Pécsett született, anyai nagynénje Jászai Mari volt. Gyermekkorától kezdve rengeteget rajzolt, gimnáziumi tanulmányai mellett Martyn Ferenc tanítványa volt. Az ő tanácsára iratkozott be a Pécsi Képzőművészeti Szabadlíceumba, s amikor annak válogatott anyagát 1950-ben meghívták a Nemzeti Szalonba, az ő Tájkép című szénrajzát is bemutatták. Tanulmányait a budapesti Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban fejezte be, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolára járt festő és freskó szakra, mesterei Bencze László és Szőnyi István voltak. 1962-1963-ban olaszországi tanulmányutat tehetett, olasz állami ösztöndíjjal látogatta az Accademia di Belle Arti nyári szabadkurzusát. 1963-ban Rómában, 1964-ben Budapesten mutatta be önálló tárlaton grafikáit és festményeit.

1960-tól újságrajzokat és könyvillusztrációkat készített a Szépirodalmi és a Móra Ferenc Kiadó számára, 1967-1976 között díszleteket és jelmezeket tervezett színházi előadásokhoz. 1974-ben a dél-franciaországi Vence-ban, a Károlyi Alapítvány művésztelepén dolgozott, 1979 és 1984 között a Szentendrei Régi Művésztelep tagja volt. 1974-ben alapító tagja volt az alkotócsoportként és később kiadóként is működő Pesti Műhelynek. 1959-től tagja a Művészeti Alapnak (ma: Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete), 1971-től a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, 1996-tól a Magyar Festők Társaságának. 1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja.

1983-tól tanított a Pécsi Tudományegyetemen rajzot és festészetet, 1991-től tanszékvezető egyetemi tanárként, 2003-tól professor emeritaként. A Pécsi Képzőművészeti Mesteriskola egyik alapítója, 1995-től a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán a festészeti doktori program vezetője volt. Több külföldi művészeti egyetemen, így Párizsban és Londonban is volt vendégprofesszor, 1988-ban részt vett a szöuli Művészeti Olimpián.

Az Ilona Keserü Ilona művésznevet használó festőművész a hatvanas évek közepén indult neoavantgárd művészgeneráció jelentős alakja, az Iparterv-csoport tagja volt. Művészetére nagy hatással volt az Arte Povera (szegény vagy szegényes művészet), valamint a korai feminista mozgalom. A főiskola elvégzése után fedezte fel az absztrakt festészetet, korai képeivel Martyn Ferenc képi világát folytatta. Olaszországi tartózkodása alatt komorabb hangvételű, sötét tónusú, monokróm, úgynevezett Zsilett-rajzokat készített, amelyeket fokozatosan egy sokkal színesebb, a gesztusfestészet irányába mutató képi világ váltott fel. A Számozott képek már erős színvilágúak, az élénkvörösek és narancsok absztrakt formákat hangsúlyoznak.

1967-ben festészetének központi motívumává a balatonudvari temető szív alakú sírkövei váltak (Tükörkép). 1971-től sokszorosított grafikákat készített, amelyeken a sírkőmotívum jellegzetes hullámvonallá alakított formáját variálta (Képződő tér). 1967-ben kezdett el vászondomborítással foglalkozni, különféle minőségű textilek, zsinórok, szalagok és más egyszerű anyagok alkalmazásával törekedett háromdimenziós hatást elérni (Fekete vonal, Közelítés II.). A kezdetben festetlen műveket fokozatosan elborította a hetvenes évekre jellemző koloritja: a szivárványszínek, majd az azokat kiegészítő emberi bőrszín árnyalatai. A nyolcvanas években egy új optikai jelenség kezdte foglalkoztatni, a lehunyt szemek mögött megjelenő utóképek. 2001-es hosszabb római tartózkodása idején kezdte kutatni a cangiante színhasználatot (az a finom színváltás, amellyel elsősorban a drapériák, ruhák gyűrődéseit festették meg). Életművének egyik központi kérdése hogy mi a szín. Kerek, színes formák, kanyargós vonalak világa elevenedik meg különböző technikájú művein. Alkotásai között több a monumentális mű, mint a nagyharsányi szoborparkban tapasztott formák, a Paksi Energetikai Főiskola 200 négyzetméteres mennyezetfestménye, Tatán a Kocsi úti temető kápolnájának 200 négyzetméteres falfestménye.

Több hazai és külhoni kiállításon vett részt. Életmű-kiállítása volt 1983-ban a Műcsarnokban, tárlatával nyílt meg 1997-ben a pécsi Janus Pannonius Múzeum új Múzeum Galéria nevet viselő kiállítóhelye. 1956 és 1962 között rendszeresen részt vett a Vásárhelyi Őszi Tárlaton, ahová 2017-ben két nagyméretű festménnyel tért vissza. A cangiante színrendszerrel készült képeit először 2011-ben a pécsi Nádor Galériában állították ki. 2012-ben az UNESCO nőnapi kiállításán első magyar alkotóként állíthatott ki, 2018-ban a londoni Stephen Friedman Gallery-ben mutatkozhatott be önálló kiállításon. Alkotásai Magyarországon kívül német, olasz, francia, osztrák, amerikai és dél-koreai múzeumokban is láthatók. Munkái gyakran megfordulnak árveréseken, 2022-ben Sírkövek 2. című 1967-es festménye 110 millióért kelt el, ezzel túlszárnyalta az élő magyar festők addigi árverési csúcsát.

Munkásságát számos díjjal ismerték el: 1984-ben Munkácsy Mihály-díjat kapott, 1989-ben érdemes művész lett, a Kossuth-díjat 2000-ben kapta életműve elismeréséért és a művészetoktatásban elért eredményeiért. 2007-ben Hazám-díjat, 2009-ben Prima-díjat kapott. 2013-ban a Magyar Festészet Napja alkalmából életműdíjjal, 2014-ben a Nemzet Művésze címmel, 2015-ben Pro Urbe Budapest díjjal tüntették ki. A Vásárhelyi Őszi Tárlaton 2017-ben Tornyai-plakettet, 2019-ben életműdíjat kapott.

Születésnapja alkalmából tavasszal életmű anyagából retrospektív kiállítást rendezett a budapesti Q Contemporary magánmúzeum, nyáron Keserü 90. - A balatonudvari sírkövektől a párizsi Pompidou Központig címmel köztéri fotókiállítása volt Balatonudvariban. Októberben a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara szervezett konferenciát tiszteletére.

(MTI)