszt után mindenki néma maradt. De nemcsak Magyarországra jellemző ez, sokáig arról sem lehetett beszélni, hogy például a francia társadalom többsége kollaborált a Vichy-kormánnyal és a nácikkal. Vagy hogy Magyarországon a nyilasok nagyobb pusztítást végeztek, mint a második világháború. A nemzetek történelme a hazugságláncolatok történelme. Sokkal kritikusabban kellene viszonyulni a múlthoz, csak sajnos Ady Endrét, aki megírta a Nekünk Mohács kell című verset, ma már nem nagyon emlegetik. Nézze, vidáman üldögélek itt, de azért tudom, hogy már a „halottak élén” vagyok, elpusztult nemzedékekkel a hátam mögött. És nekem is utolsó másodperceim vannak arra, hogy elmondjam, tessék megállni, itt van mögöttünk egy csodálatosan gazdag kulturális történelem, hatalmas alkotókkal, és ti nem tudtok róluk!

Mézes Gergely (MTI-Press)

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
J. S. Bach rajongott az orgonákért. Amikor eljátszotta legújabb műveit a hangszeren, hallgatósága mindig álmélkodva figyelte a mester virtuóz technikáját.
 
Az Egyesült Államokban elterjedt szokás, hogy vezető újságok évente többször, meglehetősen lapos körkérdéseket intéznek a szellemi élet kiválóságaihoz. Azok természetesen nem nagyon lelkesednek a kérdésekért és gyakran csípős, fanyar feleleteket adnak.
Aforizmák
„ Az igazság hatalmas, és győzedelmeskedni fog. Ez rendben is volna, csak az a baj, hogy nem így van. "
Mark Twain
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