Méregből jön az ihlet
Dátum: 2005. agusztus 9., kedd, 12:29
Egykor költők által álmodott az emberiség. Harminc-harmincöt esztendeje még 20 ezer példányban fogytak Váci Mihály, Simon István, Garai Gábor vagy Baranyi Ferenc kötetei. Leszoktak az emberek a versekről, s ahogy a televízióban a szappanoperák, vetélkedők, a moziban a krimi, a horror a pornó izgatja a nézőt, hasonló témájúak azok a kötetek is, amelyek elsősorban érdeklik a még olvasók jó részét. A pedagógusok mindent megtesznek, hogy megszerettessék tanítványaikkal a lírát. S mintha mostanában valamit mozdult volna. Ezt Baranyi Ferenc, a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével kitüntetett József Attila díjas költő, műfordító elsősorban abból állapítja meg, hogy mostanában gyakrabban hívják különféle szavalóversenyekre zsűrizni, mint néhány évvel előbb. Az egykor a tévében gyakran látható, a rádióban rendszeresen hallható, számos országos lapban publikáló költőt egykor lépten-nyomon megállították az utcán, mindenütt fölismerték. Ma már nem ez a jellemző.
– Annak csak örülni tudok, hogy megszűnt ez a fajta közismertség – sóhajt fölszabadultan. – Nagyon zavart, hogy lépten-nyomon leszólítottak. Bár hogy őszinte legyek, a legmegrázóbb élményem mégiscsak az volt, amikor egy író-olvasó találkozón szeretettel üdvözöltek mint Simon Lajost.
– Miként éli meg a költő, hogy az emberek jó része nem olvas verseket?
– Már megszoktam. Annak idején, a hatvanas évekre valóban jellemző volt a kortárs költészet közönségsikere, hiszen akkoriban a lírában tapasztál először az igazmondást. Azt írtuk meg, ami mindenkinek fájt, ami mindenkit foglalkoztatott. Fölnőtt egy új nemzedék, amelyik visszaállította az előtte már oly erőteljesen lejáratott közéleti költészet hitelét. Akkoriban egy író-olvasó találkozó fölért egy népgyűléssel. Fiatalok, öregek szívesen jöttek, mert ott el lehetett beszélgetni az életről, és óhatatlanul a politikáról is. ettől azonban megrettent a hatalom, s nem is kedvelte a realista költészetet. Most viszont azt mondják, a poéta foglalkozzék önmagával, holott napjainkban van csak igazán miért perlekedni.
– Hogyan választotta ezt a rögös pályát?
– Tősgyökeres Pest megyei vagyok. Pilis községben láttam meg ezt az árnyékvilágot. Édesanyám a pilisi igazgató-tanító lánya, tanítónő volt Albertirsán. Édesapám egy tíz gyerekes monori kalaposmester fiaként, Pilisen volt segédjegyző. Nagyapám egyedül őt taníttatta a sok testvér közül. Így vált - mint egyetlen nadrágos ember – a família büszkeségévé. Mi négyen voltunk testvérek, tökéletes arányban. A nővérem – aki egyébként, ki tudja miért, rendszeresen a húgomnak vallja magát – és én még Pilisen születtünk. Aztán apánkból 1939-ben főjegyző lett Nyáregyházán. Ott bővült a család az igazán húgommal és az öcsémmel.
– Kinek mi a foglalkozása?
– A nővérem közgazdász lett. Nyugdíjasként könyvelést vállal. Munkája akad bőven. Manapság inkább könyvelőre van szükségük az embereknek, mint költőkre. A húgom angol-orosz-magyar szakos tanár a budapesti Karinthy Gimnáziumban. Persze csak két szakját tanítja. Az oroszra nincs szükség, ami elég nagy butaság, hiszen a saját gazdaságunknak ártunk azzal, ha majd senki sem fog nálunk oroszul beszélni. Az öcsémből pedig viking hajós lett.
– Micsoda?
