– Igen.

– Nagy sikered volt. A könyved egyes szám első személyben íródott. Azonnal okot adva arra, hogy azonosítsanak a könyvbeli elbeszélővel.

– Azt hittem, mivel viszonylag általános dolgokról szól a könyv, csak bizonyos helyzetek fölnagyításával, parodizálásával, hogy ezzel általános, mindenkihez szóló modelleket tudok adni. S az olvasó óhatatlanul magára fog belőle ismerni. De az általános reakció ehelyett az, hogy azt kérdezgetik, mindez valóban megtörtént-e velem.

– Nem meglepő kérdések.

– Azért írtam egyes szám első személyben, hogy ettől személyesebb legyen a könyv, s nem azért, mert mindez feltétlenül rólam szól. Persze, igen sok valóságalapja van, s ha valaki esetleg ismeri az életemet, annak még többet tud mondani. Mint ahogy másképp olvassuk Ady Elbocsájtó szép üzenetét, ha nem ismerjük a Lédával való kapcsolatát, s megint másképp, ha igen. S ettől lehet a dolog még erősebb. Azt állítom, hogy a nagyapám fölakasztotta magát, amikor öt éves voltam. Ezt föl lehet fogni, mint tipikus családmodellt, vagy lehet egyszerűen annyival letudni, hogy ez az én személyes sztorim, vagy úgy értelmezni, hogy a férfiak így menekülnek el a problémák elől.

– Ez önellentmondásos.

– Igen. De ha például az olvasó tudja, hogy ez a történet nem igazi, hanem kitalált sztori, még fontosabbá válhat a jelentése. Furcsa szembesülni a befogadói tapasztalattal. Amikor valaki azzal jön hozzám, hogy olvasta a könyvemet. Furcsa érzés, hogy az illető belelátott a fejembe, megismerhette a gondolataimat, az életemet. Hogy ezzel foglalkozott, időt szánt rá.

– Látszik, nagyon fontos neked, hogy szeressenek.

– Igen. Ez együtt van az az exbicionizmusommal, és a bizonyítási kényszeremmel.

– Ez a kényszer vajon honnan eredhet?

– Amikor zongoráztam, mindig a legnehezebb darabokat választottam. Kíváncsi voltam, hogy meg tudom-e csinálni.

– Határok próbálgatása és feszegetése?

– Igen, és küzdeni, harcolni. Majd egy kis nyugi jön, aztán újabb akadály kitűzése és leküzdése. Irodalmi versenyen indultam 15 évesként, ahol 19 évesek is pályáztak. Sikerem volt. Állandóan harcoltam valamiért, más, számomra fontos emberek elvárásainak igyekeztem megfelelni. Mindig csak küzdeni azért, nehogy egy napon hétköznapivá váljak.

– És a kitörési vágy.

– Igen. Anyukám tanár, s ez nagy többbletet jelentett nekem a többi gyerekkel szemben. Nem is éreztem jól magam a középiskolában.. Más voltam, mint a társaim. Talán kicsit felnőttesebb, s mindig is a nálam idősebb emberek barátságát kerestem. Fölfele szerettem volna lépni. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy nem is volt tinédzserkorom.

– Sokszor lehettél egyedül.

– Igen. Az egyedüllétre való hajlam, a magányos vágyakozás, szenvedés jó állapot az alkotásra. Ilyenkor magadba nézel, másokat is jól meg tudsz figyelni, s elkapni az érdekes pillanatokat. Olyan apróságokra odafigyelni, amit más nem vesz észre.

– Emlékszem a Veszedelmes viszonyokban Merteuil márkiné erről szóló monológjára.

– Jaj, nagyon szeretem! Igen, megfigyelni, a másik ember miként takargatja magát. Társaságban gyakran figyeltem meg a többi embert, különösképpen azokban a pillanatokban, amik a beszédek szüneteiben voltak, és a mimikára. Hogy a másik miként mosolyodik el. Hogy saját magán mosolyog, vagy azon, amit mondtak neki.

– A kívülálló megfigyelő helyzete is magányos pozíció. Kevés esélyt ad a hozzád közeledni vágyóknak.

– A legtöbbször olyan emberek közeledtek felém, akiktől nem is vártam.

– Akkor mégsem voltál olyan jó megfigyelő. Bocsánat, ezt nem hagyhattam ki.  Szóval újabb önellentmondásra bukkantunk.

– Iszonyatosan vágytam arra, hogy valaki megértsen, lásson engem; hogy  igazán lásson. Miközben azt is tudod, hogy senki nem ért meg.

– Talán a könyv megírása is ennek a vágynak a kifejeződése volt. Ez szintén kettősség: egyfelől erre vágysz, másfelől meg lemeztelenedve érzed magad.

– Már az is hatalmas dolog volt, hogy a könyv megjelent az I.A.T. Kiadó jóvoltából. S az már nem is számít annyira, hányan olvassák, mert innentől kezdve már minden kis lépés egy ajándék.

– Na ez most úgy hangzott, minha százhúsz éves lennél, holott szemtelenül fiatal, pályakezdő író vagy.

– Igen, még kezdő és ismeretlen vagyok. Joggal érhet kritika az idősebb szerzőktől, hogy ők például könyvmegjelenés előtt évtizedekig publikáltak itt-ott, nekem meg már húsz évesen kötetem jelenik meg. Nagyon hálás vagyok Brenyó Józsefnek, az I.A.T. kiadó vezetőjének, hogy bizalmat és lehetőséget adott nekem, s bizony nagy kockázatot is vállalt. Esélyt adott – és ez igen nagy dolog.

– A könyved megjelenés óta sokan bánthattak emiatt. Mennyire lehet ezekre a támadásokra felkészülni?

– Másokat megfigyelve, beleláttam picit ebbe a világba, s igyekeztem megfigyelni mindent, hogy tudjam, mire is készüljek föl.

– De mások életéből felkészülni még nem elegendő.

– Persze. Minden esetre tény, hogy a könyv megjelent, és sok bántás fog érni – joggal, vagy jogtalanul. Most pedig interjút adok neked. Ezek most a megszeppenés és a tapasztalatlanság dalai. Mint irodalomszerető ember, inkább az alázatot  érzem az irodalom irányában, azért, hogy az én gondolataim is megjelenhettek. S ez nagy megtiszteltetés. Először ezen kell túllépnem.

– Nem könnyű ilyenkor földön maradni.

– Hajaj! Talán az lenne a legjobb, ha föl sem tudnám fogni ezt az egészet! Mert amint megértem, rögtön elszállok.

                                                                                             C. J.