Móra Ferenc Kiskunfélegyházán született 1879. július 19-én. A helyi gimnáziumban tanult, és már 16 éves korában verse jelent meg a Félegyházi Hírlapban.

A pesti egyetemen földrajz-természetrajz szakos volt, de tanulmányait három év múlva félbehagyta. Rövid ideig Felsőlövőn tanított, majd 1902-ben a Szegedi Napló újságírója lett. Volt városházi tudósító, majd „Csipke" aláírással a lap Máról holnapra című tárca-, glossza- és karcolatsorozatának írt. Hamarosan Tömörkény István mellett a lap vezető publicistájaként jegyezték. 1904-ben a Tömörkény igazgatása alatt álló Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum munkatársa lett, ekkor kezdődött barátsága Pósa Lajossal, a "mesekirállyal", aki felfedezte benne a kiváló gyermekírót.

1905 és 1923 között Az Én Újságom több álnéven író munkatársa volt, ekkor születtek munkásságának máig legnépszerűbb darabjai: a Rab ember fiai, Csilicsali Csalavári Csalavér, a Dióbél királyfi és a Kincskereső kisködmön, amelyeket később tévében, rádióban is feldolgoztak. 1913-ban a Szegedi Napló főszerkesztője lett. Politikai álláspontja a polgári radikalizmus volt, amit a hatalom nem nézett jó szemmel, és írásaiért felségsértési pert is akasztottak a nyakába, amelyet az első világháború kitörése szakított félbe.

1915-ben a Petőfi Társaság tagjává választották, majd két évvel később a Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum igazgatója lett. A háború vége felé a polgári demokratikus átalakulás szegedi előkészítőinek egyike volt. 1919. április 1-jén megjelent Memento című vezércikke, amelyet ellenségei vérengzésre való felhívásként magyaráztak, emiatt lemondásra kényszerült a Napló főszerkesztői tisztéről. Rövid időre visszavonult a közéletből, Könyves könyv címmel összeállította verseinek gyűjteményét. 1922-től a Világ hasábjain jelentkezett olvasói tárcáival, vezércikkeivel. A Világ megszűnte után a Magyar Hírlap közölte írásait, útirajzait, ásatásairól szóló színes, már-már novellisztikus tudósításait.

A líra és a publicisztika mellett a húszas évek elejétől a regény műfajában is kiteljesedett. Első regénye a Négy apának egy leánya címet kapta. 1924-ben írta a Horthy-korszak első éveiről szóló keserű szatíráját, a Hannibál feltámasztását, amely csak halála után 15 évvel jelenhetett meg, ebből készült Szőts István filmje, a Hannibál tanár úr. Film született az 1927-ben megjelent Ének a búzamezőkről című művéből is.

1932-ben Szegeden díszdoktorrá avatták, e jeles alkalomra átadta az Aranykoporsó című történelmi regény első példányát az egyetemnek.

Szerencsés ásatónak is mondhatta magát: 1907 és 1914 között a Torontál megyei Csókán európai hírű kőkori telepet tárt fel, és Szeged környékén szinte minden korból értékes leletekkel gyarapította a hazai régészetet.

1933-ban hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála, megműtötték, de már nem lehetett rajta segíteni. 1934. február 8-án halt meg.