Egy korzikai vámtisztviselõ és egy olasz nõ gyermeke volt, iskoláit szülõvárosában, majd 1884-tõl, elköltözésük után Montpellier-ben végezte. Itt folytatott jogi tanulmányokat is, s 1892-ben lediplomázott. Már 17 éves korától írt jellegzetesen szimbolista költeményeket, amelyek közül többet is leközöltek folyóiratok. Egyetemista évei alatt kötött barátságot André Gide-del, s ekkor került kapcsolatba a példaképének tartott Mallarméval is, akinek irodalmi szalonját 1891-tõl látogatta. Az irodalom mellett Valéry nagy figyelmet szentelt az építészetnek, a zenének, a filozófiának, s mindenekelõtt a matematikának.

A kedvezõ fogadtatás, az ismertség és elismertség ellenére, s többek között egy spanyol hölgy iránt érzett heves és viszonzatlan szerelme okán 21 éves korára mély rezignáltság és csalódottság töltötte el. Hátat fordított az érzelmi költészetnek, s a „tudatos tudat" gondolkodójává kívánt válni, hogy énje, ösztönei, neveltetése, irodalmi ízlése ne befolyásolják a világ szerkezetének személytelenül intellektuális vizsgálatában. E törekvésében könyvei javát eladta, hajnalban kelt és órákon át a tudomány módszerein, az emberi tudat mûködésén és a nyelv természetén elmélkedett. Gondolatait gondosan feljegyezte, s e hajnali jegyzetek gyûjteménye késõbb kétkötetes Füzetek című művében jelent meg 1973-1974-ben.

1897-tõl húsz éven keresztül egyáltalán nem írt verset. Ebben az idõben keletkezett két legfontosabb prózai munkája: a Nouvelle Revue Francaise-nek írott Bevezetés Leonardo da Vinci módszerébe című tanulmánya, valamint az Egy este Teste úrral címû karakterelemzése. Ez utóbbi hõse testi, ösztöni és érzelmi lényétõl megszabadulva csak a megfigyelõ tudat örökké éber működésével törõdik, s még saját testi szenvedéseit is igyekszik objektívan vizsgálgatni.

A költõi hallgatás évei alatt Valéry maga is teljesen átlagéletet élt, dolgozott s közben végezte mindennapos intellektuális gyakorlatait. 1897-tõl a hadügyminisztérium tisztviselõje volt, majd 1900-tõl az Agence Havas hírügynökség elnökének, Edouard Lebey-nek lett személyi titkára. Ebben az évben feleségül vette a neves impresszionista festõnõ, Berthe Morisot unokahúgát, Jeannie Gobillard-t. 1912-ben Gide sürgetésére hozzáfogott korábbi verseinek átdolgozásához és összerendezéséhez, s írni kezdte egyik leghosszabb és legbonyolultabb versét, Az ifjú Párkát. A mű akkora mesterségbeli nehézségeket támasztott, hogy a költõ végül öt évet dolgozott rajta, de mikor 1917-ben megjelent, olyan sikert aratott, hogy Valéryt ettõl kezdve a legnagyobb élõ francia költõnek tartották. Hírnevét csak megerõsítették Régi versek albuma és Varázslatok című kötetei.

Az 1920-as évek elejétõl Valéry Európa-szerte elismert szellemi tekintély lett, s egyre inkább belevetette magát a közéletbe. 1924-ben a Nemzetközi PEN Klub elnökévé, 1925-ben a Francia Akadémia tagjává választották. Sokfelé utazott, elõadásokat, felolvasásokat tartott Európa számos nagyvárosában, 1936-ben Budapesten is járt. 1935-ben az Európai Szellemi Együttmûködési Bizottság elnökévé választották, 1937-ben pedig a College de France-on, a párizsi szabadegyetemen elnyerte a költészettan professzora címet. A második világháború idején, a német megszálláskor a szellemi ellenállás egyik vezéralakja volt.

Élete utolsó éveiben fõként esszéket írt a legkülönbözõbb témakörökrõl, filozófiatörténetrõl, természettudományokról, politikáról is véleményt nyilvánított. A háború végén, Párizs felszabadulásakor õ is részt vett az ünnepi felvonuláson, de a béke idõszakát már nem sokáig élvezhette. 1945. július 20-án meghalt, állami állami dísztemetést kapott.

Sokan a XX. század egyik legnagyobb hatású költõjének, s nem utolsósorban gondolkodójának tartják. Az általa létrehozott ún. újklasszicizmus szakított a költõi ihlet és ösztönösség kultuszával, s nem is annyira az elkészült mű, sokkal inkább annak létrejötte foglalkoztatta. Ennek ellenére stílusa nagyon is érzéki, költeményei telve vannak természeti képekkel és utalásokkal.

Magyarországon elõször Gyergyai Albertnak a Nyugatban megjelent tanulmánya hívta fel a figyelmet Valéryre, majd Kosztolányi Dezsõ fordításai tették még ismertebbé. Az 1940-es évektõl Somlyó György foglalkozott munkásságával, fordításokkal és műhelytanulmányokkal értelmezve művészetét.

(MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes)