Az Asztalizenéből előbb lett színielőadás, mint könyv. Nem csoda, hiszen első látásra a legtöbben színpadi műnek mondanák Térey János művét, noha ő maga szívesebben nevezi terjedelmes költeménynek, amellyel a színház is bánni tud. Vértelen dráma ez, egy korosztályé, a mostani harmincasoké, közülük is a budai aranyifjaké. Akiknek pénzük bőven van, az egzisztenciájukkal sincs sok gondjuk, de sok egyéb érték, mint például morál, tartás, tisztesség hiányzik az életükből. Napjaik ezáltal kiüresednek.

Élénk színekben pompáznak azok a fényes testű bábuk, amelyek magukra irányítják a könyvesboltokba a figyelmet. Az üresfejű, mázas kerámiababákat mutató Magvető-kiadványon szalag feszül, rajta ez áll: Aegon Művészeti díj 2008. Az elismerést harmadik éve adja át a névadó biztosítótársaság, méltánylandó ezáltal valamely, az előző esztendőben nyújtott kiemelkedő irodalmi teljesítményt. Amikor a zsűri idén Térey János Asztalizene című művének ítélte oda a kitüntetést, az alkotás még nem jelent meg könyv formában, de a Radnóti Színpad repertoárján már szerepelt.

Miért „alkotás"? Miért nem dráma vagy színpadi műként emlegetjük? Feleljen erre a harmincas éveiben járó szerző, Térey János:

– Mindenekelőtt költőnek tartom magam, más kérdés, hogy mennyire tudok behatolni a dráma területére. Ez a mű is egy terjedelmes költemény, mint korábban a Paulus vagy a Niebelung-lakópark címűek voltak. A versolvasás koncentrált figyelmet követel, ami manapság kevesekre jellemző. De a színház tud bánni ezekkel az alkotásokkal, jóllehet, közben a klasszikus verses drámát megpróbálja magához idomítani, esetleg rövidíteni, maivá dramatizálni. Ráadásul sokat mondják, hogy manapság nem lehet polgári színművet írni. Gondoltam, rácáfolok e véleményekre. Versben fogok megszólalni, mert nem szeretem, ha lebutítják az előadásokat. Az a véleményem, hogy felnőttnek kell tekinteni a közönséget. Aki verses darabra ült be, annak a nézőnek bizonyára arra van igénye, s nem kompromisszumokra.

– A dráma mottóját Márai Sándortól vette: Budán lakni világnézet. Mennyiben változott ez a fogalom Márai óta?

– Akkoriban ez a bizonyos világnézet valamiféle belső tartást jelentett, nemcsak nemességet, de ízlést és fegyelmet is. Az ízlés, mondjuk a javakban, tehát egy lakás enteriőrjében éppúgy érvényesült, mint a magatartásformában. Manapság a budaiság inkább vagyont jelent és a vagyonhoz kapcsolódó gőgöt, amennyiben az újgazdagokra gondolunk, s jelenti ugyanazt is, mint Márai idejében, hiszen vannak családok, amelyek igenis ápolják ezt a tradíciót, talán még politikai hovatartozásuktól függetlenül is.

– Az ön színdarabjában egoista étteremtulajdonos, a színpadról kikopó operaénekes, kitaszított és megkeseredett kritikus szerepel...

– Valóban mindenki egy picit lecsúszott ebben a darabban. A nemzedéki élmény adta meg az alapot. Ismerőseim, barátaim között vannak olyanok, akik pályájuk magasán álló, sikeres emberek: jogászok, építészek, közgazdászok. Azt látom, hogy a családi életük harmincöt-negyven éves koruk körül átrendeződik, s még néhányszor át is fog. Biztosan lesz nyugodtabb időszakuk is, de az ábrázolt életkorban majdnem mindenkinél törés tapasztalható.

– Kritikával kívánja illetni ezt a jelenséget?

- Egyszerűen csak rögzíteni akarom, amit látok. Kritikával nem illethetem azt, ami mélyen emberi, s ami engem nem sért, legfeljebb elgondolkoztat és olykor bosszant. Ilyenkor az ember eltűnődik, hogy aki egyszer elindul és fényes pályát, karriert ígérnek neki, az miért csúszik el mindig valami apróságon. Mert rendszerint apróságon szokott múlni az ilyesmi. Ez történik az Asztalizene színpadán is, csekélység indítja el a lavinát - magyarázza a szerző.

– Pontosan meghatározza a cselekmény időpontját, hiszen odakintről beszűrődik a játéktérként szolgáló étterembe a 2006 őszén kezdődött utcai zavargások zaja. A közhangulatot is fontosnak tartotta megmutatni a morális értékvesztés mellett?

– Mindezt együtt, mert maximálisan összekapcsolódik. Ám kiszűrtem az ábrázolásból a napi aktualitásokat. Nem tart számot érdeklődésemre, ami pusztán politika. Olyasmit szerettem volna megmutatni, ami nem évül el gyorsan. Persze nem egyhamar fogjuk elfelejteni a Magyarországot az elmúlt években jellemző végtelenül kiábrándító közéletet sem. A morális válság a közérzetből, a korhangulatból fakad. Ez a vértelen dráma keserű darab. Felveti azt a kérdést is, hogy van-e életképes középréteg Magyarországon. Azt gondolom, hogy csírájában létezik, vannak, akik nem az ibizai diszkóparadicsomba utaznak, hanem más helyekre - kulturális élményekért, múzeumokért, és nem státuszszimbólumként gyűjtenek festményeket.

– Rigorózus szerzői utasítások szerepelnek a kötetben. Olyannak képzelt egy leendő előadást drámaírás közben, mint amilyen később megvalósult a színpadon?

– Nem, de nem is számít soha, mit képzel el a szerző, az a lényeges, hogy életképes előadás szülessen. A Radnóti Színpadon ez történt.

Mátraházi Zsuzsa