Eredeti neve, a „Sto” csehül „százat” jelent, ezt németesítette művésznevében, amelynek jelentése „száz víz”. A Friedensreich jelentése béketeli, Regentag: esős nap (ez egyébként saját hajójának a neve is, amelyen lakott és utazgatott szerteszét a földön), Dunkelbunt pedig magyarul sötéttarka... Friedrich Stowassert zsidó anyja egyedül nevelte föl Bécsben. Korán megmutatkozó tehetségét próbálta ugyan szakirányban is fejleszteni, de soha nem fejezett be semmilyen keretek közé zárt fejlesztést sem: a szülővárosában lévő Képzőművészeti Akadémiát három hónap után hagyta faképnél, míg a művészképzés origójának tartott párizsi École des Beaux Arts-ra egyetlen nap után vágta rá a míves kaput.

Ahogy a Budapesten tartózkodó Ursula Plassnik külügyminiszter asszony – aki küldöttségével együtt  beszorította két tárgyalása közé e megnyitó első részét, olyannyira, hogy ő mesélt e szabadszellemű művészről – mondta, Százvizünk érzékenységét a világ bajaira, szépségeire igencsak felfokozta az a tény, hogy az Anschluss után 69 rokona elpusztult a nácik táboraiban. Ausztria máig ellentmondásos viszonya ehhez az időszakhoz – amelyben a legtöbb osztrák őrjöngve ünnepelte a Reich-hez való csatlakozást s nem kellett kényszeríteni őket semmire, sőt! – abban is megmutatkozik, ahogy a magas, szőke asszony szenvedéllyel és megértéssel ecsetelte a fiatal üldözött képzőművész hányattatásait. Késői elégtétel-szolgáltatás ez a származása miatt kitaszított más áldozatnak is, de legalább megtörtént!

A festő, filozófus, emberbarát, ökológus és még annyi más érdeklődési területen járatos vándor e szörnyű élmények után már jó értelemben, globálisan szemlélt mindent – ahogy Hajdu István művészettörténész próbálta röviden vázolni – a maga sajátos teozófikus nézeteibe ágyazva. Vállaltan világpolgár lett – japán felesége volt, Új-Zélandon nyugszik teste egy magnóliafa alatt, végigutazta életét hajóján (ennek neve is Regentag/Esős nap volt), autóstoppal, léggömbön, vonaton, repülőn – és mindent magába olvasztott, amit az emberiség történetében szépnek ítélt. Ám kérlelhetetlenül harcolt minden ellen, ami undorította. „Az egyenes istentelen!” – vallotta, és csak a puha gömbölyűség, a labirintus, a düledező vonalak éltették.

Aki látta 34 épülete egyikét – itthon főleg építésznek könyvelték el, aki nem alkothatta meg a Fővárosi Levéltár épületét: egyrészt a magyar tesze-toszaság, pénzhiány, másrészt halála miatt – tudja, hogy azokon sincs egyetlen vonalzó húzta derékszög sem. Édesen őrült színekben lubickoló, erdőt nevelő paloták ezek, amelyekben boldog emberek laknak, hullámzó padlón járva, tiri-tarka ablakszemek mögött. Az ablak amúgy is filozófiája sarkköve lett a világra kitárulkozás szimbólumaként, amelyet szerinte – a szó szoros értelemben véve is – mindenki jogosult olyanná díszíteni, amilyenné csak akarja. Malterbe zárt szárnyalásában a tragikusan halt kora XX. századi barcelonai építészgéniuszt, Antonio Gaudít követi, aki először vette be a szakma hiszekegyébe a hullámok törvényét, az arcokká formázott kémények, ajtók, nyílások humorát, a mozaikcserepek üde színskáláját – többek közt Güell-parki munkájával is. (Hogy milyen sokáig nézték őt, szegényt emiatt  sík hülyének, az más kérdés...)

Hundertwasser összes háza ilyen ritmusban készült, harsogó kerámiákkal, mélytónusú falfestéssel, szabálytalan, sehol sem egyforma szerkezetekkel megbolondítva. Ezt még ipari célokat szolgáló nagyberuházásoknál is megengedte magának, hiszen távfűtőműve, szemétégetője, sőt temploma se kivétel ez alól. A külügyminiszter asszony minden bécsi nevében büszke is erre. Az, a Löven Gassen található Hundertwasser-centrum – ahol a műveit felölelő Kunst Haus is található, amelyből nekünk most idekölcsönöztek műveket – városka a városban: a kimért bécsi monarchikus rendezettség felborul itt, hisz a vicces lazaság veszi át a hatalmat. A jugendstíl: a magyar és bécsi szecesszió indázása, művészi tökélyre fejlesztett kézművessége is hatott a mesterre, aki ebben a szintén semmi elvágólagost nem tartalmazó felfogásban meglelte önmagát.

