– Úgy gondolom, nem annyira ijesztő a helyzet. Őszintén szólva, nem akarom elhitetni magammal, hogy okom van a csüggedésre. Valóban van egy olyan törekvés minden szinten, hogy masszát csináljanak az emberekből, és ehhez első lépés a kultúra lealacsonyítása. Sajnos eljutottunk odáig, hogy egy igen széles népréteg szemében a magyar kultúrát a megasztárok képviselik. Ám bízom abban, hogy nem uralkodik el nálunk teljesen ez a szemlélet. Talán előbb-utóbb kifelé megyünk ebből a gödörből. Német költő barátaim szerint náluk már megkezdődött a versolvasási hullám. Főleg a fiatalok vásárolják a költeményeket. Többé-kevésbé nálunk is elfogynak a verseskötetek.

– Mekkora példányszámban jelennek meg?

– Száz-kétszázban, de már kiadtak antológiát hatvan példányban is.

– Ne feszegessük! Még a végén össze találom hasonlítani ezt a számot egy olyan adattal, hogy hány felnőtt lakosa van Magyarországnak. A versek helyett beszéljünk inkább a költőről! Könnyen ír?

– Fiatalabb koromban nagyon könnyen írtam. Igen hamar összegyűlt egy kötetnyi szerelmes vers.

– Az ilyesmi fiatalon gyorsan összejön.

– Azért a szerelmes vers nem kizárólag az ifjúság műfaja… Mostanában van, hogy egy-egy téma hónapokig foglalkoztat, és csak kavarognak a fejemben a gondolatok, máskor meg szinte rögtön megszületik az első sor. Minden írásból élő ember tudja, – akár versről, akár prózáról legyen szó –, hogy az első sort, az első mondatot a legnehezebb leírni. A többi már szinte magától megy. Rendszerint egységesek a köteteim. Most éppen gyűjtögető fázisban vagyok. Majd akkor ülök az írógéphez – mert azzal dolgozom –, amikor megtelek valamivel, amiben reményeim szerint lesz egy kis közéletiség is. De egy prózai mű gondolata is foglalkoztat. Azt hiszem, tartozom az olvasóknak és önmagamnak is egy, a származásomról szóló könyvvel. Tudja, az én szüleim baranyai németek. Szerbekkel, horvátokkal éltünk együtt a településen. A magyarországi németek háború utáni helyzetével kapcsolatos problémakört sokáig elkentük. Egyszer már meg kellene írni az igazat.

– Olyannyira, hogy amikor iskolába mentem, nem tudtam magyarul. Apám beszélt volna velem magyarul is, mert ő gyerekként megtanulta a nyelvet, de a helyi közösség erősebbnek bizonyult.

– Természetesen magyarul. Tizenkét évig éltem Németországban, részben ösztöndíjasként, részben azért, mert a berlini és a stuttgarti Magyar Kulturális Intézetben dolgoztam. Nos, akkor, abban a közegben németül gondolkodtam.

– Nagyon korán, már tizenegy-tizenkét éves koromban írtam verseket – természetesen magyarul. Hiába német az anyanyelvem, a magyar szókincsem jóval gazdagabb, mint a német. De erre diákkorom óta tudatosan törekedtem. Gyakran kinevettek az osztálytársaim, mert amíg ők különféle kalandregényeket olvasgattak, én a szótárakat bújtam. Egyébként van egy elméletem. Úgy gondolom, miután mi is tagjai lettünk az Európai Uniónak, egy olyan világ felé haladunk, ahol előbb-utóbb lehetséges, hogy az embereknek két anyanyelvük lesz. Kitűnő példa erre a saját lányom, aki magyar költőként kezdte itthon irodalmi pályafutását. Jelenleg Németországban él, németül írja a verseit, és ismert német költőként tartják számon.

– Ezek szerint nemcsak kétnyelvű, mint az édesapja, de poétaként is a nyomdokaiba lépett. Az már csak külön érdekesség, hogy a német anyanyelvű papa magyarul, míg a magyar anyanyelvű lánya németül írja a költeményeit.

– Hiszek abban, hogy a gének íráskészséget is átörökítenek. A fiam is íróember, csak ő a prózában jeleskedik.

– Az utóbbi az Írók Szakszervezetének irodalmi elismerése, az előbbi meg műfordítóknak adományozott nemzetközi díj. A hollandok alapították. A nagy sikerű ifjúsági regény, a Momo fordításáért kaptam

– Tagja vagyok az Újbuda Baráti Körnek. Roppant jól esett, hogy a polgármester, Molnár Gyula, megkeresett azzal, hogy tudja – akárcsak más civil szervezeteknek –, komoly anyagi gondjai vannak az Írószövetségnek, és szeretné támogatni. Így is történt. Minden évben kaptunk egy összeget, amit természetesen kerületi rendezvényekre költöttünk el. Ezt, ha módomban áll, minden interjúban elmondom, mert ilyen segítséget senki mástól nem kaptunk.

– Igen. Az új könyvem címe Atossza királynő álma. Ez prózai kötet, esszék, tanulmányok kritikák gyűjteménye. De dedikálni fog Szakonyi Károly és Karinthy Márton is, akik szintén a kerületben laknak. Tudja, az évenkénti dedikálások eredményeként kialakul egy ismeretségi kör az olvasókkal. Gyakran előfordul, hogy azt mondják, nincs pénzük megvenni az új könyvemet, de hoztak magukkal egy régebben megjelentet, írjam alá azt, mostani dátummal. Amúgy meg a könyvhetet már a nagy kiadók – a Libri és az Alexandra – uralják. Egy kis kiadó már nem tudja megfizetni a helyfoglalást, az asztalt. Így aztán szegényesebb a valóságosnál a kínálat.

– Emléktábla jelöli a házat. Ahogy Kálnoky Lászlóét és Kormos Istvánét is, akik ugyancsak őrmezei lakosok voltak. Zelknek most lenne a századik születésnapja. A Petőfi Irodalmi Múzeum meg is emlékezik róla. Az özvegye alapított az emlékére a fiatal költőknek egy díjat. Azt is most fogják kiosztani.

– Sajnos, még az is előfordult, hogy kikapcsolták a telefonunkat. Szerettünk volna a filmtörvényhez hasonlót elérni az írók számára. Amikor ez fölvetődött, Hiller István volt a kulturális miniszter. Megvolt benne a készség, a hajlandóság, hogy ezt közös erővel megvalósítsuk. De időközben pártelnök lett. Most, hogy megalakul az új kormány, és ismét ő foglalkozik majd a kulturális ügyekkel, reménykedünk, hogy tető alá tudjuk hozni, amit annak idején elkezdtünk.

                                                                           Körmendi Zsuzsa 

Fotók: Dömök Viktória