– Nem mindig tudom, hogy amit elmondok, azt a szélesebb réteg is fölfogja, megérti-e. Néha az az érzésem, hogy nagyjából mégis értik. De van erre egy sztorim. Egyszer, gyalogosan megelőztem két arab külsejű férfit az utcán. Az egyikük vállon csapott és kicsit tört magyarsággal azt mondta: „Nagyon király vagy, … meg!”

– Ezek szerint jól érzi… Gondolkodó emberként sohasem akart jobbítani a világon, valahogy aktív szerepet vállalni benne?

– Nézze, ha politikusi babérokra törnék, akkor…

– Bocsánat, nem a politikára gondoltam. Író emberként.

– Harminc éves szakmai pályafutásom alatt egyetlen konkrét dologban sikerült változtatnom a világ dolgain: javítani tudtam a Nimród nevű talponállóban a fasírt minőségén. Ez volt az egyetlen ilyen eset. Itt egy parlamenti határozatnak sincs következménye. A bírósági döntéseknek sem. Bármi történhet. Ez nem az az ország, ahol látványos győzelmeket lehetne aratni. Én az írói jellegű életet választottam. Ami annyit jelent, hogy begubózva, magányosan dolgozom és nyomogatom a billentyűket.

– Ez nem hangzik túl jól.

– Nem születtem forradalmárnak, nem vagyok egy Robespierre. Szövegelőállító szakiparosnak szegődtem el. Az anyag jelenti a legtöbbet. Az anyag pedig ez esetben maga a nyelv. Mondatokat rakok egymás mellé. Azt szeretném, hogy a szöveg álljon helyt önmagáért.

– És mi van az íróval? Azzal, amit közölni szeretne, a mondandó, a változtatás iránti szenvedéllyel?

– Kénytelenek vagyunk elfogadni a világot olyannak, amilyen. Az ember időnként leírja, elmondja, milyennek látja. S ezzel együtt nem biztos, hogy el is fogadja.

– Ennyi?

– Igen.

– Mindig így gondolkodott?

– Úgy húsz-harminc évvel ezelőtt viharosabb, bonyolultabb lelki életem volt. Aztán ez idővel leülepedett, kitisztult. A bor is eleinte fortyogó, kavargó, kevésbé bizalomgerjesztő folyadék, majd később leülepszik, kikristályosodik.

– És jó a bornak, ha leülepedik, ha kitisztul?

– Ezzel kapcsolatban nem lehet a bor véleményét kérdezni. A fogyasztónak jó!

– Hm. Kikerülhetetlen téma, Heti hetes. Onnan ismeri egy egész ország, mert nem mindenki olvassa az Élet és Irodalmat, amelynek jelenleg Ön a főszerkesztő helyettese. Az a fajta értelmiségi réteg, amelynek óhatatlanul is a tagja, mit szólt ehhez a másfajta szerepvállaláshoz?

– A Heti Hetesben nem állandó vendég vagyok, hanem időnként meghívnak. A közeg lényegében komolytalan. S az ott elhangzó dolgok pedig – sok esetben méltán – elszállnak. Értelmiségi körökben ilyen típusú szerepvállalással nem szerezhet jó pontokat az ember. Ez azonban nálam mégsem következett be. Elfogadták. A csarnoki henteseknél viszont hihetetlenül megnőtt a népszerűségem, szóval náluk aztán jó vagyok!

– Az ember óhatatlanul is szeretne tartozni valahova. Ilyenkor aztán előjöhetnek a komplexusok és a személyre szabott lehetőségek, határok, esetleges határ-átlépések. Voltak ezzel kapcsolatos belső vívódásai, küzdelmei?

– Tartozni valahova? A rendszerváltás pillanatában az irodalmi élet kettévált, jobb és bal oldali értelmiségiekre bomlott. S azóta sincs párbeszéd a két oldal közt. Sőt, levált egy harmadik oldal is, a szocialista elkötelezettségűek. Tehát mondhatjuk, hogy három világ alakult ki. Én hosszú időn keresztül azzal áltattam magam, hogy nem kell tartoznom sehová sem. Hiszen van nekem saját, független véleményem. De idővel be kellett látnom, hogy a besorolásom ettől függetlenül sem változik.

– Rájött erre, és akkor…?

– Ennyi. Az ember éli tovább az életét, ahogy addig is tette.

– Ezek szerint különösebb hatással nincs Önre, hogy ki mit gondol, hova sorolják, mit fog majd munkásságáról gondolni az utókor?

– Nem érdekel. Az sem, hogy most mit gondolnak. Én pedig tovább működöm, mint szöveg-előállító szakiparos.

