Ülünk a tágas, polgári lakásban, régi bútorok, fényképek, emlékek között. Velem szemközt, a falon, egy csaknem plafonig érő, fakeretes paraszt barokk tükör. Legalább százhúsz éve a családunk birtokában van – mondja Lévai Katalin, akit a gyermekkoráról kérdezek.

– Itt nőttem föl, ebben a lakásban. A szüleim, akik mindketten vegyészek voltak, halálukig itt éltek. Itt semmi sem változott. A szakmájuknál érdeklődésük sokkal szélesebb volt. Nemcsak a humán tudományok, hanem a művészetek iránt is. Édesapám festett, hegedült, édesanyám zongorázott. Mi, gyerekek, ugyancsak tanultunk zongorázni. A családi együttlétekkor elmaradhatatlan volt, hogy valaki egyszer csak leült a zongorához és játszani kezdett.

– A zongorán kívül volt más különórája is?

– Sportoltam – válogatott kosárlabdázó voltam –, tanultam nyelveket, jártam szolfézsra és balettozni is. A szüleimtől azt tanultam, hogy az életet élni kell, nincs üresjárat, nincs lazulás. Azért még maradt időm játszani is, pedig emellett egészen kiskoromtól nagyon sokat olvastam, hetente legalább két könyvet. Tizenkét évesen Sartre színdarabjait bújtam, és azt kérdeztem édesanyámtól, hogy mi lenne jobb: ha eljátszanám ezeket a darabokat, vagy ha írnék ilyen darabokat. Anyu azt felelte, a legjobb az volna, ha valamilyen rendes polgári foglalkozást választanék magamnak.

– Első körben a Külkereskedelmi Főiskolán szereztem diplomát, angol-német szakon. A főiskola után szabadúszó voltam. A szüleim baráti köre bevont engem különféle szociológiai kutatásokba, aminek az lett a vége, hogy elvégeztem az egyetemen a szociológia és szociálpolitika szakot, és megszereztem a kandidátusi fokozatot és a doktori címet. Alapító főszerkesztője voltam az első magyar szociálpolitikai folyóiratnak, az Esélynek. Ezzel csak akkor hagytam föl, amikor esélyegyenlőségi miniszter lettem.

– Bizony akad. Két fontos beterjesztésemet fogadta el az EP, az egyik a szerzői joggal, a másik a jobb jogalkotással foglalkozik. Most az ezekkel kapcsolatos utómunkálatokat végzem. Meg szervezem az uniós tényfeltáró küldöttséget látogatását Bulgáriába, Magyarországra és Romániába, hogy felmérjék a roma lakosság helyzetét és a továbblépés lehetőségeit. A magyarországi látogatás arra is hasznos lesz, hogy tapasztalatokat szerezzenek a Borsodban és más észak-kelet magyarországi településeken már sikeresen működő vállalkozásokról, amelyek olcsó számítógépeket és internet-kapcsolatot biztosítanak a roma közösségeknek kulturális felzárkóztatásuk és művelődésük fellendítése érdekében. Itthon emberjogi közmeghallgatásokat szervezek, és most elindítottam egy mozgalmat, „Tehetséges nőket a közéletbe” címmel.

– Az írás rendkívül fontos számomra. Az első könyvem még 1995-ben látott napvilágot, amit még egy sor másik követett. Valamennyi szociológiai témájú volt. Az első, ami már a szociológia mellett valamennyi regényes elemet is tartalmazott, a 2000-ben utcára került „A nő szerint a világ” volt. Ezeket követte az említett kettő, ami már valódi regény volt.

– Az ember bármiről ír, önmagán, saját élményein, tapaszatalatain keresztül szűri mondanivalóját. Ezzel együtt mindkét történet fiktív. Ami tény: ahhoz, hogy képesek legyünk valódi érzelmeket papírra vetni, föl kell szabadulnia bizonyos gátlások alól. A „Párnakönyv” valóban erősen személyes indíttatású, hiszen egy nő érzelmi életét, legbensőbb gondolatait tárja föl. Egy katartikus szerelem története. Az emberek bizonyára szeretik, mert toplistás lett, akárcsak a most megjelent kötetem... Gondolom, a „Vörös szőnyeg” megjelenésével ismét erősödik az előző kötet irányti érdeklődés. De minden erről szóló pletyka ellenére, a regény fikció, amiben természetesen vannak saját élmények is. Az az érdekes, hogy nagyon sok olyan hölggyel beszéltem, aki bevallotta: a lelkébe „trafáltam”, magára ismert a történetben. Hiszen mindenki volt már szerelmes, vagy éppen most az, esetleg szerelmes lesz. Ez az érzelem mindenki életében fontos szerepet játszik.

– No és a „Vörös szőnyeg”?

– Ez már igazi, sok szereplős regény. A főszereplő, Maja tehetséges, sikeres színésznő, ám a magánéletében kudarcos és kiszolgáltatott. Az elgondolkodtató kérdés: vajon van-e ereje az újrakezdéshez. A párjának megvan az esélye a tisztább életre, de ő a karriert választja. Van a regényben egy másik figura, egy meleg férfi, aki a mély érzelmek hatására fölrúgja sikeres pályáját, és az újrakezdést, az ismeretlen és bizonytalan jövőt választja.