– Az úgy történt, hogy 1956-ban, az októberi forradalom napjaiban, azt mondta a 13 éves öcsém az anyámnak, hogy elmegy moziba. – Jó, - válaszolta a mama – de hazafelé vegyél egy kenyeret. Szófogadó fiú volt. Mozi után megvásárolta a kenyeret, majd hóna alatt a veknivel átment Péteribe – azért oda, hogy ne lássák meg az ismerősök, akik esetleg kérdezősködnének –, és onnan tovább. Legközelebb a Szabad Európa Rádión keresztül adott hírt magáról, Ausztriából. Onnan egy norvég családhoz került, akik tengerésztisztet neveltek belőle. Mind a mai napig járja a világ tengereit. Évente mindössze egy hónapot tölt a családjával, akik Tonga szigetén élnek. Maláj felesége azon a hajón volt stewardes, ahol ő szolgált. Három gyönyörű, kakószínű lányuk van. Mindegyikük magyar névre hallgat: Baranyi Katalin, Ilona és Margit. Egyetlen szót sem tudnak magyarul, én viszont csak franciául és olaszul beszélek. Ha hazajönnek, angol tolmács kell, amikor társalgunk. A lányokban hihetetlenül erős a késztetés a gyökerek kutatására. Megnéztek, lefényképeztek mindent, amihez édesapjuknak valaha valamilyen köze volt.
– Szűkítsük most le a Baranyi családot a költőre. Volt valami otthoni indíttatása a pályaválasztásának?
– Az anyai nagyapám, az igazgató-tanító, nagy tudású, büszke ember volt. Azt hiszem, lenézte a monori kalapos famíliát. A szűk családból is – similis simile gaudet – hasonló a hasonlóhoz alapon – csak egyedül én, a „lurkó Ferkó" mehettem be a szobájába, ami tele volt könyvekkel. Ráadásul – kántortanító lévén – a zenéhez is értett. Saját harmóniuma volt. Tőle kaptam az erőteljes és máig ható kulturális fertőzést, mind irodalmilag, mind zeneileg.
– Ami annyit jelentett akkoriban, hogy a humán tárgyak érdekelték és ez a vonzalom határozta meg továbbtanulási szándékát is.
– Ám mindez jó darabig csak szándék maradt, hiszen X-es származásom miatt nem vettek föl 1955-ben az egyetemre. Így aztán krampácsoló munkástól a banktisztviselőig számos foglalkozást kipróbáltam, amíg egyetemi hallgató lehetett belőlem magyar-olasz szakon. A harmadik évben fölvettem még a franciát, és egy szemesztert töltöttem ösztöndíjjal Poitiersben. A Dante-kutatásaim révén, ugyancsak ösztöndíjjal kerültem Olaszországba is.
– Aztán az olasz költőt kutatóból magyar költő lett. Mit szólt a családja?
– A szüleim határozottan nem örültek neki, azt pedig végképp nem szerették, hogy baloldali vagyok. Édesanyám annak ellenére, hogy pedagógus volt, azt vallotta, költőnek lenni nem komoly dolog. Igen ám, de amikor a Monori Hírlapban megjelent egy-egy versem, mindenki neki gratulált, mint ahogy a gyakorló tanításra az iskolába érkező tanítónőjelöltek is őt vették körül rajongással, s tőle kérdezték hitetlenkedő rácsodálkozással: „te vagy a Baranyi Ferenc édesanyja?" Így hát, ilyen hatások után, végül is elfogadta bohém költő fiát.
– Sanyarú sorsuk van napjainkban azoknak, akik költészetre adták a fejüket.