– S mi van az úgynevezett elvárásokkal? Az ember lesz valamilyen, megtalálja a hangját, ez sokaknak tetszhet, kialakul egy tábor, aki megszokja és szereti a stílusát. De ezzel már elvárásokat is támaszt. S az ember egy ponton elgondolkodik, hogy akkor most mi van, hogyan tovább, és persze hová.

– Elvárások? Persze, az ember önmagán belül változik. Én is folyamatosan új utakat keresek. Az ember a keresés állapotában van. S ez nem mindig szívderítő, de van, ami azért sikerül.

– Útkeresés: bizonytalanság.

– Bizonytalanság mindenkivel előfordulhat. Számomra mindig a szöveg a mérce. Ha megírok valamit, azt sosem más emberek szövegszintjéhez mérten teszem. Ha engem meg tud győzni a dolog, akkor jó. A szöveg hitelesít engem.

– De az írás mégiscsak az Ön szellemi terméke, úgymond saját gyermeke. Így nem könnyű objektívnak lenni.

– Persze. Van, amit az adott pillanatban jónak érzek, van, amit csak később, s van, amit soha.

– S akkor az megy a fiókba?

– Nem. Mindig megrendelésre írok.

– Értem. És a fióknak sohasem..?

– Soha semmit nem írtam a fióknak. Azt azért látni kell, hogy maga Isten is jókora hibaszázalékkal dolgozott. Hát akkor én miért ne..?

– Megadom magam. Hogy kötött ki az írói pályánál? Eredetileg mi szeretett volna lenni?

– Először zenész.

– Milyen zenész?

– Dobos. Azután a műszaki értelmiségi pályát céloztam meg. Kerek három órán keresztül jártam is felsőoktatási intézménybe.

– S aztán soha többet?

– Pontosan.

– Mi nem tetszett?

– Az egész iskolai rendszerrel bajom volt. Színtiszta hülyeségnek találtam. Nonkonformista gyerek voltam. Nem értettem, hogy miért kellene bármit is elfogadnom csak azért, mert azt mondják. Más elképzelésem volt, gondoltam, majd megoldom magam. Anyám noszogatott, hogy valami szakmát azért mégiscsak kéne tanulni. De nem éreztem égető szükségét. Hisz majd úgyis kiforrják magukat a dolgok! Vártam, hogy legyen valami.

– És lett is.

– Belepottyantam az Élet és Irodalom közepébe. Nem is tudtam napirendre térni a dolog fölött. „Mi a francot keresek én itt?” Aztán idővel belejöttem, s szép lassan megtanultam írni. Tévékritikákkal kezdtem. Ha jó volt, megdicsértek, ha nem, akkor nem. Ez egyfajta iránytű volt. S lassan összeállt egy kép arról, hogy mit is kell csinálni. Sohasem próbáltak lebeszélni arról, amit teszek. Így kipróbálhattam sok mindent.

– Ez nagy szerencse.

– Igen. Ha nem így lett volna, ha megszabják, mit csináljak, akkor megerősödött volna a bizonytalanságom, s ki tudja,mi lett volna. S egy idő után éreztem: megy ez nekem!

– A világban egyre inkább eluralkodik egy folyamat, amely nem éppen az intellektuális fölemelkedésről szól. Az értelmiségiként nem érez valamiféle felelősséget, küldetést, hogy küzdjön ellene?

– Mentálisan süllyedni látszik a világ. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a hülyeség nagy, szürke folyamként mindent maga alá temet. De ha máshonnan nézem a dolgot, akkor azt mondhatom, hogy az ÉS-t majdnem százezren veszik kézbe. Ez a magyar lakosság egy százaléka, s szerintem az aránnyal elégedettek lehetünk. Mindezzel együtt igaz, hogy az igényes irodalom olvasóközönsége csökkenni látszik. Pedig a hozzáférési lehetőségek megsokszorozódtak: több értékes dologhoz lehet hozzájutni.

– Szóval úgy gondolja, nincs mit tenni?

– Még mindig jobb a hasznos passzivitás, mint a haszontalan aktivitás.

– De sokszor az is bűnrészességnek számít, ha az ember nem avatkozik közbe, csak egyszerűen hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek.

– Megjelent az újságunkban Andor Mihály tanulmánya a magyar közoktatásról. A magyar emberek szövegértési képességeit is vizsgálja. S sajnos még egy űrlap elolvasása és megértése is komoly nehézségeket jelent. Innen nézve valamiről is publicisztikát írni…

– Értem.

– Az oktatási intézmények funkcionális analfabétákat szabadítanak a társadalomra. A helyzet valóban szörnyű. Sok értekezés jelent már meg erről. De mindez részjelenség, a nyugati kultúra részjelensége. A nyugati kultúra felbomlott, s alakulóban van valami más. Amiről nem tudni, micsoda – mert nem látszik.

