Alekszej Makszimovics Peskov néven született Nyizsnij Novgorodban. Szülei korán elhaltak, ő kelmefestő nagyapja házában nevelkedett kilencéves koráig. Iskoláztatásával senki nem törődött, mindössze pár hónapig bírta a tanulást, s még tízéves sem volt, amikor dolgozni kezdett. Egész sor foglalkozást próbált ki, s éppen hajósinasként szolgált, amikor a szakácstól megtanult írni-olvasni. Ettől kezdve mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került.

1884-ben Kazanyba utazott, hogy tanuljon, az iskolai alapok hiánya miatt azonban útja a társadalom kivetettjei közé vezetett. Gyűlölte ezt a világot, állandóan az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta, aztán a gondolatot tett követte: tizenkilenc évesen mellbe lőtte magát. A golyó azonban szíve helyett tüdejét fúrta át, s bár felépült, tüdeje sosem jött rendbe teljesen. Ezután kezdte meg évekig tartó vándorlását Oroszhonban, 1889-ben a narodnyikokkal való kapcsolata miatt letartóztatták és állandó rendőri felügyelet alá helyezték.

1892-ben Tifliszben (a mai Tbilisziben) jelent meg első elbeszélése, a Makar Csudra. Ekkor használta először a keserű jelentésű „Gorkij" írói álnevet, ezzel kétségkívül saját és hősei sorsára akart utalni. A következő években sorra jelentek meg elbeszélései, 1895-ben Szentpéterváron rangos irodalmi lap közölte a Cselkast, amelyet Gorkij egyik legkiválóbb alkotásaként tartanak számon. Neve ezután lett ismert, lelkes kritikákat kapott, kötetei gyorsan elfogytak. A novellák után regényírással próbálkozott (Foma Gorgyejev, 1899), majd két drámát írt (Kispolgárok, 1901; Éjjeli menedékhely, 1902). Ezek a darabok világszerte ma is szerepelnek a színházak repertoárjain.

Szentpétervári éveiben a Szociáldemokrata Párt bolsevik szárnyához csatlakozott, hivatalosan azonban sohasem lett párttag. Gyakran volt nézeteltérése Leninnel is, ugyanakkor befolyása komoly erkölcsi tőkét jelentett és anyagilag is komolyan támogatta a pártot. Az 1905-ös forradalomban vállalt szerepe miatt letartóztatták, börtönbe zárták. Kiszabadítására példátlan nemzetközi kampány indult, sikerrel.

1906-tól hét évig önkéntes emigrációban élt, néhány hónapi amerikai tartózkodás után Capri szigetén levő villájában - beteg tüdejét gyógyítva - dolgozott. Még amerikai tartózkodása idején született Az Anya című regénye. 1913-ban Oroszországba hazatérve egyetértett a bolsevik párt háborúellenes politikájával, de az 1917-es októberi hatalomátvételt ellenezte, Új Élet című lapjában támadta is Lenin diktatórikus módszereit. Szervezni kezdte az irodalmi életet, maga köré gyűjtötte és támogatta az értelmiséget, segélyakciókat szervezett. Ebben az alkotói korszakában jelent meg főműve, az Életem című trilógia, amelyet az orosz irodalom legkiválóbb önéletrajzi alkotásának tartanak. Újabb sorrentói évek következtek, itt írta meg az Artamonovok című családregényt (1925), majd engedve a ránehezedő nyomásnak, 1928-ban visszatért Oroszországba.

Sztálin hatalma ekkoriban kezdett kiteljesedni, és Gorkij hamarosan Joszif Visszarionovics politikájának hivatalos támogatója lett, vezető szerepe nyilvánvalóvá vált. 1932-ben róla nevezték el szülővárosát, Nyizsnyij Novgorodot valamint Moszkva legnagyobb utcáját, a Tverszkaját és számos intézményt. 1934-ben a Szovjet Írószövetség elnökévé választották, ilyen minőségében vezető szerepet játszott a szovjet írók számára kötelezővé tett szocialista realista irodalmi stílus kialakításában. Ekkor született színműve a Jegor Bulicsov és a többiek (1932), Dosztyigajev és a többiek (1933), a Klim Szamgin élete című négykötetes regény (1936), valamint Lev Tolsztojról és Csehovról szóló, nagy sikert aratott memoárjai.

A tüdejével állandóan betegeskedő írót 1936-ban a Moszkva melletti Gorkiban ápolták, máig nem tudni, hogy június 18-án bekövetkezett, váratlan halála természetes volt-e, vagy sem. A nyugati kremlinológia azt a változatot tekinti hitelesnek, hogy a diktátor túlkapásait immár elutasító író halála a generalisszimusz hosszú listájára írandó. A sztálini korszak minden ezzel kapcsolatos dokumentumot eltüntetett, s ezért máig tisztázatlan.

(MTI-Panoráma)