– A költő dolga a nemzet igazságérzetének ébrentartása. Szerintem a közszolgálati lírára minden korban szükség van, ám ennek eleget tenni – a mostani, pénz középpontú világban – bizony nehéz dolog. Ráadásul nagy hibám, hogy én nem akarok modernkedni. Számomra fontos a rím, a ritmus – és természetesen a tartalom. De talán jelent még némi erkölcsi erőforrást manapság is a költészet. Ezt azért merem mondani, mert vidékről mindmáig érkeznek visszajelzések. Hívnak író-olvasó találkozóra – akárcsak régen –, mindössze annyi a különbség, hogy most már nem tudnak érte fizetni. Ennek ellenére megyek, hiszen lelkesít a tény, hogy hívnak. S hogy miért inkább vidékre? Talán ott még romlatlanabbak, őszintébbek az emberek. Ma egyébként általános nézetként azt mondják, a költészet magánügy. Ez nem véletlen, hiszen a politika tart a sprőd költői beszédtől. Igyekeznek tehát elbagatellizálni a mondandónkat. A versfaragók ugyanis rendszerint lehetetlen alakok voltak, s – néhány kivételtől eltekintve – nem feküdtek le a mindenkori hatalomnak. Ehelyett hangulatot keltettek ellene. Néhányan ezt tesszük mindmáig, s még az is előfordul néha, hogy ezek a közszolgálati rímek eljutnak az olvasókhoz.
– Mikor jön az ihlet?
– Ha nagyon mérges vagyok, vagy ha nagyon örülök valaminek, akkor verset írok. Mostanában a méreg a gyakoribb. Nem vagyunk egyformák. Weöres Sándor például XVII. századi költőnőnek képzelte magát, s rögtön meg is írta erről szóló nevezetes opuszát. Irigylem Sándort, én ugyanis csak azt tudom megírni, amit valóban megéltem. Aztán vannak a cinikus hangvételű költők. A cinizmus szerintem nem versbe való. Ennek inkább az újságírói publicisztika a megfelelő műfaja.
– Azért a versírásból sohasem lehetett igazán megélni. Emlékszem, valaha afféle magyar Bernsteinként kalauzolta a hazai tévénézőket operáról operára, igyekezvén megszerettetni mindenkivel saját nagy és múlhatatlan szerelmét, az operát.
– Tizenhét esztendeig voltam a televízió főmunkatársa, és abban az időben nagy lelkesedéssel vezettem az Operakalauz című műsort. Korengedménnyel mentem nyugdíjba a zenei osztályról. Azóta élek íróhoz méltó életet: könyvtár, olvasás, kutatás, írás. Visszatérve a megjegyzésére: a költészet az emberi szellem legfüggetlenebb tevékenysége. Nem is szabad a versírásból élni. Ezért dolgoztam évekig újságíróként, illetve az Ezredvég című irodalmi lap főszerkesztőjeként. Közben megjelent 22 kötetem, átlagban 40-40 verssel. Ami pedig az operákat illeti, 10 évesen, ceglédi zeneiskolásként írtam én is egyet. Büszkén mutattam meg a tanáromnak, aki közölte velem, hogy a zenei részt igazán példás szorgalommal lopkodtam össze a különböző slágerekből, ám a dalszövegekért megdicsért. Talán ő adta az indíttatást ahhoz, hogy végül költő legyek, meg ahhoz is, hogy mindmáig operalibrettókat írjak. Mostanában számos daljátékot, verset és regényt is fordítottam olaszról illetve franciáról magyarra.
– Fölsorolna néhány szerzőt?
– Villamont, André Chérnier, La Martine, Charles Dorner, Voltaire, Dante, Paul Geraldy, Giuseppe Parini.
– Baranyi Ferenc köztudottan nagy hódolója a szebbik nemnek. Vajon mit jelentenek az Ön életében a nők?
– Természetes reakció, hogy a női jelenlét mindig nagyobb erőbedobásra készteti a magára valamit is adó férfiembert.
– No és a múzsa?
– Költészetem legfőbb táptalaja a szerelem. Minden szerelmes versemet valós múzsa ihlette, s valamennyiről tudom ma is, melyik milyen konkrét személyhez kötődik. Higgye el, mindig jó ízlésem volt. S szerelemre szükség van, mert az egy erőforrás. Az én lelkemben jól megfér egymás mellett a feleség, s a verseket ihlető barátnő. Ez a felfogás legföljebb a világot sérti. Nem tagadom, hogy sokszor ki-kitörtem mint Zrínyi a házasság kötelékéből, ám mindig visszahullottam, mint a föl-földobott kő. A szerelmek mind komolyak, tartalmasak voltak, amelyek által én magam és a költészetem is gazdagabb lett.
– Néhány esztendeje újabb hölgy bukkant föl az életében, s úgy tűnik, ő egy mindent elsöprő szenvedély alanya.
– Flóra Petrának hívják. A fiam kislánya, és az én unokám. Abszolút nő. Úgy csavar az ujja köré, ahogy akar. A csábító női repertoár valamennyi kelléke már most a birtokában van. S mindehhez olyan szárnyaló képzelettel áldotta meg a természet, hogy bizony nem egyszerű dolog követni. Hihetetlen boldogsággal tölt el a közelsége, a csacsogása, s büszkeséggel a felnőtt számára elképesztő ötlethalmaza. És akkor még nem beszéltem a szépségéről, okosságáról, meg arról, milyen nagyon szeretjük egymást...
– Az édesanyja sajnos már nem él. Vele milyen volt a kapcsolata?
– Igen törékeny, labilis alkat volt. Az én gyerekkoromból hiányzott az óvó anya, hiszen őt kellett óvni. Azt hiszem, ezért van, hogy minden szerelemben az anyámat keresem, hogy mindig az anyáskodó nők vonzottak igazán. Tudja, még fiatalon arról álmodtam, hogy reneszánsz ember leszek. Úgy érzem, sikerült. Igyekeztem a maga teljességében élni az életet, s erre, így, deresedő fejjel, jó visszagondolni. Még a rosszra is.
– Miként éli meg a költő, hogy az emberek jó része nem olvas verseket?
– Már megszoktam. Annak idején, a hatvanas évekre valóban jellemző volt a kortárs költészet közönségsikere, hiszen akkoriban a lírában tapasztál először az igazmondást. Azt írtuk meg, ami mindenkinek fájt, ami mindenkit foglalkoztatott. Fölnőtt egy új nemzedék, amelyik visszaállította az előtte már oly erőteljesen lejáratott közéleti költészet hitelét. Akkoriban egy író-olvasó találkozó fölért egy népgyűléssel. Fiatalok, öregek szívesen jöttek, mert ott el lehetett beszélgetni az életről, és óhatatlanul a politikáról is. ettől azonban megrettent a hatalom, s nem is kedvelte a realista költészetet. Most viszont azt mondják, a poéta foglalkozzék önmagával, holott napjainkban van csak igazán miért perlekedni.
– Hogyan választotta ezt a rögös pályát?
– Tősgyökeres Pest megyei vagyok. Pilis községben láttam meg ezt az árnyékvilágot. Édesanyám a pilisi igazgató-tanító lánya, tanítónő volt Albertirsán. Édesapám egy tíz gyerekes monori kalaposmester fiaként, Pilisen volt segédjegyző. Nagyapám egyedül őt taníttatta a sok testvér közül. Így vált - mint egyetlen nadrágos ember – a família büszkeségévé. Mi négyen voltunk testvérek, tökéletes arányban. A nővérem – aki egyébként, ki tudja miért, rendszeresen a húgomnak vallja magát – és én még Pilisen születtünk. Aztán apánkból 1939-ben főjegyző lett Nyáregyházán. Ott bővült a család az igazán húgommal és az öcsémmel.
– Kinek mi a foglalkozása?
– A nővérem közgazdász lett. Nyugdíjasként könyvelést vállal. Munkája akad bőven. Manapság inkább könyvelőre van szükségük az embereknek, mint költőkre. A húgom angol-orosz-magyar szakos tanár a budapesti Karinthy Gimnáziumban. Persze csak két szakját tanítja. Az oroszra nincs szükség, ami elég nagy butaság, hiszen a saját gazdaságunknak ártunk azzal, ha majd senki sem fog nálunk oroszul beszélni. Az öcsémből pedig viking hajós lett.
– Micsoda?