– Visszatérve a merészségre… Van egy felnőtt lánya, aki újságíró. Ő mit szólt?

– Imádta ezt a regényt és az előzőt is. Büszke rám, ahogy én is őrá.

– Igencsak szoros időbeosztása lehet, ha ennyi elfoglaltság mellett még ilyen gyors egymásutánban két regénye is megjelent.

– Sőt, már a harmadikból – ami Maja további életét követi nyomon – is sok jelenet megvan. Az uniós tevékenységből adódó rendszeres ingázás miatt igen sokat ülök repülőgépen, ami számomra igazán ihletett állapot. Kiszakadva a mindennapos környezetből, egy másik világba kerülök, s ott, a felhők fölött úszva, sorjáznak a gondolatok, amiket gyorsan lejegyzek. Az ötletek gyakran a csöndes nyugalmas estéken, séta vagy éppen autóvezetés közben jönnek.

– Gyermekkorom óta olyan családban élek, amelyik több karácsonyt is ünnepel. A katolikus karácsonyt az itthoni hagyományok szerint tartjuk, a hanuka felnőttkorom választott ünnepe, de a legszebb, a legigazibb számomra a szerb karácsony, a pravoszláv ünnep.

Anyai családom a többi megtelepedett szerb famíliához hasonlóan, a régi naptár szerint, január 6-án ünnepelte a karácsonyt. Anyám szépen tudott ünnepelni. A karácsonynak mindig volt bizonyos színpadiassága, gazdagsága, amit akkor is megteremtettünk magunknak, amikor szegénységben éltünk. Az asztalt mindig legalább húszan ültük körül. Amikor a karácsonyi estéket keresem az emlékezetemben, képtelen vagyok őket különválasztani a szüleim, nagyszüleim emlékeitől, amelyeket úgy élek meg, mintha a sajátjaim lennének. Elképzelem a tájat, az embereket, mindazt, amiről meséltek, és mint egy kirakós játék elemeit, úgy rakom össze az emlékeimet az övékből. Amikor megszólal a csengő, és a kinyíló ajtók mögött látható lesz a karácsonyfa, hirtelen minden világossá, meleggé, és gyönyörűvé válik még ma is, úgy, mint gyerekkoromban. És amikor lemegy a fény, és a kibontott ajándékok lecsupaszítva kikerülnek a kezemből, ugyanazt a szorító magányt érzem, amit valamikor nagyon régen tanultam meg érezni. Az ünnep teljessége az ellentétes érzések egyidejű jelenlétéből születik meg nagy ritkán. És a békessége is.

– A szertartás fénypontja mindig a közös ünnepi vacsora volt, amit anyám készített. Karácsonykor még ma is legalább húszan üljük körbe az asztalt. A menü nem változott, pontosan azt esszük ma is, amit felmenőim főztek egykor. Az asztalt is úgy terítjük meg, ahogy a dédszüleim tették. A fehér abrosz alá szalmaszálakat szórunk, ami a jászolt szimbolizálja. Az asztal közepére három tálat helyezünk. Az egyiken friss búza áll körben, szalaggal átkötve, belül, a kör közepén mécses. A békesség jelképe. A másik, valamivel nagyobb tálon kerek fonott kalács fekszik, annyi dióval és almával körülötte, ahányan körbeüljük az asztalt. A harmadik tálban szilvakompót. Az első fogás fehérbab saláta. Majd halászlé, tejjel, ikrával gazdagon, s a fő fogás, a ropogósra egybesütött, fokhagymás, paprikás hal, többféle körettel. Végül tojás nélkül gyúrt tészta, mákkal. Amikor édesanyám olyan idős lett, hogy már nem volt ereje a főzéshez, mint egy megtisztelő ajándékot adta tovább a vacsora készítésének jogát, és hozzá elmesélt egy történetet, mely szerint a szerb anyák úgy tanították meg gyerekeiknek az abc-t, hogy cirill betűket formázó süteményeket sütöttek, amiket a helyes olvasás után a gyerekek megehettek. Így valóban hitték, hogy édes az anyanyelvük. A decemberi karácsony nálunk szűkebb ünnep, vegyes konyhával. A főszereplő itt is a hal, de töltött pulykát is sütök.

– A főzés utazás a múltba, amit nem szabad elfelejteni. A lányom vállalta magára, mert rendkívül fontos számára, hogy ezek a hagyományok generációkon át tovább éljenek. Furcsa dolgok ezek… Igen szoros a kapcsolatom a lányommal, a vejemmel, az unokámmal, Mirával. Az ilyen ünnepi együttlétekkor minden régi emlék fölidéződik bennem; ugyanazt élem át Mirával, ami valaha az én élményem volt. Szeretem az ünnepeket. Jó együtt lenni a nagy családdal. Csak hát édesanyám nagyon hiányzik az ünnepi asztaltól. Igazi matriarcha volt, aki szorosan összetartotta a családot. Nem tudok belenyugodni, hogy már nem él. Talán ez az oka, hogy máig velem van, a nap huszonnégy órájában…

Körmendi Zsuzsa