– Ez nagyon rosszul hangzik.

– Ezerkilencszáztizennégy óta semmi sem azonos azzal, mint ami korábban volt. Lehet, hogy már ki is alakult az az új valami, csak még nekünk nem fogható föl a természete. Új világ ez, új szabályokkal. S már nem értékelhető az eddigi törvényekkel. Új fogalmakat kell hozzá kialakítani.

– Szóval ez nem olyan átalakulás, ahol láthatatlan manipulátorok állnak mindennek a hátterében?

– A szellemtörténet folyamatait nem titkos központokból irányítják. Mindezt nem gaz manipulátorok aknamunkájának kellene betudni. Primer érdekek persze előtárhatóak. De ezek integrálódnak egy ennél szélesebb folyamatban. A világ, s benne a szellem is átalakulóban van.

– És minden képlékeny, bizonytalan?

– Az ember eleve született rendszerépítő. Azért feltételez, hogy tájékozódni tudjon, s alakíthassa a világot. Akkor tető kerül a feje fölé, lesz ennivalója, és megszerzi a nőt, akit akar. Ezek szükségletek. A megismerés is szükséglet; a világ fölötti uralom jele. Ezt követi a biztonság, a fajfenntartás. A megismerés igen intenzív örömérzettel jár együtt, egyfajta gyönyör, szinte szexuális jellegű. Ha mindenki így érezne, akkor tele lenne a világ okos emberekkel. De persze ez nincs így. S az általános világmagyarázat szólhat akár arról is, hogy a világ megmagyarázhatatlan.

– És mi van az Ön világmagyarázatával?

– Filozófiai életművet nem hoztam létre, így arról nem beszélhetek. De ha lenne, az alapja mindenképpen a szkepszis volna.

– Mindent automatikusan több oldalról lát?

– Igen.

– Nem érzi néha úgy, hogy a legszívesebben homokba dugná a fejét?

– Homokba dugni? Szerintem nem.

– … Nagyon tudatos és fegyelmezett.

– Igen. Mindig igyekeztem mindenhez tudatosan hozzáállni.

– És az érzelmek?

– Az intellektuális tevékenység is érzelmekkel van átszőve. Kimutatták, hogy még a matematikai gondolkodásban is vannak emotív elemek. Minden intuitív.

– S mi van azokkal a dolgokkal, amelyekre nincs magyarázat?

– A világ legtöbb jelenségére nincs intellektuális magyarázat. Érzelmi magyarázatok pedig nem lehetségesek. Az érzelmek okozhatnak mindenfélét; vonzást, taszítást – de nem szolgálnak magyarázatokkal.

– Volt valamiféle meghatározó élmény az életében?

– Tizennégy éves koromban elmentem a könyvtárba és mindenféle gondolkodás nélkül levettem a polcról Schopenhauer Parerga et paralipomena című művét. Hihetetlenül megfogott. Megalapozta a későbbi gondolkodásmódomat, s megágyazott sok mindennek, ami utána jött.

– Buta kérés lenne elmondatni néhány mondatban a tartalmát… Mi van azokkal a dolgokkal, amelyeket nem lehet szavakba önteni, nem lehet leírni?

– Wittgenstein szerint vannak olyan elgondolható dolgok, amelyeket nem lehet elmondani. Szerintem viszont bármely dolog elgondolása már annak nyelvi megformálása is. Mert amit nem tudok elmondani, azt el sem gondoltam. Van egy olyan kifejezés, hogy henid. Gondolati tartalmat jelent, azt, ami még nem öltött nyelvi formát, csak ködös gondolatcsíra. Ami már gondolat, az mind kifejezhető nyelvileg. De persze nem minden tudattartalom fejezhető ki. A misztikus élmény például nem.

– S mi lenne, ha ilyen típusú, tehát szavakba nem önthető dologról kellene írnia?

– Kísérletezni lehet, közelíteni lehet, de az ember soha nem éri el.

– Tehát nem ír ilyenekről.

– Nem.

– Még magának sem.

– Magamnak nem írok.

– Miként viszonyul az íráshoz?

– Mint mesterséghez.

– Amikor a Heti hetesben néztem, mindig azon gondolkoztam, vajon létezik-e egyáltalán olyan téma, amiről ne tudna folyamatosan, perceken keresztül szellemes, barokkos körmondatokban beszélni.

– Sok olyan dolog van. Most sem beszélek így.

– Bocsánat a kifejezésért, de Ön egy „fura fazon”. És ezt most jó értelemben mondom! Szerencse, hogy elfogadták ilyennek, megengedték, hogy ilyen legyen, ilyen maradjon.

– Igen. Szabad vagyok. S a szabadság belül van.

Canjavec Judit

Megjelent: Budapesti Lap
Foto: www.klubhalo.hu