– Az úgy történt, hogy 1956-ban, az októberi forradalom napjaiban, azt mondta a 13 éves öcsém az anyámnak, hogy elmegy moziba. – Jó, - válaszolta a mama – de hazafelé vegyél egy kenyeret. Szófogadó fiú volt. Mozi után megvásárolta a kenyeret, majd hóna alatt a veknivel átment Péteribe – azért oda, hogy ne lássák meg az ismerősök, akik esetleg kérdezősködnének –, és onnan tovább. Legközelebb a Szabad Európa Rádión keresztül adott hírt magáról, Ausztriából. Onnan egy norvég családhoz került, akik tengerésztisztet neveltek belőle. Mind a mai napig járja a világ tengereit. Évente mindössze egy hónapot tölt a családjával, akik Tonga szigetén élnek. Maláj felesége azon a hajón volt stewardes, ahol ő szolgált. Három gyönyörű, kakószínű lányuk van. Mindegyikük magyar névre hallgat: Baranyi Katalin, Ilona és Margit. Egyetlen szót sem tudnak magyarul, én viszont csak franciául és olaszul beszélek. Ha hazajönnek, angol tolmács kell, amikor társalgunk. A lányokban hihetetlenül erős a késztetés a gyökerek kutatására. Megnéztek, lefényképeztek mindent, amihez édesapjuknak valaha valamilyen köze volt.
– Szűkítsük most le a Baranyi családot a költőre. Volt valami otthoni indíttatása a pályaválasztásának?
– Az anyai nagyapám, az igazgató-tanító, nagy tudású, büszke ember volt. Azt hiszem, lenézte a monori kalapos famíliát. A szűk családból is – similis simile gaudet – hasonló a hasonlóhoz alapon – csak egyedül én, a „lurkó Ferkó" mehettem be a szobájába, ami tele volt könyvekkel. Ráadásul – kántortanító lévén – a zenéhez is értett. Saját harmóniuma volt. Tőle kaptam az erőteljes és máig ható kulturális fertőzést, mind irodalmilag, mind zeneileg.
– Ami annyit jelentett akkoriban, hogy a humán tárgyak érdekelték és ez a vonzalom határozta meg továbbtanulási szándékát is.
– Ám mindez jó darabig csak szándék maradt, hiszen X-es származásom miatt nem vettek föl 1955-ben az egyetemre. Így aztán krampácsoló munkástól a banktisztviselőig számos foglalkozást kipróbáltam, amíg egyetemi hallgató lehetett belőlem magyar-olasz szakon. A harmadik évben fölvettem még a franciát, és egy szemesztert töltöttem ösztöndíjjal Poitiersben. A Dante-kutatásaim révén, ugyancsak ösztöndíjjal kerültem Olaszországba is.
– Aztán az olasz költőt kutatóból magyar költő lett. Mit szólt a családja?
– A szüleim határozottan nem örültek neki, azt pedig végképp nem szerették, hogy baloldali vagyok. Édesanyám annak ellenére, hogy pedagógus volt, azt vallotta, költőnek lenni nem komoly dolog. Igen ám, de amikor a Monori Hírlapban megjelent egy-egy versem, mindenki neki gratulált, mint ahogy a gyakorló tanításra az iskolába érkező tanítónőjelöltek is őt vették körül rajongással, s tőle kérdezték hitetlenkedő rácsodálkozással: „te vagy a Baranyi Ferenc édesanyja?" Így hát, ilyen hatások után, végül is elfogadta bohém költő fiát.
– Sanyarú sorsuk van napjainkban azoknak, akik költészetre adták a fejüket.
– A költő dolga a nemzet igazságérzetének ébrentartása. Szerintem a közszolgálati lírára minden korban szükség van, ám ennek eleget tenni – a mostani, pénz középpontú világban – bizony nehéz dolog. Ráadásul nagy hibám, hogy én nem akarok modernkedni. Számomra fontos a rím, a ritmus – és természetesen a tartalom. De talán jelent még némi erkölcsi erőforrást manapság is a költészet. Ezt azért merem mondani, mert vidékről mindmáig érkeznek visszajelzések. Hívnak író-olvasó találkozóra – akárcsak régen –, mindössze annyi a különbség, hogy most már nem tudnak érte fizetni. Ennek ellenére megyek, hiszen lelkesít a tény, hogy hívnak. S hogy miért inkább vidékre? Talán ott még romlatlanabbak, őszintébbek az emberek. Ma egyébként általános nézetként azt mondják, a költészet magánügy. Ez nem véletlen, hiszen a politika tart a sprőd költői beszédtől. Igyekeznek tehát elbagatellizálni a mondandónkat. A versfaragók ugyanis rendszerint lehetetlen alakok voltak, s – néhány kivételtől eltekintve – nem feküdtek le a mindenkori hatalomnak. Ehelyett hangulatot keltettek ellene. Néhányan ezt tesszük mindmáig, s még az is előfordul néha, hogy ezek a közszolgálati rímek eljutnak az olvasókhoz.
