- Nem ezen kell meglátszania, hogy fényképeket készítek – mondja, és eszembe jut egy korábbi beszélgetésünk. Akkor elhúzta a száját a fotóművész kifejezésre. Nem tartja magát művésznek, ha megkérdezik, beéri a „fényképkészítő” titulussal.

- A fotó mindig ott van a fejemben, képekben gondolkozom. Ez így van már gyerekkorom óta.

Pedig rengeteg mindennel kereste a kenyerét autómosástól az internetes kereskedésen keresztül az újságírásig.

- Most mondhatnám, hogy mindent ki kell próbálni, de ez az én esetemben nem igaz. Egyszerűen arról van szó, hogy meg kell élni valamiből. Persze voltak olyan munkáim, amiket tudtam szenvedéllyel csinálni, de az autómosás például nem tartozott ezek közé.

Mosolyog – nem úgy néz ki, mint egy meg nem értett művész, és biztos vagyok benne, hogy nem is érzi annak magát. Megtudom, hogy a fotózás gyerekkora óta kíséri, amikor látta, ahogy édesapja a fürdőszobában hívja elő a filmtekercseket.

- Akkor még misztikus dolognak tűnt – nevet. – Valójában ma is az. A fotózás nem arról szól, amiről sokan hiszik, nem a pillanat megörökítése. Tele van olyan képekkel a fejem, amiket el kell majd készítenem. Itt vannak, tudom, milyennek kell lenniük, csak még nem jutottam el az exponálásig. Nem is kell sürgetni, majd ha eljön az ideje, akkor elkészül a fotó is.

- Legjobban mégis a portrékat szereti.

- Igen, a portrék különleges kapcsolatot feltételeznek a téma és a fotós között. Igaz ez a klasszikus portrékra, és a spontán fotókra is, amikor a képen szereplő személy nem is tudja, hogy fotózzák. Ezt persze nem úgy kell érteni, mint mikor a paparazzi lecsap az áldozatára. Ezt a műfajt méltóságteljesen is lehet csinálni. Sőt, legtöbbször jelzem az illetőnek, hogy lefényképeztem.

- Nem is találtam sok stúdióban készült képet a munkái között.

- Vannak, csak nem dicsekszem velük. Jobban szeretek szabadtéren dolgozni. Rengeteg lehetőség van benne.

- Ezért szereti a természetfotózást is?

- A természetfotó olyan műfaj, ahol találkoznak a legfőbb szenvedélyeim. Szeretem a természetet, az állatokat, azt a szépséget, amit a város és az emberek – ha akarnának sem tudnának megadni. Ennek ellenére, nem vagyok igazi természetfotós. Nincs rá elég időm, így ez csak amolyan hobbi maradt a számomra.


Galéria megnyitása

Elnézést kér, kimegy a konyhába, de hamarosan visszatér, egy üveg vörösborral és két pohárral a kezében. Elfogadom a kínálást, ami ugyanolyan természet adta kedvességgel érkezik, ami minden mozdulatából árad.

- Valahol azt hallottam, hogy a digitális fotó elterjedése megártott az igazi művészetnek.

- Ez nem igaz – felhősödik el kissé a tekintete. – Azoknak ártott meg, akik a fotózáson akarják halálra keresni magukat. A digitális fotó a kevésbé jó fotósoknak és a kispénzűeknek is megadta a fejlődés, a tanulás lehetőségét, elérhető áron. Szerintem nagyon jó, hogy létezik. 1993-ban, amikor bejártam Brazíliát, mit nem adtam volna egy jó digitális gépért...

Előkerül egy számítógép, olyan képeket mutat, amikkel a honlapján nem találkoztam. Csalódás nem ér: remek felvételek, és bármi is a téma, mindegyiken látható valami a fotósból – minél jobban megismerem, annál inkább.

- Soha nem volt még kiállítása. Nem szereti az ilyesmit?

- Eddig még senki nem kért fel, én pedig nem erőltetem. Persze nem a fióknak dolgozom, az interneten többfelé megtalálhatóak a képeim. Az emberek látják, szeretik, letöltik. Ha valaki szeretné, hogy kiállítsam őket, akkor persze nem utasítom vissza, de nem ez az elsődleges.

- Hanem?

- Örömet szerezni. És most egoista leszek: ha jó képet készítek, az nekem már mindenképpen örömet szerez. Ha másnak is, az már csak a többlet. Kimondhatatlanul fontos, de többlet.

- A szépség mindenkinek örömet szerez, a képei többségére mégsem az a jelző illik, hogy szép...

- Köszönöm, hogy így látja. A szép fotó gyönyörködteti a szemet, de az elmét nem feltétlenül dolgoztatja meg. Szeretem, ha a képeim kommunikálnak, és erre serkentik a nézőt is. Edgar Allen Poe írt úgy, hogy csak nézte az embereket, és elképzelte az életük történetét. Szeretném azt gondolni, hogy ha látná a fotóimat, témát találna bennük. Ha csak egy ilyen fényképem van, már nem dolgoztam hiába.

A bor elfogyott, ismét a konyha felé veszi az irányt, lefőzni egy újabb kávét. Mielőtt hazaindulnék, szavát veszem, hogy ezentúl mindig megmutatja nekem a legújabb képeit. Örömmel ígéri meg, aztán utamra enged. A macskák vele együtt az ajtóig kísérnek.

Csanádi Dávid honlapja: http://fenyiras.blogspot.com



Fehér Angéla