BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Inkább megállítanám a tömeget, semmint begyorsítsam
Dátum: 2005. szeptember 25., vasárnap, 20:40
Nagy Judit Borbála tehetséges festőművész. Még be sem fejezte képzőművészeti főiskolai tanulmányait, de már három önálló kiállítást tudhatott a háta mögött. S a java még csak eztán következik…

Feltűnt, hogy a munkáin szereplő alakok legtöbbjének nincs arca. Legtöbbjük befele forduló, vagy éppen leszegett fejű. Az elnagyolt ecsetvonások inkább a mozdulatokra helyezték a hangsúlyt.

– Nem látvány után festek, hanem fejből. Nem konkrét személyeket, hanem inkább karaktereket. Szerintem ugyanis nem csak a részleteken van a hangsúly.

Milyen stílusba sorolná a műveit?

– Egy művészettörténész hölgy – Mohai Orsolya – megnézte a kiállításomat, és szimbolista realizmusnak nevezte a képeim stílusát. Szerintem azokra ez igaz is volt.  Nem sorolom magamat egyik stílusba sem, de a realizmus áll hozzám a legközelebb. Ez részemről nem tudatosan eldöntött dolog volt. Egyszerűen nem a konkrét látvány után festek, hanem azt vetem vászonra, ami megmarad bennem. Azokról a dolgokról akarok „beszélni”, amelyek minden emberben felvetődnek, ám nehéz szavakba önteni – tehát megfestem a tudattalant.

A világ egyre inkább a tudatosság felé megy, és valahogy sosem jut időnk a legbensőbb dolgokra …

– Igen, az élet szenzitív oldala háttérbe szorult. Én ösztönösen figyelem a világot, s számomra az igazi tudatosság csak a vászon előtt állva kezdődik el. Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert a Képzőművészeti Főiskolán, ahol utolsó éves vagyok, Gaál József lett a mesterem. Ő mindig hagyta, hogy azt fessek, amit akarok. Igazán szerencsés találkozás volt a miénk.

Miként dől el, hogy egy-egy hallgatónak ki lesz a mestere?

– A felvételin minden tanár kiválaszt magának valakit. Ha a tanítvány valamiért elégedetlen, akkor joga van egyszer változtatni. Nekem ez a lehetőség eszembe sem jutott.

Elsőre fölvették a főiskolára, ami nem kis teljesítmény. Festeni viszont igen költséges dolog, hiszen a festéktől kezdve a vászonig minden pénzbe kerül – ráadásul nem is kevésbe.
Kapnak valamennyi támogatást az intézménytől?

– Igen, egy bizonyos anyagmennyiséget, ami vászonból és festékből áll.  Ugyan ez nem elég mindenre – de így is nagy segítség. 

Léteznek még mecénások, akik megrendelik a művésztől a képet és finanszírozzák a költségeit?

– Úgy tapasztalom, hogy egyre több galéria nyílik, ám sajnos eléggé megkötik a művész kezét. Ma a galériák a menedzserek. Alig várom, hogy jöjjön egy művészetkedvelő civil, aki „belémfektet”! Az ember persze megteheti, hogy csendéleteket fest egy giccsesebb típusú galériának – az is egyfajta megélhetés. A legnagyobb gond azonban az, hogy nem jut el a hétköznapi emberekhez a művészet. Mert nem sokan mennek el egy galériába csupán azért, hogy műalkotásokat nézzenek. Szerencsére sok kávézó vállalja, hogy dekorációként kiállít festményeket, ezzel lehetőséget adva a művésznek, hogy vevőket találjon képeire. Természetesen más a dekoráció és megint más a mondanivaló...

Mikor lehet egy képre azt mondani, hogy elkészült?

– Van úgy, hogy a festmény vázlatosan, félbehagyva is kifejező. Jobban szeretem, ha minél tömörebb, ami kikerül a kezem alól. Ha nincs minden a befogadó szájába rágva, akkor nagyobb szabadságot hagyok a gondolatainak.

Mekkora a jelentősége a címadásnak?

– Nagyon fontos! Mindig adok címet a képeimnek, mert azzal utalhatok a szituációra. De ezzel együtt hagyok valamennyi szabadságot. Ezáltal alakul ki egyfajta kétértelműség.

– A festészet türelmet igénylő munka. Ön türelmes ember?

– Nagyon türelmetlen vagyok, de a festészet leköt. Volt úgy, hogy napokig ki sem mozdultam a műteremből. Egyébként gyakran a határidő a legjobb múzsa. Viszont ha nem tudok festeni, elvonási tüneteim lesznek.

Mi történik, amikor éppen nincsen ihlete?

– Ha nincs intuíció, akkor csak úgy elkezdek festeni, és aztán majd csak jön valami…Ez eddig mindig bevált.