– Mikor jön az ihlet?
– Ha nagyon mérges vagyok, vagy ha nagyon örülök valaminek, akkor verset írok. Mostanában a méreg a gyakoribb. Nem vagyunk egyformák. Weöres Sándor például XVII. századi költőnőnek képzelte magát, s rögtön meg is írta erről szóló nevezetes opuszát. Irigylem Sándort, én ugyanis csak azt tudom megírni, amit valóban megéltem. Aztán vannak a cinikus hangvételű költők. A cinizmus szerintem nem versbe való. Ennek inkább az újságírói publicisztika a megfelelő műfaja.
– Azért a versírásból sohasem lehetett igazán megélni. Emlékszem, valaha afféle magyar Bernsteinként kalauzolta a hazai tévénézőket operáról operára, igyekezvén megszerettetni mindenkivel saját nagy és múlhatatlan szerelmét, az operát.
– Tizenhét esztendeig voltam a televízió főmunkatársa, és abban az időben nagy lelkesedéssel vezettem az Operakalauz című műsort. Korengedménnyel mentem nyugdíjba a zenei osztályról. Azóta élek íróhoz méltó életet: könyvtár, olvasás, kutatás, írás. Visszatérve a megjegyzésére: a költészet az emberi szellem legfüggetlenebb tevékenysége. Nem is szabad a versírásból élni. Ezért dolgoztam évekig újságíróként, illetve az Ezredvég című irodalmi lap főszerkesztőjeként. Közben megjelent 22 kötetem, átlagban 40-40 verssel. Ami pedig az operákat illeti, 10 évesen, ceglédi zeneiskolásként írtam én is egyet. Büszkén mutattam meg a tanáromnak, aki közölte velem, hogy a zenei részt igazán példás szorgalommal lopkodtam össze a különböző slágerekből, ám a dalszövegekért megdicsért. Talán ő adta az indíttatást ahhoz, hogy végül költő legyek, meg ahhoz is, hogy mindmáig operalibrettókat írjak. Mostanában számos daljátékot, verset és regényt is fordítottam olaszról illetve franciáról magyarra.
– Fölsorolna néhány szerzőt?
– Villamont, André Chérnier, La Martine, Charles Dorner, Voltaire, Dante, Paul Geraldy, Giuseppe Parini.
– Baranyi Ferenc köztudottan nagy hódolója a szebbik nemnek. Vajon mit jelentenek az Ön életében a nők?
– Természetes reakció, hogy a női jelenlét mindig nagyobb erőbedobásra készteti a magára valamit is adó férfiembert.
– No és a múzsa?
– Költészetem legfőbb táptalaja a szerelem. Minden szerelmes versemet valós múzsa ihlette, s valamennyiről tudom ma is, melyik milyen konkrét személyhez kötődik. Higgye el, mindig jó ízlésem volt. S szerelemre szükség van, mert az egy erőforrás. Az én lelkemben jól megfér egymás mellett a feleség, s a verseket ihlető barátnő. Ez a felfogás legföljebb a világot sérti. Nem tagadom, hogy sokszor ki-kitörtem mint Zrínyi a házasság kötelékéből, ám mindig visszahullottam, mint a föl-földobott kő. A szerelmek mind komolyak, tartalmasak voltak, amelyek által én magam és a költészetem is gazdagabb lett.
– Néhány esztendeje újabb hölgy bukkant föl az életében, s úgy tűnik, ő egy mindent elsöprő szenvedély alanya.
