BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Egy író gátfutása – interjú Spiró Györggyel
Dátum: 2008. február 27., szerda, 8:22
Amikor közlöm vele, hogy nem a könyveiről fogunk beszélgetni, hanem róla, az emberről, rögtön látszik rajta, hogy nincs túlzottan földobva. Hiába, Spiró György nem csupán kivételes író, de különleges – és igen zárkózott – riportalany.
– Nincs olyan, hogy tehetség. Egyedül a zene és a matematika az a terület, ahol kell valamiféle érzék. A tehetség valójában nem más, mint készség. A tehetség munkával megszerezhető. Adott tehát egyfajta készség és aztán – jó esetben – valami történik az emberrel. Nem voltam én sem tehetséges! Azt hiszem, tehetségessé tettem magam. Akarat kérdése az egész. József Attila mondta, hogy „Azt hitték, csodagyerek vagyok, pedig csak árva voltam”. Előbb-utóbb mindenki árva lesz, hacsak előbb meg nem hal.

– Annyit azért leszögezhetünk, hogy írásaival sokak figyelmét felkelthette.

– Engem nagyon sokan föl akartak fedezni. Először Somlyó György – ő még a verseimmel. Azt szerette volna, ha kiadjuk őket, de nem engedtem, mert tudtam, hogy nem jók. Kardos G. György is megpróbálkozott vele, és Örkény István is, akivel egyébként személyesen soha nem találkoztam. Látott valamit a novelláimban, el sem tudom képzelni, hogy mit, mert elképesztően rosszak voltak. Nem akartam, hogy fölfedezzenek, amíg nem vagyok jó.

– Borzasztó kemény magához! Mindig ilyen?

 – Igen.

– Miért?

– Nézze, kamaszként még nem volt mit kifejezni. Egy gyerek, vagy egy serdülő még üres.

– De valami miatt mégis elkezdett írni.

– Azt hittem, ha jót és szépet írok, meg fognak szeretni. Na, ez nem jött be. Minél jobbakat írtam, annál többen utáltak.

– Ez, mondjuk – bizonyos szempontból – érthető!

– Persze, és megtisztelő is.

Hol van Ön az írásaiban?

– Én nem vagyok sehol. Kétféle író van. Az egyik az író-író, aki mindig önmagát írja. Ők a lírai alkatú emberek.


– Ön pedig a másik fajtába tartozik.

– Igen, a színész-író fajtába. Itt az író nem önmagát írja, hanem szerepekbe bújik.

– Maszk mögé?

– Nem. Egyfajta médiumként működöm.

– Mint egy közvetítő eszköz.

– Igen. Törekedtem rá, hogy jó médium legyek.

– Miért nem magáról ír?

– Mert nem vagyok elég érdekes. Mások élete viszont nagyon is az. Nem, nem írok magamról. Egy író halálosan érdektelen. Ír otthon, meg üldögél. Az én életem nem volt érdekes.

– Meg talán ez a kor sem a leghálásabb téma.

– Mióta megszülettem, azóta nem volt háború. S ezért hálás vagyok.

– Pedig arról milyen jót lehetett volna írni…!

– Igen, de lehet, hogy nem is éltem volna túl. Sajnálom a gyerekeimet és az unokáimat, mert az ő életükben sajnos már lesz háború, minden errefele mutat. Szóval a mai Magyarországról nem könnyű írni. A 19. században az ország még elég nagy volt, s jellemző volt rá a sokféleség. Aztán jött Trianon. Érdekes lenne kimutatni, milyen változásokat hozott ez az irodalomban!

– S a szűkös határok mennyire zavarják?

– Talán nem véletlen, hogy ki akartam innen szabadulni, azt akartam, Kelet-Európa legyen az enyém, és ez talán sikerült is. De persze még így is van, amitől el vagyok zárva.

– Ha valamit nem ítél elég jónak, az egészen biztos, hogy tényleg nem jó?

– Ami rossz, az rossz. Maximum nem veszem észre, hogy az. Szerénynek kell lenni, az jót tesz a műnek. Az írás munka, ami természetesen nem tartozik az olvasóra. Mint ahogy a színházi nézőre sem, hogy mennyi energia van egy előadásban. Nem is érdekli őket. De az a baj, hogy az ifjú írókban nincs meg az a tudás, hogy dolgozni kell. Pedig őrületes munka vár rájuk. Én nem irigylem, hanem szánom azokat, akik nagy műveket alkottak, mert tudom, micsoda szenvedés, mennyi kínlódás van egy-egy ilyen mű mögött. Még a kis műveken is éveket szoktak dolgozni, hát még a nagyokon! És sohasem lehet előre tudni, mi lesz sikeres és mi nem.

Itt van például „A Jégmadár” című munkája, amelynek befogadása – a jelek szerint – túl nagy falat volt az olvasóknak.

– Pedig azt népkönyvnek szántam. Ádám Ottó mondta a rendezésről, hogy olyan, mint a gátfutás. Jó hasonlat, az írás is ilyen. Rá kellett jönnöm, hogy mi, írók, el voltunk kényeztetve. A 80-as évekig az emberek olvastak, hisz addig nem lehetett vállalkozni, és mindössze egy tévécsatorna volt. S ez minket elkényelmesített, lehetett nyelvi játékokat játszani. Holott az a normális, ami azóta történt, hogy ugyanis az olvasókat lasszóval kell fogni, le kell őket kötni. A legnagyobb művészek mindig tudták. Ha valaki hatásvadászatot és a közönséghez való alkalmazkodást akar tanulni, akkor olvasson Shakespeare-t.

– A Fogság című legutóbbi, nagysikerű írásában vállaltan megpróbált közérthetőbben fogalmazni.

– Igen, a Fogság-ban egy bonyolult világot kellett ábrázolnom, így kénytelen voltam minden eszközt megragadni, hogy lekössem az olvasókat.

– Vagyis az, hogy a regényét az olvasói igényekhez igazította, nem vált az anyag kárára?

– Nem, sőt, valószínűleg inkább az előnyére.

– Elsősorban kinek kell megfelelni?

– A legfontosabb szempont, hogy olyan művet írjak, amely nekem tetszik. Az a fontos, hogy az olvasóban egyfajta „aha-élmény” keletkezzen, magára ismerjen, érezze, hogy ez vele is megtörténhet, de azt is, hogy ő ezt nem tudná így megírni. Olyat kell papírra vetnem, amit én sem tudok megírni.

– Nagyon magas a mércéje, sok műve megbukhatott ezen a vizsgán.

– Mert egy csomó rosszat írtam.

Azt mondta valahol, hogy vannak azért elképzelt olvasói is, akikről írás közben tudja, mit reagálnának rá. Ez is lehet egyfajta mérce.

– Az elképzelt olvasók véleménye kalkulálható, nem így az élőké. Találkoztam már olyan olvasóval, aki tök hülye, baromi ellenszenves figura volt, mégis lelkesedett az egyik művemért, teljesen őszintén. Nem is értettem, hogy lehetséges ez. Ugyanakkor ismerek csodálatos embereket, akiket meg sem érintett az, amiről azt hittem, telibe találja őket. Miért? Nem tudom…A színházban más a helyzet. Ha színdarabot írtál, beülsz előadásra, és figyeled a közönséget: hol nevet, mikor fészkelődik a székében. Pontosan lehet mérni a reakciókat. A prózában nem így van. De nekem a drámaírás rosszul megy, alapvetően narratív alkat vagyok.

Magának nem megy a drámaírás…? Ezt komolyan mondja?

– Igen.

– Most megdöbbentett… Mióta gondolja így?

– Azóta, hogy a Csirkefejet bemutatták.

Ami őrületes nagy siker volt!

– Akkor jöttem rá, hogy ennél lejjebb a lélekben a drámai műfajban már nem tudok menni. A prózában viszont igen, abban jóval szabadabb vagyok, prózában nincsenek példaképeim. A drámában sokkal erőteljesebben gátoltak a nagy elődök. A prózában nem érdekelnek a szabályok, inkább én alkotok újakat. A drámában kötöttebb a fantáziám: nem tudok teljesen azonosulni az alakjaimmal, valahol mindig kilóg a fejem. Az az igazi drámaíró, aki teljesen elsüllyed a figuráiban. Ezt tudta Arisztophanész, Euripidész, Shakespeare, Büchner, Wispianski. Ők annyira mélyre mentek le, hogy nem tudtak tévedni. Én másnak vagyok a médiuma.

– Ezek szerint, ha az ember felismeri a határait, az segíthet?

– Igen, ha felismered, az segít.

– Mindennek ellenére azért írt néhány darabot, s megjegyzem, nem is akármilyeneket. Miért?

– Mert dühös lettem. Be akartam bizonyítani, hogy tudok én még jobbat is írni!

– És tudott?

– Előfordult, hogy igen. Attól még, hogy nem ez az én igazi műfajom, még egész tűrhető darabokat lehet írni. Szeretem a műfajt, de nem arra születtem.

– Most is túl van egy nagy prózai és hatalmas sikert aratott művön, a Fogság-on, ami tizenkét év alatt készült el. Ez hosszú idő!

– De ez alatt nem csak ezen az egy könyvön dolgoztam.

Félt tőle, hogy valami miatt esetleg nem tudja majd befejezni?

– Volt bennem ilyen félelem. De elkészült. Nagyregényt mindenesetre nem írok már többet.

– Miért?

– Hatvankét éves vagyok.

– Na és?

– Az már öreg ember.

(…) Mint önmaga legszigorúbb kritikusa, mit szól a Fogság című művéhez? Jónak találja?

– Nem tudom, még nem olvastam.

– Mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megfelelő távolságból tudja nézni a könyvét?

– Tíz, tizenöt évnek.

– Akkor addig el kell fogadnia kritika nélkül a könyvet övező nagy kritikai és közönségsikert.

– Azt, hogy ennyire sikeres lett, nem is értem. Eldöntöttem, hogy író leszek. De ez semmit nem jelent. Az életemre soha semmilyen hatással nem volt. Nem akartam szószóló lenni, vagy megszólítani az emberiséget. Mindig volt egy polgári foglalkozásom, abból éltem, és az írás úgy működött, mint egy hobbi.

Vagyis este tízkor, amikor végzett a munkával és a hétköznapi teendőkkel, leült írni. Abból az időből születtek a művek, amit nem alvással töltött.

– Igen, éjszaka írtam.

Ez az életforma persze ad egyfajta szabadságot is.

– Igen, szabad voltam. Csak időm volt kevés. Este tíztől.

– És mi lett a vággyal, hogy ha jót ír, akkor szeretni fogják érte?

– Ez a vágy elmúlt. Hiszen nem ettől alakul majd jól, vagy rosszul a magánéletem. Az embert ne azért szeressék, mert jót írt! Szeressék másért..!

                                                                             Canjavec Judit

Fotó: MTI

(Az interjú rövidebb változata megjelent a Szabad Föld című újságban.)

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Wagnert sokan bírálták, támadták életében. Egy ízben éppen társaság volt nála, amikor a postás egy levelet hozott. A zeneszerző felnyitotta, s a papírlapon mindössze egyetlen szó állt: „Hülye".
 
Shaw nyomtatott meghívót kapott egyik hölgyismerősétől, akit különösebben nem kedvelt.
Aforizmák
„ Túlságosan okosnak lenni szinte már illetlenség"
Gorkij
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