Öt bőr-elmélete híven kifejezi őt magát és művészetét, amely a mikro- és makrokozmosz egységét szolgálta. Első bőrünk a valódi, pólusokkal a világot beszívó testrész, második a ruházatunk, harmadik a házunk, negyedik a szűkebb környezetünk és az ötödik már maga a Föld, a természet, az ökológia. Ez utóbbiért bármikor harcba szállt. Amiért eleinte kinevették, hogy az építkezés során pici növénykéket belefoglalt ablakkereteibe, mára buja dzsungelként bólogatnak házain; igazat adva elméletének, miszerint a természetbe finoman kell beleilleszteni a művi környezetet – s nem fordítva, durva módon. Mindig az összefüggéseket kereste és tisztelte, gyűlölte az erőszaktevőket. Ő eggyé válni akart vele, a technikai haladás jelszavával megrongált ökológiával, és ezért hirdette, hogy az isten ellen való a derékszögezés! Hol van ilyen a való élet millió évek alatt kicsiszolódott tárgyai, élőlényei között? – kérdezte sokszor Hundertwasser. Őt a görögöknél is mély tartalmakat hordozó labirintus mélysége, mint a középpontba húzódás, önmagunkba fordulás spirálja is vonzotta. Morális parancs volt számára ezt megvalósítani képben, textilben, házban! (Míg kortársa, a szintén teozófikus Mondrian a görbét kiáltotta ki fő ellenségnek...)

1993-ban már volt gyűjteményes kiállítása fent a Várban, s vannak most itt is művei, amelyek visszaköszönnek onnan. Nekem azóta megvan az a képeslap, amin sárga házba zárt vágyódó női arc tekint kifelé, „Fájdalmasan várni a szerelemre, amíg a szerelem távol van” címmel. Legtöbb itt kiállított darabja – amelyeknek elhozatalához, installálásához ismét nem kért dr. Baán László főigazgató állami támogatást, hiszen a szponzorok: Erste, Deloitte, MOL, Frey Wille kisegítették – színekben tobzódó szerirgráfia (selyemnyomat), rotaprint, fametszés, textilszövés. Bodor Kata kurátor a grafikai osztály munkatársai segítségével – négy generáció dolgozik itt együtt a 80 éves Gerszi Teréz vezetésével – rozsdás fémekre helyeztette eme alkotásokat a festő szeretett labirintusát megidézve. A sötétített teremben szinte felrobbannak koloritjának árnyalatai ezüst és arany középponttal. Sok munkája alázatos hódolat a japán fametszés előtt, amellyel neje szülőhazájában ő is sikerrel próbálkozott bennszülött munkatársakkal.

Azok, a már a Van Gogh-kiállításon tavaly megcsodált leheletkönnyű darabok Hundertwasser minden szépség-igényét kielégítették, mert levegőben úszó csodáknak látta valamennyit (szerzetesek fejlesztették ki a 6. században ezt  a technikát). Ott készült nyomatain japán pecséttel jelzi, hogy megemlékezik ottani segítőiről. A munkásokat nagyra becsülte mindig is: egyszer fogadásból hat hónapig saját kezűleg textilt is szőtt, előrajz és egyéb „kotta” nélkül. Aztán már hivatásosok valósították meg álmait, de aranyos-ezüstös fémszálakkal átvezetett, pipacspiros, napsárga, magentakék, hú-dezöld, puha kontúros, korongszerű figurákat felvonultató szőnyegei így is szemet gyönyörködtetőek. Hogy mennyire tudott rajzolni-festeni tökszabályos, akadémikus stílusban is, azt a bejáratnál elhelyezett önarcképe és korai tájképei mutatják. Ezekből indultak ki – napernyők csíkjaiból, szemöldöke kacskaringóiból – a későbbi, védjegyévé vált formavilág kerekdedségében melegséget sugárzó motívumai. Nemcsak a japánok előtt tisztelgett ilyenforma ouvre-rel, hanem Van Gogh zaklatott életműve előtt is. Ezért ő szintén festett margarétákat, szikrázó aranybibével húsos, szexis vörös szirmokkal...

Mivel teljes életet élt, nemcsak a virágzást de a pusztulást is tematizálta:  ezért foglalkozott a szarral, mint végtermékkel, ami még a 40-es, 50-es években perverziónak tűnt. Ma már természettudatos gondolkodásnak mondanánk, hogy mindent a maga helyén és értékén kezelt. Organikus építészeti felfogása az értéktelen cseréppé tört üveget, tükröt fantasztikus díszítőelemnek használta fel, mivel nem ismerte a hulladék fogalmát, csak a megújulás parancsát. Hihetetlen egyéniségét utálták kortársai, főleg azok – a bécsi akcionisták –, akikkel pedig hasonló elveket vallott. Ma már az ő nevüket nem nagyon tudja a világ, de Százvíz úré elevenen él. Bécsben éppolyan turistacsalogató látványosság munkássága – meg az abból kinövő üzleti vállakozás: sálak, mütyürök, albumok, trikók eladása, vendéglők, stb. –, mint a zenei zseni Mozarté.

Most, a legszürkébben reménytelen téli hónapokra idehoztak nekünk nagy dózisban belőle életvidítónak sok alkotást, sőt filmen is nyomon követhetjük eme örök nyughatatlant, aki jobbító és harcos útjait haláláig járta földön, vízen, levegőben. Hitvallásos sorait két nyelven adták közre a rendezők. Nagysága előtt különleges produkcióval tisztelgett Bécs városa Budapesten: Christian Tichy balettmester, a bécsi operából három táncosnőnek – magyar, orosz és kínai származásúak egyébként – egyedi koreográfiát készített erre a megnyitóra. Két részben zajlott az előadás: az elsőben Friedensreich életét – a bécsi vér vidám buzgásától a náci masírozás halált osztó léptein át, a felszabadulás amerikaias ugrabugrájáig – mutatták be, a másodikban Japán iránti szerelmét illusztrálták keleti zenékre kitalált, évezredek csiszolta mozdulatok felidézésével. Ő mindig japán muzsikára alkotott, ha tehette.

Szász Judit

Fotó: Sebő Gábor