– Flóra Petrának hívják. A fiam kislánya, és az én unokám. Abszolút nő. Úgy csavar az ujja köré, ahogy akar. A csábító női repertoár valamennyi kelléke már most a birtokában van. S mindehhez olyan szárnyaló képzelettel áldotta meg a természet, hogy bizony nem egyszerű dolog követni. Hihetetlen boldogsággal tölt el a közelsége, a csacsogása, s büszkeséggel a felnőtt számára elképesztő ötlethalmaza. És akkor még nem beszéltem a szépségéről, okosságáról, meg arról, milyen nagyon szeretjük egymást...
– Az édesanyja sajnos már nem él. Vele milyen volt a kapcsolata?
– Igen törékeny, labilis alkat volt. Az én gyerekkoromból hiányzott az óvó anya, hiszen őt kellett óvni. Azt hiszem, ezért van, hogy minden szerelemben az anyámat keresem, hogy mindig az anyáskodó nők vonzottak igazán. Tudja, még fiatalon arról álmodtam, hogy reneszánsz ember leszek. Úgy érzem, sikerült. Igyekeztem a maga teljességében élni az életet, s erre, így, deresedő fejjel, jó visszagondolni. Még a rosszra is.
Körmendi Zsuzsa
Hozzászólás
| Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be! |
Hozzászólások
| Tamás István | 2007-02-09 18:33 | Válasz erre | #1 |
| Nem könnyű feladat kommentárt írni egy olyan kortárs költőről, mint Baranyi Ferenc. A költői sokszínűség mellett, úgy éli meg a világ szépségeit és borzalmait, hogy szinte mindan nap hasznosat alkot - a jelen és a jővő nemzedéknek. Verseiből jól érződik az a művészi véna, ami nem minden embernek adatik meg. Művei a realitásokon belül születnek, könnyen előadhatóak, szavalhatóak és megzenésíthetőek. Az ő esetében kimondhatom, hogy a "költő nem lesz, hanem születik!" A szerelemből vagy,ahogyan az interjúban ő maga nyilatkozza "méregből jött ihletei" - egy olyan egyéniség személyiségjegyeit bontakoztatják ki a verset szerető és hozzá értő ember előtt, akire nem lehet nem odafigyelni. Megértem aggódását a versolvasók egyre fogyó táborával kapcsolatosan. Valamint sajnálatos az a tény is, hogy napjainkban a versírásból nem lehet megélni. (De Kedves Ferenc!) - kimerem jelenteni, hogy lassan már az újságírásból sem... Számtalan publicisztikáját olvasva meggyőződésem, hogy sorait elsősorban mindig a nevelési, és nem a feltűnési vágy által ösztökélve írta, illetve írja ma is. Nem egy lapban érte alaptalan támadás, ahhol mindig a józan érvei és meggyőződése mellett kiállva, udvariasan, senkit nem sértve távozott. És mire mentek vele támadói, rosszakarói: - újságjaik Baranyi írásai nélkül jelentéktelenné váltak. Körmendi Zsuzsa - nagyszerű interjúját olvasva, megint megerősödött bennem a költő általi tisztelet. Igaz, egyetlen egy alkalommal találkoztunk -egy költői fesztiválon, ahol egy zárt programú előadás sorozatban nem igen volt alkalmunk bővebben beszélgetni, de Baranyi Ferenc ott is a közvetlenségével, emberbaráti tiszteletadásával, szeretetével lenyűgözött mindenkit. Külön öröm számomra, hogy az egy-egy ilyen fesztivál megrendezésével egyidőben, mindig kiadásra kerül egy új kötet, amelyben a kortárs költők vers - válogatásai kerülnek bemutatásra. Ennek köszönhetően már sokadik alkalommal kerülhettem; - Baranyi Ferenc, Faludy György, Takács Tibor, Góg János költőkkel egy kötetbe. Ez számomra nem csak öröm, hanem rendkívül nagy elismerés és temészetesen megtiszteltetés. Végezetül talán mindenképp szeretném megjegyezni, hogy azért a jelen rohanó világunkban is sokan ismerik, tisztelik és csodálják Baranyi fenrec költészetét... |
|
