BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
A francia irodalom fehér – interjú Faiza Guéne-vel
Dátum: 2007. július 16., hétfő, 14:05
17 évesen írta Soha sehol senkinek című regényét, amelynek kézirata szinte véletlenül került el a párizsi kiadóhoz, s a kötet 2004 nagy felfedezéseként robbant be a francia irodalmi életbe. Azóta már 23 nyelvre fordították le. Az algériai származású Faiza Guéne húsz esztendős és még mindig Párizs külvárosában lakik, hogy jelenlétével reményt adjon a többi, onnan kitörni vágyónak.

– Párizs külvárosában, egy szegény kerületben nőttem föl. Itt nagyon zárt közösségi élet van, sokan sohasem hagyják el ezt a városrészt. Olyan ez, mint egy kis város, annyi különbséggel, hogy mindenki szegény. Néhány évvel ezelőtt elterjedt, hogy néhány srác erőszakoskodott egy nővel. A környéknek addig sem volt jó híre. Az emberek úgy gondolták, aki onnan jön, az biztosan lop. Nos, az eset után ez még csak fokozódott, azzal, hogy azóta már azt hiszik, az ott élő férfiak  nem csupán lopnak, de még erőszakosak is. Szóval gengszternek gondolnak minden itt élő férfit, ráadásul ha még fekete vagy arab is az illető, akkor tulajdonképpen lehetetlen munkát találnia. Igen, nehéz nőként létezni ezen a környéken, hiszen nagyon dívik a férfiközpontú szemlélet, és való igaz, vannak erőszakos események. De ha egy környékbeli lány rendesen felöltözik, akkor azért tud magának munkát találni. Ám egy férfinak nem könnyű, s csupán azért, mert ezen a környéken él.

– A könyv főszereplője egy tizenöt éves lány, Doria, akinek édesapja elhagyja a családot, mert a felesége „csak” egy lányt tudott neki szülni, ő viszont fiúra vágyik. Ezért aztán új asszonyt keres magának. A te szüleid is bevándorlók. Mennyire őrizték meg a régi tradíciókat?

– A könyvben leírt történet extrém példa. Ezt a vonalat azért írtam bele a történetbe, mert sok bevándorló fiatal hagyta el a családját, hogy például Franciaországba érve, állást találjon magának. De mindvégig azzal a tudattal éltek itt, hogy egy napon majd hazatérnek. Régóta még az ötvenes, hatvanas években elhagyták hazájukat. Akkoriban Marokkóban, Algériában virágzott a tradíció. Hangsúlyozom: nem vallás, hanem tradíció. Ezek közé tartozott például, hogy azért jobb, ha az embernek fia születik és nem lánya, mert a fiú dolgozhat a farmon. Vagy másik példa: a lányt az unokatestvérrel házasították össze, azért, hogy a pénz a családon belül maradhasson. Az ötvenes években talán még Magyarországon sem választhatta meg minden lány, hogy kihez megy feleségül.

– Valóban nem.

– Szóval, amikor elhagyták a hazájukat, és szerencsét próbáltak, akkor még erősebben kötődtek a hagyományokhoz, még jobban meg akarták őrizni a tradíciókat, hiszen idegenben élve, ez igen fontos része lett identitásuknak. Ma már a huszonegyedik században élünk, egy másik országban, és a hagyomány ütközik az itteni szokásokkal. Ez baj, hiszen nem integrálódtunk a környezetünkbe. És ami érdekes: az anyák sokkal erősebben kötődnek a hagyományokhoz, mint a férfiak. Hiszen ők dolgozhattak, a nők viszont otthon maradtak a gyerekkel, belterjesen éltek, egymás között találkoztak, s megmaradtak ebben a zárt világban. S ezek az anyák azok, akik arra tanítják a fiaikat, hogy a nőkkel másodrendű állampolgárokként bánjanak.

A könyvedben a főszereplő, a naplót író Doria egyfajta kívülálló cinizmusával beszél az őt körülvevő világról. Mind a többi arabról, mind a franciákról. Talán úgy érzi, rá másként néznek az emberek, és ezért ő sem elfogadó a külvilággal szemben.

– Az emberek nem azért néznek rá másképp, mert ő arab, hanem azért, mert szegény. Ő a legszegényebb, s ettől különbözik mindenki mástól – még azon a környéken is. Mert még ott is van különbség szegény és szegény között. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert úgy gondolom, az emberek közti megkülönböztetés fő oka nem a bőrszín, hanem a pénz miatt van. S ez nem faji, hanem szociális, életszínvonalbeli különbség!  

– A könyvet egy fiatal, tizenöt éves arab lány naplójaként írtad. Óhatatlanul arra gondol az ember, hogy ez a te személyes naplód, a te életed. Aztán meglepődik, hogy mindez csupán kitaláció, a fantáziád szüleménye. Mért pont egy ilyen lány figuráját formáltad meg, miről szerettél volna beszélni?

