A második világháborúban Edoardo Fallaci, a műbútorasztalos papa részt vett az ellenállásban. Retorziókat is elszenvedett emiatt, és lányának ezt a nehéz örökséget adta át. A fiatal medika – két évig Firenze városában orvosira járt – szintén harcolt a nácik ellen, és azzal talán, hogy ott fiatalon belekóstolt a puskaporszag, támadás-menekülés adrenalin-emelő, vad élményébe, el is dőlt a sorsa. Eleinte – hogy diákként eltarthassa magát – a pénzkereset miatt írt, de nem a nőcis témák, hanem a bűnügyi riportok felé vitt az útja. Valahogy már akkoriban kialakult benne – talán az orvos mentalitás „mindent kikutatni, feltárni, meggyógyítani” alapállásából adódóan – az a hozzáállás, hogy fontos társadalmi témákban mindig a gyökerekig hatoljon.

A l`Europeo levelező státuszából lassan neves külhoni lapok tudósítójává nőtte ki magát. És mivel nagyon bátor volt – aki nem csak a száját járatta fűtött szerkesztőségek biztonságában – részt vett a korszak minden véres darálójában: ott volt Vietnamban, a Közel-Keleten és a többi robbanásveszélyes helyen. Vietnámról ezt írta: „Embert lehet ölni a demokrácia, a szabadság….nevében is…” – nem kell ahhoz náciként a Harmadik Birodalmat szolgálni, s ez a felismerés igencsak megrázta.

Henry Kissinger amerikai külügyminiszter akkor azt is megbánta jóformán – neki adva interjút –, hogy a világra jött, nemhogy szóba állt Orianával! A nőnek ez a kijelentés Nobel-díj-szerű elismerés volt… De magnóvégre kapta a világ más fura urait is. A sor hatalmas. Csak szemelgetünk most: a perzsa sahot, Indira Gandhit, Golda Meirt, Willy Brandtot, Ali Bhuttot, Arafatot, Kadhafit, Khomeinit, Lech Walesat, stb. Rettegtek nyelvétől, borotvaéles eszétől, harcos hozzáállásától; de feléjük irányuló figyelme minőséget és – ne tagadjuk – reklámot is jelentett. Pecsét volt azon a megegyezésen, miszerint ők a tényezők a világtörténelemben.

Nos, alanyairól megvolt a maga soha nem rejtegetett véleménye, amivel gyakran szelet vetett, vihart kavart. Például Arafatot – noha Fallaci újságíróként a hetvenes években nagyon is a palesztinok érdekeit képviselte – egy arab Mussolininek látta, egy buta, fölfuvalkodott, katonaruhában parádézó, de harcteret soha nem szagolt, még Kadhafihoz képest is visszataszító, mások háta mögé bújó valakinek.

Legnagyobb botrányát mégis öregen és halálos betegen robbantotta ki: a nemrég meggyászolt szeptember 11-e után alapjában kezdte támadni az iszlámot, mivel fanatikus módszereit félve, károsnak ítélte meg mostani formáját. 2002-ben, fantasztikus kiáltványa a Panorama című olasz lapban azt jelezte, hogy Izrael-ellenessége átfordult iszlámbírálatba. Akkor 150 ezer ember ment vele – a zsidók elleni atrocitásokon felháborodva – tüntetni.

Ezzel vívta ki az európai baloldali értelmiség ellenszenvét is, ami itthon az ő lefasisztázásában – copy right TGM – csúcsosodott ki. Mert le merte írni, és azóta is ezt variálta cikkeiben, könyveiben – 2002: Harag és büszkeség, 2004: Értelem ereje –, hogy napjainkban a legnagyobb veszély a nyugati kultúrára ez az intoleráns, értékeket átvenni képtelen, csak saját dicsőségét hirdető, másokat kirekesztő, öngyilkosokra bazírozó gyűlöletvallás, amivé torzult, és ami lassan köszönőviszonyban sincs az általa is igen tisztelt Averroes és más középkori nagyságok tanította hittel. Rájött, és a Panorama hasábjain kilencszer kért ezért bocsánatot, hogy a múltban alapjaiban tévesen ítélte meg Izrael szerepét. Hogy ott nemcsak palesztin kisdedek öléstől mámoros mészárosai tapicskolnak boldogan az arab vérben – ahogy ezt még ma is hamisan beállítják az anticionisták – a Reuter és más hírügynökségek drámaira komponált és beállított képeit látva –, hanem 50 éve vívja élet-halál harcát ott egy ország. Ahol dolgozni, szeretni és élni akarna a lakosság. Békében – ha lehet és hagyják nekik.

Oriana ha túlzott is néha, az szenvedélyes igazságkereséséből adódott. Olyan nő volt, aki lemondott a családról – „A házasság börtön, az első rab a nő benne”, és az anyaságról. A Levél egy meg nem született gyermekhez című művében felkavaróan ír az abortuszról, a női önrendelkezésről, az anyai ösztönök és a szakma párharcáról már 1975-ben. „Az interjú az én szerelmi történetem…” indokolja meg máshol ezt a döntését. Volt még egy nagy románca, Alekosz Panagulisszal, aki a hetvenes években Görögországban puccsal hatalomra jutott fasiszta junta ellen kísérelt meg merényletet. Ő volt akkoriban a szabadság ikonja, mert fel mert lépni a mocskos diktatúra ellen. Alex 1976-ban homályos körülmények között egy közúti balesetben életét vesztette. Fallaci az Egy férfi című könyve neki állít emléket.

Egyéb művei: 1961: A haszontalan nem, amelyben ázsiai nők sorsát figyelve-boncolva lázít a szörnyű nemi elnyomottság ellen; 1962: Pénelopé a háborúban – haditudósítói élményei a női sors tükrében; 1965: Ha meghal a Nap – az amerikai űrkutatás, űrhajózás, űrhajósok regénye

Minden újságíró példát vehetne róla, aki ugyan soha nem volt objektív és hűvös: olasz temperamentuma, átélt emlékei, megküzdött igazságai ettől messze tartották – az igaz. De örökké a jóért küzdött, még halálos betegen, sokak által meggyűlölve is. Tudott váltani, ha károsnak ítélte gondolkodásmódját, és tudott bocsánatot kérni. Alapos volt, emocionális és vitát gerjesztő – egy ember volt ebben a borzalmas katyvaszban, ami nélküle már sokkal nehezebben lesz áttekinthető.

Szász Judit

Fotó: MTI