Már tízévesen kivételes rajztehetségével tűnt ki, így miután a család La Corunába költözött, festõ és rajztanár apja minden erejét tehetsége kifejlesztésének szentelte. Pablo elsõ kiállítását 13 éves korában rendezték, 1895-tõl a barcelonai művészeti akadémián képezte magát. Két év múlva a madridi királyi akadémia hallgatója lett, de csakhamar otthagyta az akadémikus szellemű intézményt. A nagyvárosi élet sűrűjébe vetette magát, miközben a Prado képtárában Velázquez, el Greco és Goya műveit tanulmányozta. 1898-ban vette fel a Picasso művésznevet, anyja családi neve után, s megnyílt elsõ barcelonai kiállítása.

1900-ban két hónapot töltött Párizsban, ahol a világkiállításon kiállították egy festményét, felfedezte magának Van Goghot és a metropolis művészeti életét. Kék korszaka idején, 1901-1904 között, felváltva élt Párizsban és Barcelonában, képei a szegények és elesettek világát, a magányt, az anyaságot ábrázolták. Apollinaire-rel kötött barátsága hatására végleg Párizsba költözött, és koldusokat, prostituáltakat, cirkuszi artistákat festett, az utóbbiak vándor életmódjával a művész helyzetét jelképezve (Leány a labdán, Mutatványos család). Új korszakában a rózsaszínt vált uralkodóvá képein, s a szobrászat is felkeltette figyelmét.

1906-tól dolgozott az Avignoni kisasszonyok című korszakalkotó képén, ez széttöredezett síkjaival, a nõi test brutális ábrázolásával, maszkszerű arcaival annyira provokatív volt, hogy Picasso éveken át nem merte bemutatni. Afrikai maszkokra emlékeztetõ stílusát 1908-ban a Braque-kal kidolgozott új modor, az analitikus kubizmus váltotta fel, szakítva a perspektíva 500 éves hagyományával és az illúziókeltés céljával. Képeik a tárgyak több nézetét ábrázolták egyszerre, felbontva és átértelmezve azok térbeli helyzetét, a fényt és árnyékot, a színeket. Picasso színvilága közeledett a monokromatizmushoz, okkert, barnát és szürkét alkalmazott fõleg zenészeket és hangszereket ábrázoló, síkszerû képein. Az irányzat követõi 1912-es műveikben a kollázs, az újságkivágások és más tárgyak felragasztása révén síkbeli műveik három dimenziósak lettek - a valóság és illúzió határán.

Az I. világháború szétszórta a párizsi baráti kört, Picasso Erik Satie zeneszerzõ révén Jean Cocteau társaságába került. Itt találkozott elsõ feleségével, Olga Kohlova orosz táncosnõvel. Színpadképeket és díszleteket tervezett, majd itáliai útján meglepõen természethű képeket festett. Jelentõs kapcsolatai voltak André Breton szürrealista mozgalmával, kedvelt témájuk volt a metamorfózis: a félig ember, félig bika Minotaurusz az emberi és állati lét küzdelmét fejezi ki, de némileg Picasso önportréja is. 1925-26-ban alig festett, szürrealista verseket írt s egy színdarabot is szerkesztett A farkánál megragadott vágy címmel. Ezután kezdett komolyan szobrászkodni, noha e műveit csak halála után ismerték meg. Vasból, fémlemezekbõl, gipszbõl készítette plasztikáit, felhasznált „talált tárgyakat" is. Sok szobrát Marie-Therese Walter - akitõl Maya lánya született - ihlette, vele 1936 után is kapcsolatban maradt, mikor már Dora Maarral élt.

Utoljára 1934-ben járt hazájában. Műveiben elítélte Franco rendszerét, 1937-ben a párizsi világkiállítás számára festette meg a fasiszta barbárság ellen tiltakozó Guernicát.

A párizsi Salon 1944-es kiállításán megdöbbenés fogadta Picasso műveit, akár azt a bejelentését, hogy belép a Francia Kommunista Pártba - ekkori társaságát Sartre, Éluard, a magyar Brassai Sámuel alkották. 1946-ban a Földközi-tenger partjára költözött Francoise Gilot festõnõvel, akitõl két gyereke született. Ekkori műveit a megtalált boldogság jellemzi, a klasszikus hagyományokkal és mediterrán gyökerekkel való azonosulás. Ekkor kezdett kerámiával foglalkozni, e műfajban is újító volt.

Hírneve az egész világot bejárta, Aragon hatására közvetlenül politizált is. 1949-ben rajzolta Békegalambját, békekongresszusokon vett részt, Lenin-békedíjat kapott, de 1956-ban tiltakozott az oroszok magyarországi bevonulása ellen. Gilot 1953-ban elhagyta, majd 1964-ben könyvet írt róla Életem Picassóval címmel. Picasso 1961-ben Jacqueline Roque keramikust vette feleségül, õ lett kései éveinek múzsája. Élete végén újrafogalmazta a művészettörténet számos fontos művét.

Picasso 91 évesen, 1973. április 8-án Mougins-ben, Cannes mellett halt meg s már életében legendává vált. Hatása alól a század egyetlen művésze sem vonhatta ki magát, stílusainak változatossága, kísérletezõ kedve, műveinek óriási mennyisége egyedülálló. Nagyobb gyűjteményei New Yorkban, Párizsban, Antibes-ben, Barcelonában láthatók, utódai sokat pereskedtek örökségéért. Jellemzõ mondása: „Azt várják tõlem, hogy megmondjam, mi a művészet? Ha tudnám, akkor sem árulnám el."

(MTI-Panoráma, Sajtóadatbank)