BELÉPÉS Regisztráció Elfelejtett jelszó
RSS
Hírlevél:  OK
Gyémánt László Pernye András-díjat kapott
Dátum: 2010. április 8., csütörtök, 9:59
Gyémánt László festőművész egész élete összefonódik a dzsesszmuzsikával. Amikor dolgozik, hangulatának megfelelő dzsesszzene szól a lemezjátszóról. Gyermekként kezdődött a rajongása e műfaj iránt. Otthon a rádióból mindig áradt a dzsessz, a nagymama a fotelben horgolt, és a lábával ütötte a ritmust – emlékezik a kezdetekre a művész azután, hogy megkapta a Magyar Jazz Szövetség Pernye András-díját.
A Pernye András (1928-1980) zenetörténészről – aki sokat tett a dzsesszzene népszerűsítéséért – elnevezett díjat 2009-ben alapította a szövetség. Az elismerést olyanok kaphatják, akik a dzsessz ügyét nem zenészként segítik.

– Nagyon meg voltam hatva, mindent a dzsesszmuzsikának és művelőinek köszönhetek, érzelmi támogatást kaptam tőlük nem csak itthon, de az egész világon, amerre a sorsom vetett. Amikor Londonban éltem, Sandy Brown klarinétossal egy olyan összművészeti bemutatót tartottunk az építészeti egyetemen, amelyen Brown és együttese játszott, én festettem a dobogón, egy lány táncolt és egy költő a verseit olvasta föl. Az egészről film is készült – idézi fel a művész.


Gyémánt László 1982-ben jött vissza Budapestre, és rögtön lement az I. kerületi klubba, a Bem rakpartra. Ott zenélt akkoriban Vukán György, Berkes Balázs, Kőszegi Imre, ő pedig festett a dzsessz ritmusára, ahogyan Londonban már kipróbálta.

A művész 1963-ban diplomázott a képzőművészeti főiskolán Hincz Gyula tanítványaként, 1967-ben volt az első önálló kiállítása a budapesti Mednyánszky Teremben, ahol dzsessz témájú képeit állította ki, de valami idegenséget érzett – magyarázza –, és rájött, hogy hiányzik a zene. Másnap bevitte a magnóját és a tárlat ideje alatt folyamatosan szólt a dzsessz.

1968-ban a következő egyéni tárlatát már élő dzsesszzenével nyitotta meg. Ezután 12 év szünet következett, mert 1970-ben nagy nehezen kiengedték Kölnbe egy kiállításra, de átment Hollandiába szintén kiállításügyben, ezzel máris megszegte a szabályokat, hosszabbítást sem kaphatott, ezért úgy döntött, hogy nem jön vissza Magyarországra. Előbb Londonba ment, távollétében Magyarországon elítélték disszidálás miatt. Majd Bécsben telepedett le, és ott várta ki a hazatérés lehetőségét.


Hazatérése után ismét összejött barátaival, és folytatta a föllépéseket a zenészekkel. Megemlítette, hogy Gonda János zongoraművész álmodta meg a dzsessz tanszéket, és meg is valósította azt. 1965-ben a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, népszerű nevén a Konziban meg is kezdődött a munka. 1990-től pedig tanszak lett a dzsessz a Zeneakadémián.


– Gonda Jánossal is megcsináltuk a közös „művészkedést”, ő zongorázott, én festettem. Az 1968-ban festett Blues in the Night című képem ott lóg most is a Magyar Nemzeti Galériában – jegyzi meg.


Ifjúkorára visszatérve elmondja, hogy művészeti gimnáziumba járt, festőnek készült. Az 1950-es évek mindenki számára a rettegett korszakot jelenti, de érdekes módon abban az időben olyan dzsesszélet volt Budapesten, mint azóta se – emlékezik vissza. Minden presszóban élő zene szólt, a Kedves presszó kerthelyiségében például Cziffra György, a később Párizsban világhírűvé lett zongoraművész szórakoztatta a közönséget. A Budapesti Táncpalotában, amely előtte és most is a Moulin Rouge nevet viseli, Orlay Csepi, a neves dobos Big Bandje játszott, és a pincérek elnézték neki, hogy ott ül hajnalig zenét hallgatva egy csésze feketekávé mellett.

Gyémánt László megfestette Orlayt, Szabó Gábort, a nemzetközi hírű gitárost, akivel padtársak voltak a művészeti gimnáziumban, és a gólyabálokon az ő zenekara játszott. Ecsetje alá került Kovács Gyula, a fantasztikus dobos, Garai Attila, a szvinges zongorista, aki annak idején a Szentkirályi utcában levő, egykori Kati presszóban játszott, és ahol Bontovics Kati énekelt, őt is „képpé formálta”. Legutoljára Tony Lakatos szaxofonművészt, a dzsessz világpolgárát festette meg.

– Ez életem permanens programja, a magyar dzsessz történetét örökítem meg képekben, az elkészült darabokat időnként kiállítom – vallja.


Szeret foglalkozni a fiatalokkal, Tatabányán a dzsessztáborban nemzetközi társulatok jöttek össze, ott volt a neves tenorszaxofonos, Ernie Wilkins, ő pedig festőtanítványaival big band festészetet művelt, a dzsessz ritmusára tanulták meg növendékei, hol, mikor kell kezdeni a képet, milyen színnel, egyszóval jó „buli” volt a szavai szerint.

A művész Újpest díszpolgára, és fölkérték, hogy csináljon retrospektív kiállítást az Újpesti Galériában késő ősszel. Emellett a Társalgó Galériában is lesz tárlata, ott vadonatúj anyagot fog kiállítani, de hogy mit, azt nem árulta el.


Orbán Györgyi (MTI-Press)

 

 

Hozzászólás
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá ehhez a cikkhez!
Legyen Ön az első!
Keresés:  KERESÉS
alma: csak szólok, hogy...
Galéria
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Bemutatkozó
 
Ide jöhet majd a bemutatkozó szöveg
Anekdoták
Az évek senki fölött sem múlnak nyomtalanul, s egyre gyakrabban fordul elő, hogy kisebb-nagyobb panaszokkal föl kell keresniük az orvost. Így tett Dobsa Sándor is, aki az idősebbek számára egyet jelent a Stúdió 11-gyel, s kiváló zongorakísérőként a fiatalok előtt sem ismeretlen.
 
Egyszer azt kérdezte egy lord G.B.Shaw-tól: – Igaz, hogy az ön apja szabó volt? – Igaz! – felelte az író. – Akkor miért nem lett ön is szabó?
Aforizmák
„ Istenem, szabadíts meg a barátaimtól! Ellenségeimmel magam is elbánok majd."
Voltaire
Az oldalt fejlesztette és üzemelteti az Ergo System
Művészeti Szakszervezetek Szövetsége
Művész-világ