A bécsi Albertina patinás épületében február 26-ig látható az a nagy Magritte-tárlat, amelyen – sok jelentős festménye mellett – plakátokat (például olyat, amelyet a fasizmus ellen készített, Belgium német megszállása után), grafikákat, könyvborítókat is nézegethetünk.

Talán A fények birodalma lenne az, amit elsőként választanék. Van néhány hasonló festménye, de számomra ez az egyik legizgalmasabb. Hosszas nézelődés után ugrott be, mi itt a nagy lelemény: fent nappali eget látunk, lent viszont éjszaka van, lámpafény világítja meg a sötét utcát, a ház homlokzatát. A kép két része külön-külön tökéletesen élethű, így, együtt, mégis szürreális. Költői és lidérces egyszerre. Jól érzékelteti azt, amivel mesterien bánt Magritte: egy-egy részlet maga a realitás, ám az egész mégis irreális.

Megállásra késztet, mert képtelenség, hogy a valós részletek úgy alkossanak egészet, ahogy ő egy-egy képén összerakta mindezt. Közben meg mégis. Kibillent a megszokott kerékvágásból, elbizonytalanít. Kérdéseket tesz fel. A fények birodalma megbabonáz, lenyűgöz a belőle áradó szépség, nyugalom, amely mégis nyugtalanít, hiszen nem létezhet ez így, együtt. Gondolkodóba ejt a valós részletek és az egész képtelensége, s az ugyanakkor mégis csak az belőlük áradó szépség és összhang.

Valószínűleg a misztérium, a rejtély vonzotta Magritte-ot, az, ami ott van minden tárgyban, emberben, minden részletben, amit látunk is, meg nem is. Ahogy Magritte szabadon alkotott, úgy nekünk is érdemes szabadjára engednünk a fantáziánkat, ha az ő képeit nézegetjük.

Megállásra késztetnek sokszor a címei is. No nem a „megfejtésben” segítenek, hanem a kérdésfeltevésben: olykor a cím miatt töprengünk el az egészen, mert a cím ellentétes azzal, amit látunk. Látni vélünk. Természetesen ez sem véletlen, hiszen Magritte sokat foglalkozott a szavak fontosságával, erejével. Gondoljunk csak a pipát vagy almát ábrázoló képére, amelyhez odaírta, hogy ez nem pipa, ez nem alma! (A képek árulása, 1928/29, Ez nem alma, 1964.)

Egyik legizgalmasabb műve számomra ezen a kiállításon A fenyegetett gyilkos (1926). Itt is felbukkan sok tipikus motívum, ami jellemző a múlt század nagy szürrealista festőművészére. Alakjai általában reálisak. Skszor látunk jól öltözött, fekete öltönyös, keménykalapos, amúgy abszolút érdektelen, szürke, hétköznapi férfiakat. Mint ezen a képen is. Ám az előtérben lévő két férfi kezében háló és bot van. Először nem is értjük: ki a fenyegetett alak? Éppen a gyilkos? Az, aki a lehető legnagyobb nyugalommal áll a meggyilkolt, meztelen, vérző nő közelében, és az előtte lévő tölcséres lemezjátszóból zenét hallgat? Rá lesnek hárman hátul, ketten pedig éppen le akarnak csapni rá. Nagyon furcsa az egész helyzet – persze, éppen ez fog meg azonnal, emiatt kezdek töprengeni.

Első pillantásra meghökkentőek azok a képei, amelyeken egy házban, vagy például szobabelsőben látunk oda nem illő dolgokat. Mondjuk, a házban, a nyitott ablakon át egy teljes házat. A szobában óriási vörös rózsát, a fa törzsében (amelynek a kérge ajtóként tárul ki) szintén egy házat, a kalitkában hatalmas, a teljes teret kitöltő tojást. Magritte sokszor felcseréli a külső látványt a belsővel, ezzel is megállásra késztet. Föltehetjük a kérdést: valóban mindig azt látjuk-e a valóságban, amit látunk? Egyébként is: mi a valóság? Amit „élőben” látunk, annál nem csal a tekintetünk? Nem befolyásolják a tapasztalataink is a vizuális érzékelésünket?

Magritte sok képe költőien megemelt és sűrített. Miközben folyton megkérdőjelezte a „valóságot”, képes volt erőteljes vizualitással, eredeti módon közvetíteni érdekes gondolatokat. Csupa kérdés, bizonytalanság, költőiség, csoda és misztérium az, amit nála látunk. Most éppen Bécsben, sok helyről válogatott, ritka gazdag összeállításban.

Eszéki Erzsébet

René Magritte időszaki kiállítása a bécsi Albertinában, február 26-ig.

http://albertina.at/jart/prj3/albertina/main.jart?reserve-mode=active&rel=en