Egy művésznek borzasztóan kell vigyáznia a kezére, nehogy valami baja történjen…

– Kongázni tanulok, és vettem is egy hangszert. Egyszer például a Fészekben játszottam rajta nagy lelkesen és a jobb kezem csuklóig begyulladt. Akkor az ecsetet is alig tudtam megfogni. Azt hiszem, ha festeni akarok, sajnos fel kell hagynom ezzel a szenvedéllyel …

Megfesteni mindazt, ami belül van, eléggé kiszolgáltatott állapot. Sok kép annyira személyessé válhat, hogy az ember nem szívesen mutatja meg másoknak…

– Amennyire magamnak festek, annyira vállalom is mások előtt az egészet. Csak ami rosszul sikerül, azt nem osztom meg a többiekkel, inkább átfestem. Szerintem önmagunk, gondolataink, legbensőbb érzéseink vállalása nagyon fontos dolog. Hiszen erről szól az egész!

Mi volt eddig a legnagyobb dicséret, amit kapott?

– Amikor valaki azt mondta egy festményem láttán: — Jé, csak nem én vagyok a képen? Ha ezt mondják, akkor elértem a célomat. Mert a legfontosabb: mindenkihez szólni.

Mennyire tudja élvezni a saját alkotásait?

– Amit már megfestettem, azt azonnal meg is unom. Akkor már a következőre gondolok. Egyébként sokszor a cím előbb megvan, mint maga a kép. De az ecsettel mindig is jobban bántam, mint a szavakkal. Apám azt mondaná: ha nem így volna, már alanyi költő vált volna belőlem.

Mennyire van helye a rohanó világban olyan művészetnek, ami azt igényli, hogy az ember megálljon előtte és gondolkozzék?

– Nem vagyok menedzser-típus és nem tudom a dolgokat az anyagi oldaluk felől szemlélni. Az emberekre igencsak ráférne egy kis szellemiség is! De sajnos mindezt az orruk alá kell dugni. Mert mindenki rohan. A festmény pedig megköveteli, hogy állj meg és gondolkodj, érezz. A munkáim a mai emberekről szólnak. Csak nem villognak, hanem állóképek. De én inkább megállítanám a tömeget, semmint begyorsítsam.

– Nem érzett soha kedvet másfajta művészetek iránt?

– A „kis-képzőre” 13 évesen kerültem. A felvételi papírra a festő szak mellé még beírtam a fotózást és a szobrászatot is. Minden érdekel, de az első a festés. Ám csak önmagáért a látványért nem érdemes festeni. Értem ez alatt azt, amikor például a bútorboltban jól mennek a képek az ülőgarnitúrához.

Mi a legtöbb, amit manapság egy festőművész elérhet?

– Egzisztenciálisan nem tudom, mi a csúcs. Nekem az a legnagyobb siker, ha minél több ember látja a képeimet. De sajnos Magyarországon ebből a szakmából nem lehet megélni. Amikor ösztöndíjasként Stuttgartban tanultam, ott imádták a munkáimat. Mert ott volt bennük az a bizonyos kelet-európai íz. Kint a képzőművészet már tömegtermék. Az igazi művészetre mindenkinek igénye van és lesz. A techno-kultúra is hanyatlóban van – az emberek előbb-utóbb ráunnak. Ez egy állandó körforgás.

Ha kint élne és dolgozna, lehet, hogy eltűnne a munkáiból az a bizonyos kelet-európai íz, amire olyan nagy a kereslet külföldön?

– Ha kint élnék, lehet, hogy mást festenék, vagy másként. De szerintem maga a mentalitás megmaradna. Mindig ugyanazok a belső dolgok foglalkoztatnának, bárhol legyek is. A világvége, a mulandóság, és így tovább.

Miért nem készít vidámabb témájú képeket?

–Azt festem, amit látok. Ha őszinte, harmonikus emberekkel találkoznék, azokat örökíteném meg. De nem nagyon szaladgálnak nálunk az utcákon halál happy emberek…

Canjavec Judit

Forrás: Budapesti Lap

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
„Évekkel ezelőtt Illyés Gyula Kegyenc című darabját mutattuk be a Madáchban. Gyula bácsi az egyik próbát meglátogatta és kérte: ne tiszteljük annyira a darabját.
 
Victor Hugo a nagy francia író egyszer sürgős munka előtt állt. Mivel nem bízott eléggé abban, hogy végig kitart feladata mellett, félig levágta a szakállát és félig a haját, az ollót pedig kidobta az ablakon.
Aforizmák
„Nincs könnyebb dolog a világon, mint leszokni a dohányzásról... Én már 137-szer megtettem ezt".
Mark Twain
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