– Nem akartam szociális problémákról szólni. Ezt a könyvet csupán azért írtam, mert szeretek írni, és nem azért, hogy kiadják. A főszereplő lány élete nem olyan, mint a sajátom, de persze mindennek köze van ahhoz a helyhez, ahol fölnőttem. Mindössze egy tizenöt éves lány naplóját akartam megírni. Az én életem nem elég érdekes ehhez. Éppen azt kedvelem az írásban, hogy kitalálhatok történeteket. Szeretem használni a képzeletem.

– A könyv bombaként robbant a köztudatba. Az jutott eszembe, nem lett volna-e még nagyobb bomba, ha nem fiktív, hanem valódi, egy létező arab lány naplójaként jelenik meg, benne a véleményével az őt körülvevő világról?

– Nem hiszem. Ennek a könyvnek egyedül a forradalmisága volt a választott témája. Igaz ugyan, hogy a kritikusoknak egyszerűbb volt azt írni, hogy ez egy önéletrajzi könyv.

– Ezt írták?

– Ezt.

Szerinted miért?

– Mert ahhoz kevesebb tehetség kell, hogy megírjak egy saját történetet, mintha kitalálok egyet. Így akarták leminősíteni a könyvemet.
– Ez leminősítés lenne?

– A fikciónak nagyobb az értéke.

– Azért ez talán nem ennyire fehér, vagy fekete. Visszatérve a sikerre: az a furcsa, hogy a kötet tulajdonképpen azért okozott meglepetést a franciáknak, mert a szereplőid, akik abban a valóban létező városrészben élnek, ahol te is felnőttél. Ők is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Igaz, arabok és szegények. Milyen érzés egy olyan sikerben fürödni, amiben egy olyasfajta rácsodálkozás van tulajdonképpen rád is, hogy jé, ezek is emberek?

– Én is elcsodálkoztam, amikor mondták nekem, hogy milyen meglepő
volt a könyv, „egy új tekintet”, ahogy ők nevezték. Nekem ez a mindennapokhoz tartozó életforma volt, nekik meg valami teljesen új. Eleinte nem is tudták, miként reagáljanak rá. Csak ennyit mondtak: „Megcsináltad!”

– Ez speciel igaz. Nem sok arab származású írónőnek jelenik meg könyve a francia irodalomban, de világviszonylatban sem.

– Franciaországban az arab emigránsok gyermekeinek általában a sportban és a zenében nyílik lehetőségük megmutatni magukat, így válhatnak ismertté. A színház, az irodalom világába viszont sokkal nehezebb bekerülni, mert az elit zárva tartja előttünk ezeket az ajtókat. S ráadásul, aki nem csupán arab, de még szegény is, azt bizony lenézik. S ez a fő gond: emiatt nincs önbizalmunk. Én sem hittem volna, hogy valaha kiadják a könyvemet. Hiszen a francia irodalom fehér.

– A tiedet mégis kiadták, és példátlanul sikeres lett.

– Szerencsés voltam.

– Nem lehet, hogy – a könyv értékén túl – ebben közrejátszottak a politikai viszonyok is? Hogy épp akkor belefért, hogy a franciák ezzel a gesztussal megveregethessék a saját vállukat? Nem lehet, hogy az is közrejátszott, hogy jó időben és jó helyen voltál?

– Egyszerűen csak szerencsém volt, mert egy helyi kulturális klub vezetője odaadta a könyvemet a párizsi Hachette kiadónak, amelyik látott benne fantáziát. Először 1500 példányban nyomtatták ki, ami tulajdonképpen semmi. De utána jött a siker, és rögtön további 350 ezer példány került a boltokba.

– S azóta már 23 ország meg is vette a kiadás jogát. Milyen érzés egyfajta fura bogárként járni az országokat a könyveddel, s tapasztalni: tulajdonképpen azon lepődnek meg, hogy ti is ugyanolyanok vagytok, mint a többi ember?

– Igen, olyan vagyok, mint egy fura bogár. Hiszen a könyvem szereplőiről általában az állatias kifejezés jut eszükbe az embereknek. Mert ők azok az arab férfiak, akik erőszakosak a nőkkel, akik autókat égetnek. Én meg nem tettem mást, mint általános történeteket írtam róluk, úgy, mint a hétköznapi emberekről, hétköznapi élettel. Akik élnek, szeretnek, örülnek és sírnak. – Pontosan ugyanúgy, mint bármelyikünk.


Canjavec Judit

Fotók: Fábián Évi

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Joséphine Baker világhírű revücsillag élete utolsó heteiben, 68 évesen is is korát meghazudtoló frissességgel szerepelt Európa színpadjain.
 
A háború alatt egy brit kormányülésen egy miniszter azzal állt elő, hogy a hadiállapotra tekintettel nullázzák le a kulturális kiadásokat, és a felszabaduló összeget fordítsák fegyverekre.
Aforizmák
„ Az ember veszendő. Lehetséges; de vesszünk el úgy, hogy ellenállunk."
Albert Camus
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